Fa Nándor: Tartanunk kell a helyes irányt

Constantinovits Milán interjúja a Mandiner hetilapban.

A járvány hetek óta bezárkózásra kényszerít minket. Ön sok időt töltött az óceánon, elszigetelve minden emberi érintkezéstől. Segítsen, hogyan lehet a legjobban átvészelni ezt a helyzetet?
Sajnos a mostani vírushelyzet kiváltotta bezártság és az én óceánon töltött egyedüllétem nem hasonlítható össze. 
Az enyém önként választott, és a teljesítményről szólt, ami kíméletlen volt, de szép környezetben történt, ahol nincs két egyforma perc. Az egészségügyi veszélyhelyzet más viselkedésformát követel. Nagy a csábítás, hogy ne legyünk egyedül, hogy menjünk a napi rutinunk után, és sokszor át is lépik az emberek az elrendelt korlátokat. Akik nincsenek hozzászokva a rutinszerű fegyelmezettséghez, racionális létezéshez, azoknak ez újdonság, és nehezen teljesíthető. Ami talán pluszerőt adhat mindnyájunknak, hogy nem önmagunkért tartozunk helytállni, hanem szeretteinkért, embertársainkért. Megdőlt az elmélet, hogy csak az öregeket veszélyezteti a vírus, mindenki potenciális áldozat lehet. Szeretjük vagy nem, most fegyelmezetten ki kell tartani. Viselkedésünk emberségvizsga is önmagunk és mások előtt.

Sosem volt magányos a hosszú utazások során?
A magány létező lelkiállapot. Aki az óceánon magányos, azt valaki kilökte oda álmában. Aki tudatosan száll egyedül vízre, az vállalja az egyedüllétet, az egyéni teljesítményt. Ezek az egyszemélyes utak engem mindig építettek, inspiráltak. 
A saját izzadságos munkám, küzdelmeim és örömeim révén fejlődhettem. Szellemileg, lelkileg mindig többként, mindig erősebben tértem haza.

Nem is gondolt arra, hogy csapatban is nekivágjon az óceánnak?
A vitorlázás hosszú évekig egyszemélyes projekt volt számomra, az utóbbi időben viszont már kiváló hazai szakemberekre is támaszkodhattam. Alapvetően csapatjátékos vagyok, szeretek együttműködni, de ami engem vonzott, abban nemigen találtam idehaza társakat. Szívesen kipróbáltam volna a teljes legénységű hajók földkerülő versenyét is, de ez sajnos nem jött össze. Az bizonyos, ha egyedül vágtam is az óceánnak, azt mindig csapatmunka, komoly előtanulmányok, önvizsgálat és tapasztalatgyűjtési időszak előzte meg.

Többször körbehajózta a földet, több kockázatos útra vállalkozott az eltelt évtizedekben. Mi motiválta az újabb és újabb kihívásokra, az extrém teljesítményekre?
Az átlag feletti teljesítmények a túlhevült lelkivilágú embereket vonzzák rendszerint, engem viszont az óceán hívott, az ismeretlen, a természet, a tenger végtelenje. Fiatalkoromtól kezdve izgatott a hajók világa. Magamra mindig is technokrata alkotóként gondoltam, akinek egy hajó bonyolult és érzékeny eszköz, amelynek minden porcikáját pontosan meg kell tervezni az elvárások tükrében. Amikor első utamra vállalkoztam a Szent Jupát fedélzetén Gál Józseffel, ugyanakkora erő hívott a tengerre, mint amekkora taszított is innen, a vasfüggöny mögül. Később, a kilencvenes években a szólóversenyeimen már a technika kihívása, a vetélkedés vonzott, és másodlagossá vált, hogy mit hagyok magam mögött. Ekkor már a rendszerváltás után voltunk, alapvetően optimizmussal teli légkörből indulhattam.

Harminc éven át járta a világ óceánjait. Mit tapasztalt, mennyiben volt más a vitorlázás a nyolcvanas években, mint ma?
Amikor a Szent Jupátot építettük, még szó szerint be kellett lopni az anyagokat, aztán a hajót meg kicsempészni Magyarországról. Mi is illegálisan voltunk távol, érvényes útlevél és vízumok nélkül utaztunk, utólag szereztük be őket. Nem volt sok tapasztalatunk, nemzetközi kitekintésünk meg főleg nem. Később ezért is utaztam Sydney-be hajótervezést tanulni, majd Franciaországba, hogy megalkothassam a saját versenyhajómat. Ekkor még egyedül mentem szembe a vitorlázók mezőnyével, hiszen a legtöbb versenytársam mögött egy egész nemzet hajóipara állt. Tisztában voltam vele, hogy egyedül nehéz lenne legyőznöm a világ élvonalát, viszont büszke vagyok arra, hogy amit vállaltam, azt mindig teljesítettem. A versenyzésben a technológia és a folyamatos fejlesztések motiváltak egészen a legutolsó utamig. A nyolcvanas években még mértük a napot, a csillagok állását, létezett a szextáns… Ma ott tartunk, hogy milliméter-pontossággal szinte vakon be tudom navigálni a hajómat a kikötőbe. A fapados világból műholdon keresztül vezérelt high-tech valóságba érkeztünk, ahol óceánokon átívelő globális időjárási modelleket lehet és kell értelmezni. Ma újszerű, digitális kompetenciákat igényel az élvonalban maradni, de mindig is motivált, hogy haladjak én is a világgal.

