Pia, gyilkosság és pultoslányok öle – Kecöli K. Gergő életszagú elbeszélései

Az olcsó sörök és ragacsos vermutok bűze keveredik a lakótelepi életszaggal Kecöli K. Gergő Könnyű álmok utcája című novelláskötetében.

Ahogy a gyomorforgató bűzt nem lehet elkülöníteni a női hajak illatától, úgy nem lehet a novellákban a valóságot sem szétszálazni a fikciótól. E kettő úgy olvad össze, hogy sosem lehetünk biztosak abban, hol a határvonal – könnyű álmok, ott van a címben. Mondjuk pont könnyűnek nem biztos, hogy mondanám:

„Van egy új nemzedék, amelynek külön elképzelése van az elbeszélésről. Történetet akar mesélni, magáról akar mesélni, és arról, amit lát, és húsbavágóan ismer (…) a tűz lángja érdekli, ami mellett elmeséli a történeteit” – írja a kötetről és annak szerzőjéről Jászberényi Sándor.

A tűz lángja, és a történetmesélés maga – egészíthetjük ki. Annyi történet van, ahány elbeszélő és ahány elbeszélői lelkiállapot. Hogy mi az igazság, nem lehet és nem is kell tudni, teljesen lényegtelen is. Ahogy a Zebegény című novella elbeszélő hőse beviszi a bozótosba a tábortűznél ülő hallgatóit, úgy Kecöli is az olvasóit.

„A történet hamisított verzióját elmeséltem egyszer másoknak” – mondja a Zebegény főhőse a novellában, majd pár oldallal később rögzíti: „a történet, ha nem is mindig a tényeket, de a kisugárzását tekintve hazugság volt”. Vagy:

Kecöli – akinek újságíróként jegyzett cikkeivel, riportjaival lapunk hasábjain is találkozhatnak – úgy sztorizza végig a novelláskötetet, hogy még kósza kísérletet sem tesz arra, hogy felrobbantsa az olvasója lelkét. Nincs katarzis, de érezhetően nem is ez célja.

Mint egy interjúban a szerző fogalmazott: „az ember egyszerre csodálatos és szörnyűséges, sőt, kellemetlen lény, ezt pedig, ha kíméletlenül őszinték vagyunk magunkkal, el kell fogadnunk. Író az, aki ezt el meri fogadni, le meri, és le tudja írni: nem az erkölcsről, társadalmi igazságokról, jó és rossz emberekről magyaráz, nem kíméli magát. Erre törekedtem. Szóval

Márpedig a minden – „félig Isten, félig állat” – emberben szintén szétszálazhatatlanul – megtalálható csodálatos és szörnyűséges lefestésében Kecöli nagyon jó.

Érződik rajta a Charles Bukowski-hatás, de a hangja saját: nyers, brutálisan őszinte, néhol trágár. Lopott találkák „az összehugyozott pesti utcákon”, „döglött madarak szaga”, a pattanásból szex közben integető szőrszál, és a felöklendezett, de visszanyelt Martini. Amellett, hogy látjuk magunk előtt a megformált képeket, a szerző nemcsak fest, hanem a novellákban mindvégig, szünet nélkül szagoltat az olvasóval. Van, amikor hányingerig.

Emellett a történetvezetés fordulatos, kifejezetten jók a szóképek: „Ahogy mozog és változik az utca képe, mintha oxigénhez jutnának a nyílt seb molekulái”; „Igen, szerelmes voltam Nettibe: készen született bennem, mint a kamaszkori vágyak, vagy Pallas Athéné, vagy amikor felkapcsolják a villanyt a nappaliban”; „Felerészt a közösségi oldalak csetes felületei tartottak lélegeztetőgépen minket”, „A járvány során, amikor a város sarokba szorult” – az élet kiállításának megelevenedett képei.

Kecöli felhelyezi alteregóját olvasói elé a boncasztalra, kíméletlenül felnyitja a zsigereit előttük, szégyentelenül, ami néha kimondottan frusztráló –

Pia, nők és a főhős meghökkentő, zavarba ejtő önvallomásai sorjáznak a kötetben, valahogy végig az az érzése az embernek, hogy hideg van, olyan hideg, amit csak állig húzott, durva szövésű kapucnis valamiben lehet elviselni. Abban nem látszik talán annyi ebből az egyszerre lenyűgöző és ellenséges világból.