Lett egy jó kis magyar sorozat Aranybulla címmel – naná, hogy a HVG-től a Népszaváig a fél baloldal epeömlést kapott tőle

A napokban debütált a II. András uralkodását bemutató Aranybulla-sorozat, amit karácsony utáni kollektív epeömlésként a baloldali médiakritikák árja követett. Az a zsigeri kárörvendés és egymásra licitáló lesajnálás, ami a filmértékelésnek álcázott indulatlevezetésekből sugárzik, alapvetően szóra se volna érdemes. Mivel azonban makacsul tendenciózus a jelenség, érdemes kitérni rá, ugyanis így felrajzolható az utóbbi évek politikai érzelmektől vezérelt fanyalgássorozata. De előbb az alkotásról.

Az Aranybulla hiánypótló vállalkozás, ugyanis a filmes feldolgozások tekintetében eddig méltatlanul háttérbe szorult Árpád-házhoz, egészen pontosan II. András küzdelmeihez vezet vissza minket. A téma

így érthetetlen, hogy eddig miért nem mozgatta meg a filmkészítők fantáziáját. A most útjára induló sorozat nem ígér többet, mint amit teljesíteni tud, így a főszereplő, Veréb Tamás Trónok harca-hasonlata is figyelemfelkeltő túlzásnak tekinthető.

Az első két rész alapján élvezhető és korrekt kortörténeti utazást kapunk, ami több mint egy dokumentumfilm, ám vállaltan kevesebb, mint egy látványos hollywoodi sorozat. Kiváló színészekkel, részletgazdagon megkomponált, korhű környezetben játszódnak a jelenetek, amelyeket térképes illusztrációk és történészi narráció kísér. Ekképp az Aranybulla nem lesz katartikus filmélmény, ugyanakkor szórakoztató, könnyen befogadható módon avat be egy távoli korszak fordulatos világába.

Az említett kárörvendő kritikák egy része már itt csorbát szenved, Csákvári Géza, a Népszava kiváló tollú kritikusának

Nem tudja elhelyezni a sorozat dokumentarista és játékfilmes ötvözetét, ekképp marad a magas fordulatszámú szalmabábcsépelés. Feltehetően nem látta a Tisza István halálát vagy a IV. Károly visszatérési kísérletét feldolgozó, infotainment jellegű dokukat sem. Természetesen szerinte a színészi játék is csapnivaló, leszámítva Törőcsik Franciskát. Lapozzunk is. 

Kovács Bálintnak a HVG-ben publikált fintorgása leginkább csúcsra járatott modoroskodás (korábban tévesen szerző nélkülinek tituláltuk a HVG kritikáját, elnézést érte). A színészi játék itt egyöntetűen színvonaltalan (még szegény Törőcsik Franciska sem kap feloldozást), és az különösen fáj a szerzőnek, hogy mindezt a máskor rebellisségük és rendszerkritikusságuk miatt ünnepelt Katona József Színház művészei követik el. A kritika belső logikája is megbicsaklik, amikor jóleső malíciával az erős női karakterek hiányát említi, miközben Törőcsik Franciska épp ennek ellenpéldája a sorozatban. A kognitív disszonanciát nem is oldja fel, így inkább a magyar uralkodóház, illetve a magyar múlt vélt heroizálásába áll bele. Nehogy már valami lélekemelőt is merítsünk a múlt feneketlen kútjából!

És itt el is érkezünk a „progresszív” filmkritika általános csődjéhez: ha valami nemzeti múltból, történelmi forrásból táplálkozik, építő jellegű, és főképp nem a nekik kedves alkotók munkája, akkor csak gunyoros lenézéssel lehet hozzá viszonyulni. Ez a vergődés tükröződött a Blokád recepciójánál, és ez érhető most is tetten. Pedig távlatosabban tekintve épp

Önmagában örvendetesnek lehet tekinteni a tendenciát, hogy oly sok eltékozolt év után az utóbbi időben irodalmi hagyományaink és történelmünk egyre több szegmensét fedezi fel a hazai filmgyártás. Ha csupán a magyar államiság ezeregyszáz évére tekintünk, fordulatokban oly gazdag évszázadaink bőven szolgáltatnak ihletforrást a mozgóképes megvalósításhoz, legyen szó bármilyen műfajról. Készült már hiánypótló dokumentarista feldolgozás Skrabski Fruzsina rendezésében a Pozsonyligetfalun elkövetett gyilkosságokról és a szovjet „felszabadítás” erőszakhullámáról, 56-os családtörténet Zsigmond Dezsővel (Egy házasság első napja, A forradalom gyermekei), kisfilm a Tanácsköztársaságról és a Tisza-gyilkosságról, ugyanakkor a történelmi hitelességű, fiktív elemekkel bővített játékfilmek terén is remek alkotások születtek, elég az Antall József-képet újrafestő Blokádra (kapcsolódó írásunk itt), vagy szintén Köbli Norberttől a Gera Marina főszereplésével tévés Oscart is elnyert Örök télre gondolni. A hiteles kortörténeti háttérre álmodott, forgatókönyvírói fantáziával megalkotott filmek is reneszánszukat élik, itt az Oscar-díjas, zseniális Saul fia, A vizsga, A martfűi rém, A viszkis, vagy a rákosi korszakból forgatott abszurd dráma, A foglyok sikerét lehet megemlíteni.

Irodalmi adaptációk közül a Nagy Zoltán Mihály regényéből készült A Sátán fattya, vagy A funtineli boszorkány is maradandó alkotás lett, vagyis az utóbbi években

(A teljes képhez tartozik, hogy készültek elméretezett, szinte parodisztikus alkotások, A pozsonyi csata például – ha más műfajban is, ám – hibátlanul folytatta a Honfoglalás dilettantizmusát.)

Természetesen még számos kiaknázatlan lehetőséget rejt magában kulturális és történelmi örökségünk, így Mátyás uralkodása alapján is készülhetne egy fordulatos krimisorozat (benne például a Janus Pannonius-féle összeesküvéssel), az irodalmi művek közül pedig a politikai játszmákat, a hivatalnokvilág szatíráját elénk táró Mikszáth-novellák is megérnének egy kis magyar Black Mirrort. Wass Alberttől az Elvész a nyom pedig egy több szálon futó, nagyívű filmdrámáért kiált.

Mindezek magvalósítására jelenleg a szellemi és anyagi lehetőségek is adottak, és ezt az sem zavarhatja, hogy a haladár filmkritikusok menetrendszerűen fanyalogni fognak. Márpedig fognak, ebben biztosak lehetünk.

(Nyitókép: a sorozat előzeteséből készült képernyőfotó)