Melyik a legemlékezetesebb utazása?
A legkalandosabb mindenképp a Szent Jupáttal megtett első expedíció volt. Teljesen ismeretlenként vágtunk neki az óceánnak, és a legnehezebb útvonalon haladtunk. Meg akartuk ismerni a világot, túl akartunk élni, miközben a szabadság érzése is fűtött minket. Később ez megváltozott, már nem a kaland, hanem a versenyzés professzionális világa vonzott. Az a közeg, ahol hasonló ambíciókkal élnek, mint én. A kalandba bele lehet fáradni, nem is tudtam volna elképzelni, hogy ez töltse ki életem többi részét. Embert formáló időket éltem át a Szent Jupáttal, de azok ott véget is értek. Onnantól a verseny világa szívott magába, amely szellemi és manuális kreativitásban is rengeteget adott. Végül kenyérkereső vállalkozásként a kikötőépítéshez tértem vissza, így nem távolodtam el a vitorlázás világától. Nem is tudnék soha, ez az életmód végleg meghatározott.

Fa Nándor 
1953-ban született Székesfehérváron. Hajótervező és -építő, óceáni szólóvitorlázó, kikötőépítő. Első magyarként kerülte meg vitorlással a földet. Pályafutását versenyzőként kezdte, számos belföldi vitorlásversenyen vett részt. 1980-ban hozzákezdett saját hajójának, a Szent Jupátnak a megépítéséhez Gál Józseffel, akivel 1986–87-ben megkerülte a földet a Jóreménység- és a Horn-fokot érintve. 1992–93-ban a Vendée Globe föld körüli szóló-vitorlásversenyen Alba Regia nevű hajójával az ötödik helyen ért célba. Ezt követően a Budapest névre keresztelt hajójával versenyzett, 1997-ben a negyedik helyet szerezte meg a Transat Jacques Vabre nevű, az Atlanti-óceánt átszelő párosversenyen. Az általa épített Spirit of Hungaryvel 2016–2017-ben harmadszor is részt vett a Vendée Globe vitorlásversenyen. A mezőny legidősebb versenyzőjeként a nyolcadik helyen ért célba. Székesfehérvár díszpolgára, a Magyar Vitorlás Szövetség tiszteletbeli elnöke.

A tengereken járva-kelve bizonyára tapasztalta a szennyezettségüket is, ami a klímakérdés révén a köztudatba is bekerült az utóbbi években.
Saját szememmel láttam a part közeli vizeken hajózva, hogy mennyi szemetet termelünk. Talán nem meglepő, hogy a civilizált társadalmak környezetében nagyobb a szennyeződés, hiszen nagyobb a fogyasztás is, és sajnos mindent eldobálunk. A magas szintű civilizációk gyártják a legtöbb szemetet, így nekik is illene eltüntetniük. Kemény, célzott adóztatás mellett már régen szemétgyűjtő robotokat fejlesztenék, de erre nem mutatkozik valós szándék. Az alacsonyabb fejlettségi fokon álló társadalmak egyébként sokkal több mindent hasznosítanak. Versenyzőként részt vettem a UNESCO projektjeiben, amelyben szondákat helyeztünk el az óceán vizében, hogy feltárják a mélytengeri áramlatokat, azokat a viszonyokat, amelyek jobban megvilágíthatják a globális felmelegedést vagy az óceánok szennyezettségét.

