A nagy svájci átverés – avagy a svájci indexálás mítosza

TL;DR 

• A svájci indexálás nem pénzt teremt, csak újraeloszt; a kérdés mindig az, hogy kinek a terhére 
• Ha nincs mögötte erős gazdaság, a bérhez kötött nyugdíjemelés végül alacsonyabb reáljövedelmet és reálnyugdíjat hoz 
• A 2010 előtti tapasztalat azt mutatja, hogy a svájci indexálás nem védte meg sem a béreket, sem a nyugdíjakat 
• A nyugdíjasok hosszú távú érdeke nem egy képlet, hanem egy növekvő, munkára és beruházásra épülő gazdaság 

A svájci indexálás faék egyszerűségű ígérete 

A közelmúltban ismét futótűzként terjed a svájci indexálás őrülete. A modern kori alkimisták logikáka faék egyszerűségű. Ha a nyugdíjak értéke nem az inflációval, hanem az infláció és a bérnövekedés átlagával nőtt volna, akkor ma a nyugdíjasok sokkal több pénzt kapnának kézhez.  

Pénz a semmiből? 

Hogy ez az egyszerű logika mennyire hamis, azt jól mutatja egy gondolatkísérlet. Ha ugyanis nagyobb szorzót szeretnénk, akkor miért nem rögtön 1000-rel szorozzuk a nyugdíjak értékét minden évben? Ha valakinek idén havi 200 ezer forint a nyugdíja, akkor jövőre kapjon 200 milliót minden hónapban. Nem lenne ez sokkal jobb neki? 
Ez az abszurd példa remélem, mindenki számára megvilágította, hogy nem lehet a semmiből pénzt teremteni. Legalábbis úgy nem, hogy annak árát valaki ki ne fizetné. És potenciális költségviselőből nincsen túl sok. A számlát vagy a jelen, vagy a jövő nemzedékeinek kell fizetni.   

Ki állja a cechet? 

• Ha ma több nyugdíjat akarunk fizetni, akkor azt a többletpénzt valahonnan elő kell teremteni. Erre három opció van csak:  
• Növeljük a gazdasági elvonásokat, például adót emelünk 
• Csökkentünk valamilyen más kiadást, például a tanárok bérét 
• Hitelt veszünk fel, azaz a következő generációk állják a cechet 
• Legalábbis ezek a lehetőségeink akkor, ha nagyon rövid szemlélettel dolgozunk.  

A fenntartható emelés csak következmény 

Ha viszont egy kormány stratégiai logikával áll a kérdéshez, akkor adja magát egy paradox megoldás. Most ne a nyugdíjak, hanem a reálgazdaság legyen a prioritás. Egy jobb, erősebb gazdaság ugyanis több bevételt termel, így nagyobb nyugdíjak fizetését teszi lehetővé.  

Ami teljességgel értelmetlen, az a két stratégia összekeverése. Aki azt gondolja, hogy ugyanez a bérnövekedés, egyben nyugdíjemelkedés elképzelhető lett volna a svájci indexálás esetén, az nem érti a gazdaság legalapvetőbb összefüggéseit.  

Az önsorsrontó spirál 

Ha az elmúlt években úgy emelte volna a kormány a nyugdíjat, hogy annak nincsen meg a fedezete, akkor ez csak az adóterhek növelésével lett volna megoldható. Mivel senki sem szeret magasabb adót fizetni, ez egyértelműen hozzájárult volna az elvándorlás növekedéséhez.  

És kik mentek volna el legnagyobb arányban? Természetesen a jól képzett, nyelveket beszélő magyarok. Akik egyébként a mai nyugdíjrendszer fenntartásában a legnagyobb szerepet játsszák. Ez még azt is eredményezhette volna, hogy a magasabb elvonások ellenére kisebb lesz a nyugdíjkassza bevétele, így nem hogy emelni nem lehetett volna a szépkorú honfitársaink járandóságát, hanem egyenesen csökkenteni kellett volna.  

A nyugdíjemelés valódi fedezete 

A nyugdíjasok érdekét egyértelműen a jobbközép kormányok által 2010 óta vitt gazdaságpolitika szolgálta legjobban. Ez nagyon alacsony személyi-jövedelemadókkal és vállalati nyereségadókkal dinamizálta a gazdaságot.  

