Így jön tehát össze az EU 1,4 százalékos növekedési átlaga: szerencsésebb helyeken uniós pénzből (ami egyrészt a németek pénze, másrészt közös hitel), valamint nyakló nélküli eladósodásból mindenhol máshol. A szenvedő gazdaságok között pedig első helyen ott vannak a németek, akik három évnyi vergődés után szintén az eladósodás mellett döntöttek; az osztrákok, akik még nem, de majdnem; meg a hozzájuk ezer szállal kötődő Szlovénia és Magyarország.
Európa gazdasági szíve állt le; három éve nincs német növekedés, mindenki másnak meg marad a hitel.
Eközben a hazai gazdaságpolitikai közbeszéd kimerül abban, hogy a problémák oka a lopcsalhazudik, meg az uniós pénzek hiánya. Persze: ha jönne az uniós ingyenpénz, tudtunk volna mi is 0,5-1 százalékot, mint Románia vagy Szlovákia. De a gazdaság nem ingyenpénzek pakolgatásáról szól át mindenféle határokon, hanem organikus növekedésről: innovációról, exportról, modernizációról, beruházásokról, növekvő hozzáadott értékről, új szolgáltatásokról, termelékenység-növekedéssel vagy bérharccal elért fizetésemelésekből növekedő fogyasztásról. És ez nincs. Európának erre évek óta nincs semmiféle receptje. Ehelyett van a hitel.
Ez a probléma gyökere, ezt kellene megoldani – nem sápítozni azon, hogy tudna-e az összképen fél százalékot szépíteni még több uniós pénz.
Európának újra képesnek kellene lennie arra, hogy gyorsabban növekedjen, mint ahogy eladósodik; országonként külön-külön és közösen egyaránt. Hogy ez évek óta nem megy, az rémisztő. Minden okunk megvan szomorkodni a magyar gazdaság első negyedéves számain, de ne felejtsük: a probléma gyökere Európában van, ott kell megoldani, nem idehaza.