Számos zöldszervezet harcol az élhetőbb világért, Greta Thunberg tematizálta a közbeszédet tavaly. Ez nem tekinthető előrelépésnek?
A környezetvédelem ügyét látványosan felkarolják a nagynevű nemzetközi szervezetek, ám azt látom, nem is a világ jobbá tételéért küzdenek, hanem másféle, politikai és gazdasági célok motiválják őket. Magamat környezettudatos embernek tartom, gyalogos túráimra a legtöbbször viszek magammal egy zacskót, hogy összegyűjtsem mások szemetét. Szívesen tennék ennél nagyobb léptékben is környezetünkért, ám kicsit tanácstalan vagyok, hogy saját ambícióimmal hová is csatlakozzam, hiszen a környezetvédelem felkent papjai nem azt képviselik, amihez szívesen társulnék. Mindemellett a probléma valós, a glóbusz tényleg melegszik, bár abban megoszlik a szakma véleménye, hogy ezt mennyiben okozza az emberi tevékenység. Van azonban látványosabb és mégis kevésbé emlegetett válság is az óceánokon.

Mire gondol?
Az óceánok lehalászása az egyik legsúlyosabb ökológiai krízis. Gondoljanak bele, kimegy a vízre egy óriás anyahajó, és kibocsát magából vagy ötven kisebb halászhajót, amely addig dolgozik az adott területen, amíg ki nem üríti, majd továbbáll. Több nemzet ilyen flottájával találkoztam már. Mindezt a túlnépesedett emberiség eltartásának jegyében, amiről szintén keveset beszélünk. E témákban a médiakampányok mellett sok őszinte szóra lenne szükség, azonban nem jut neki tér. Amit én tudnék mondani, arra nincs igény a világban. Találkoztam viszont számos szakemberrel, aki csöndben teszi a dolgát, elhivatottan kutat – ők nem azokhoz a hangos szervezetekhez tartoznak, amelyek naponta kampányolnak a médiában.

Egy másik világméretű tendencia a klímaváltozástól korántsem függetlenül az Európába irányuló migráció. Erről mit gondol?
Migráció már az ókorban is volt, és nem is a társadalmak keveredése a fő gond, hanem annak mértéke. Bizonyos szervezetek a természetesnél sokkal gyorsabban és erőltetettebben képzelik el a civilizációk összekeverését. Régen ezek a mozgások lassabban zajlottak, évszázadok alatt épültek be és oldódtak fel az európai kultúrkörbe érkező tömegek, ma nem ez történik. Más biológiai és kulturális kódokat hordozó milliókat szabadítanak rá a civilizációnkra csak azért, mert önjelölt társadalomtudósok egy fellegvárban ezt látják jónak.

Így nem is történhet meg az egészséges integráció, ehelyett önkéntes szegregáció jön létre: a betelepülők önhatalmúlag párhuzamos minitársadalmakat hoznak létre a szerint a kultúra szerint, amely elől menekülnek, ahogy például Franciaországban is látható. A klímaváltozás miatt bizonyos területeken valóban nehezebbé válik az élet, amire reagálni kell, de ennek nem az a módja, hogy kiemelünk néhány millió embert, és Európába segítjük őket. Főleg nem úgy, hogy a korábbi gyarmatosítók most velünk is cipeltetni akarják a terhet. Ott kell segíteni, ahol a baj van, és ez főleg azoknak a dolga, akik okozták. Olyan életfeltételeket kell kialakítani, amilyenek a krízisövezetekben is megteremthetők. Technológiát és tudástőkét kell odavinni, a milliós tömegek mozgatása nem lehet megoldás. A világban kialakult rendet úgy rúgjuk fel, hogy nem teremtünk helyette semmit. Hiheti valaki magát filantrópnak, de ez a „társadalomtudomány” nettó gazemberség csupán.

Számos pontján járt a világnak, számos civilizációval találkozott. Ezek alapján beszélhetünk sajátos magyar mentalitásról?
Abban az értelemben mindenképpen, hogy más a történelmi-kulturális meghatározottságunk, mint a többi népé. Egy maori egészen más csomagot és megküzdési kényszereket hoz magával. Én nem tudok és nem is akarok kilépni ebből: a magyar történelem, a magyar irodalom szól hozzám, ez az identitásom alapja. Hiába beszélek más nyelveket, a magyar marad mindig az anyanyelvem, és ez kötelezettségeket is ró rám. Hiába gondolom azt, hogy jobban tudnék boldogulni a világ más pontján, a jobb élet nem fizetség azért, hogy elhagyom a saját kultúrám és szülőhazám. Magyarnak lenni büszkeség, küzdelem és olykor keserűség is a kiszolgáltatottság miatt.

Visszatérve Magyarországra: a saját vállalkozásával kikötőket épít. Miben igényel ez más szemléletmódot, mint a hajózás?
A kikötőépítés világába húsz éve vágtunk bele, a létező legmagasabb szintű technológiát célozva meg. A hajóépítéshez képest ez a szakma lassabban változott, bár ma már intelligens víz- és áramszolgáltatást kell nyújtani, mobiltelefonról is irányítható rendszereket hozunk létre. A kikötőépítés kreatív tevékenység, nincs két egyforma mozzanat. A technológia ugyanaz, csak mindig más igényekhez és körülményekhez igazodva építkezünk. Az első időkben egy francia cég tudását használtuk, ám két év alatt rájöttem, hogy lehet ezt jobban is csinálni, így elkezdtem a saját utam járni. Jelenleg minden saját fejlesztés, amivel dolgozunk. Ez egyrészt szakmai kihívás nekem, másrészt üzlet is, amiből a családom és az alkalmazottaim élnek. Ezt az alkotó közeget szó szerint a semmiből teremtettem. A vállalkozás helyén szeméttelep volt, mindent zöldmezős beruházásként építettem a saját pénzemből. Mindez a rendszerváltás előtt nem lett volna elképzelhető.

Akkor egyértelműen jobb világ épült idehaza az utóbbi harminc évben?
A rendszerváltás után kinyílt a világ, azt csinálunk, amit akarunk és érdemes. A nyitás nem azt hozta természetesen, hogy kolbászból van a kerítés, de szabadon átléphetem a határokat, és ezt csak az tudja értékelni, akire anno ráhúzták a géppuskát Kelet-Berlinnél. Tény, hogy a korábbi uralkodó hatalom sem szűnt meg, csupán rejtett bázissá alakult, amely csak az újraéledésére vár. Az előző rendszer emberei, azok fiai és unokái tűnnek fel újra és újra, mivel szabad világunk erre lehetőséget ad. Minden korszaknak megvannak a haszonélvezői, akik valós teljesítmény nélkül profitálnak a fennálló rendből. Ma azonban abban más a helyzet, hogy a tehetség utat törhet magának. Mondjuk az előző kormány idején feltettem a kérdést év végén, hogy mi marad abból, amit megtermeltünk, most viszont sokkal jobb a helyzet. Ha két alkotóra nyolc éhenkórász jut, akkor nem működik a társadalom, de ha nyolc alkotóra kettő, talán el tudjuk tartani őket.

A gazdasági környezet mellett miben érzékel változást az utóbbi években?
A közigazgatásban is tagadhatatlanul nagy előrelépések történtek, ezt magam is észlelem. Sokkal könnyebben tudok bármit elintézni, kedves és segítőkész emberekkel találkozom a hivatalokban, úgy érzem, a társadalom alaptermészetében változott meg. Ezért is csodálkozom, hogy sokan nem akarják látni az előrelépést, miközben vállalkozóként azt érzékelem, hogy könnyebben jutok előre, könnyebben tehetem a cégem gazdaságosabbá. A legtöbb helyen jó szándékot tapasztalok, akadályt a kommunikáció és a hozzáértés hiánya jelent főleg. A saját szakterületemnél maradva: ha engedélyeztetési anomáliákba botlok, ott nem a jóindulat, hanem a kölcsönös megértés hiányzik. Ezért is lenne fontos az állami hivatalok és a vállalkozói oldal közötti párbeszéd erősítése. De a párbeszéd egyébként sem működik a társadalom szegmensei között, többször kellene leülnünk, hogy megérthessük egymást.

Elindulhat ez a párbeszéd? Jó irányba tartunk egyáltalán?
A mai magyar államvezetést helyes iránynak gondolom, miközben aggódva figyelem, merre tart a minket körülvevő világ. Ez szülőként és nagyszülőként is aggodalommal tölt el. Egy dolog ugyanis, hogy Magyarországon mire vagyunk képesek, mit tudunk megvalósítani, és egy másik, hogy a körülöttünk lévő világ mit engedélyez. A kormányzatnak iszonyú energiáit köti le, hogy megküzdjön a Brüsszelből érkező konfliktusokkal, ahol a legtisztább érvek is falakba ütköznek. Ötven éve Sydney-ben az odakerülő magyarok állítólag a környék összes szatócsát megtanították magyarul. A szűkebb környezetünket tudjuk formálni, de a globális erőkre nem tudunk hatni. Kérdés, hogy rebellisnek ható társadalmi formánk meddig életképes, én mindenesetre teszem, amit tudok, a magam frontján. Mindnyájunknak felelőssége van abban, hogy a feltörekvő ifjúságnak mit hagyunk örökül, nem is elsősorban gazdasági, sokkal inkább szellemi tekintetben. Amíg egyetemista fiatalok kritika nélkül vesznek át hamis szólamokat, addig a felelősségünk kiemelkedő. A mai, ingergazdag világban könnyű elcsábulni a szirénhangok felé, de nekünk tartanunk kell a helyes irányt.

Címlapkép: Földházi Árpád