Ez a gazdaságpolitika plusz egymillió munkahelyet és dinamikusan emelkedő béreket hozott. Ez pedig megteremtette az alapot a 13. és 14. havi nyugdíj bevezetésére, és nem egy alkalommal nyugdíjprémium kifizetésére is.  

Amikor a „haladó modell” leszakadást hoz 

Azaz a jobbközép kormányok gazdaságpolitikája úgy emelte a nyugdíjakat jobban, hogy látszólag valóban kevésbé emelte. Ha most utólag visszatekintünk, akkor egy kisebb szorzót használt. Ám a svájci indexálást alkalmazó balliberális gazdaságpolitika regnálása alatt mindannyian láthattuk, hogy mi a gond azzal a modellel.  

A balliberális kormányok alatt a bérek növekedése 2006 és 2010 között lényegében végig kisebb volt, mint az infláció mértéke. Magyarul a dolgozók reáljövedelme folyamatosan csökkent. Ennek köszönhetően pedig a nyugdíjasok is kevesebb emelést kaptak, mint amennyit akkor kaptak volna, ha akkor is a mostanihoz hasonló, infláció alapú nyugdíjemelések lettek volna.  

Magyarul a svájci indexálás csak akkor hangzik jól egy nyugdíjasnak, ha teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk a gazdasági összefüggéseket. Ha az úgynevezett másodkörös hatásokat is nézzük, akkor a magyar szépkorúak érdekeit legjobban a jobbközép kormányok által 2010 óta vitt nyugdíjrendszer képviselte.  

Ez utóbbi lényege a legalább inflációval történő nyugdíjemelés, a gazdaság dinamizálása, ezáltal pedig az extra nyugdíjemelések (nyugdíjprémium, 13. és 14. havi nyugdíj) anyagi fedezetének megteremtése.  

Szlovák és horvát tükör 

Akit azonban a közgazdaságtan szikár tényei sem győztek meg, nekik itt vannak a számok. Az 1. ábra azt mutatja, hogy az egy főre eső magyar öregségi nyugdíj összege hogyan alakult a szlovák és horvát azonos mutató arányában.  

Szépen látható, hogy 2010 előtt, azaz a svájci indexálás idején a nyugdíjasok nem hogy jól jártak volna, hanem folyamatosan leszakadtak a szlovák és horvát kortársaikhoz képest (módszertani megjegyzés, hogy a 2006 és a 2007-es hiányzó horvát adatokat a szlovák mutató alakulásából becsültem).  

Magyarul hiába volt a jól hangzó bérnövekedéssel átlagolt nyugdíjemelés, mivel ez a gazdaságpolitika nem volt képes a bérek növelésére sem, így a napnak a végén annyit ért csak el, hogy a magyar nyugdíjak még az infláció mértékével sem növekedtek. Míg 2006-ban az átlagos magyar öregséginyugdíj 16 százalékkal volt magasabb, mint a benchmarknak választott szomszédainké, addig 2009-re már 12 százalékkal alacsonyabb volt a magyar nyugdíjasok átlagjuttatásának értéke.  

Ezzel szemben a 2010 utáni nyugdíjrendszer svájci indexálás nélkül jobban támogatta a magyar szépkorúakat, mint a svájci indexálásos 2010 előtti. A magyar nyugdíjak értéke folyamatosan növekedett a szlovák és horvát átlaghoz képest, és a legfrissebb Eurostat adatok szerint már 9 százalékkal magasabb, mint a két másik országban.  

Minden mindennel összefügg 

A cikk fő tanulsága az, hogy nem lehet egy gazdaságpolitika egy-egy elemét megváltoztatni anélkül, hogy ennek más területeken akár komoly hatása ne lenne. Ha itthon svájci indexálás lenne, ahogy 2010 előtt az volt, az nem jelentene automatikusan magasabb nyugdíjakat. Sőt, a valóságban a svájci indexálást is használó gazdaságpolitikai modell csökkenő vásárlóerőt hozott nem csak a nyugdíjasoknak, de a munkavállalóknak is.  

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.

 Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka