Magyarok, akiknek Ukrajnáért kellett meghalniuk

Lassan hat éve már annak, hogy elkezdődtek Ukrajnában azok a tüntetések, amelyek máig lezáratlan, véres háborúba torkolltak az ország keleti végein. A Meghalni Ukrajnáért című dokumentumfilm az orosz–ukrán konfliktus kárpátaljai magyar áldozatairól szól Csarnai Attila rendezésében, Skrabski Fruzsina producer ötlete alapján – velük beszélgettünk kalandos és megrendítő élményeikről. Mivel Csarnai Attila jól beszél oroszul, az elejétől fogva követte az aggasztó ukrajnai történéseket, Skrabski Fruzsinával pedig korábban is dolgozott már együtt. „Producerként abszolút felelős voltam azért, hogy ne essen baja a stábnak, ugyanakkor abban is érdekelt voltam, hogy minél több háborús jelenet kerüljön be a filmbe. Ez volt az első olyan filmem, amelynél fegyveres harcok közé küldtem a forgatócsoportot” – meséli Fruzsina.

2014-ben a háború kitörése meglepetésként érte a Kárpátalján élő magyarságot. Az életszínvonal amúgy is rettentően alacsony volt a térségben, az ott élő vegyes nemzetiségű lakosság úgy érezte, ez a fölösleges konfliktus az oroszokkal csak púp a hátukon. Háborús adót vetettek ki rájuk, aztán a férfiakat elkezdték besorozni katonának. Akik korábban szolgáltak már az ukrán hadseregben, azoknak automatikusan menniük kellett, nem volt választás. A filmben megszólaló egyik beregszászi asszony, Timoscsuk Irén fia is szerződéses katona volt, tehát rögtön kivezényelték a frontra – ahol életét vesztette.

Aki tudott, próbált menekülni ebből a helyzetből: többségük Magyarországra vagy Nyugat-Európába szökött, sokan át sem vették a behívóparancsot. „Értelmetlennek tartották ezt az egész helyzetet. Meghalni egy olyan harcban, amely ugyebár honvédő háború címszó alatt fut, de senki nem látta, hová fut majd ki ez az egész; nem is tudtak azonosulni azzal, hogy »megvédjük a hazát«” – mondja Fruzsina. Csarnai Attila többször elutazott Kárpátaljára, olyan falvakba – Fancsikára és Verbőcre – is ellátogatott, ahol szintén voltak asszonyok, akiknek vagy a fiuk, vagy a férjük meghalt a háborúban, és megrendítő őszinteséggel beszéltek a fájdalmukról. „Mindegyik asszony különbözőképpen nyílik meg a filmben, de mindannyian ki tudják beszélni a bánatukat. Úgy éreztem, erre szükségük is volt. Egészen onnantól mesélik a történteket, hogy behívták a fiukat vagy férjüket katonának, odáig, hogy meghaltak, és eltemették őket. Minden, amit ott elmondanak, azért annyira őszinte és érzékeny, mert a szívük legmélyéről jön.”