Mentsük meg az Alföldet!

Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban

Koncsos László vízépítő mérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanára segítségével azt vizsgáljuk meg, hogy a hidrológiai folyamatok és a vízkormányzás modellezése alapján megvalósítható-e műszakilag a szükséges átmenet, illetve újra körbejárjuk, hogy miért van szükség rá.

A BME egyetemi tanára kiemeli: már régóta tudjuk, hogy baj van. Magyarország vízkészletekben a világ egyik leggazdagabb országa, de például

pedig számottevő vízpótló potenciállal bír – és szükség is lenne erre a vízre.

Hogy mekkora a baj? Az MTA kutatási programjában már 2000-ben elemezték az Alföldön az éves tenyészidőszaki vízhiányt. Röviden: több köbkilométernyi vízhiányról van szó azon a húszezer négyzetkilométeren, ahol a Tisza vízkészlete mint természetes vízpótló megoldás szóba jöhet.

De vannak más vészjelek is, teszi hozzá a szakember. Az Alföldön évtizedek óta figyelik a legjobb aszályindikátor, a talajvíz változását. Az elemzések szerint a 21. század végéig az Alföldön gyakorlatilag mindenhol a talajvízszint süllyedése lesz megfigyelhető: évszázados léptékben több- méteres változásról beszélünk.

Koncsos László hangsúlyozza, hogy csak a talajvízszint süllyedésének az ellensúlyozására nagyjából egy köbkilométer vízre lenne szükség évente. „Ha nem lépünk, elveszítjük tápláló talajvizeinket, és ellehetetlenül a mezőgazdálkodás.”

Az egyetemi tanár felhívja a figyelmet: a 19. századi mérnökök nem látták előre, hogy

Márpedig ma is él a megcsontosodott szemlélet, és a belvizek visszatartásától csodát vár a szakma.

„Pedig a belvíz csak a rossz területhasználat szinonimája – olyan víz, amely valahol átmenetileg fölösleges, később azonban ugyanott hiányzik. A belvízvisszatartástól nem várható csoda, mert csak egy kis lépés a normalitás felé. Mennyiségében elégtelen eszköz” – hangsúlyozza a vízépítő mérnök. Ráadásul, teszi hozzá, előrejelzések szerint a belvízi jelenség a jövőben csökkenő valószínűségű.

Elmondása szerint a másik csodaszernek az öntözést tartják. „Csakhogy a tájban nem az a hatása, mint egy virágcserépben. Ha mindenki öntözni akarna, azonnal megbukna a jelenlegi rendszer a vízkészletek oldaláról. A nyári időszakban a kivezethető kisvizek, azaz az öntözés forrásai nagy inga­dozást mutatnak, és már látni, hogy ezek lesznek a klímaváltozás következő áldozatai.”

A folyók duzzasztása csak potenciált ad, anyagmennyiséget nem, mondja Koncsos László. Leszögezi: téveszme az is, hogy a duzzasztóművek által a talajvizek emelkednek, és megoldják a talajvízszint-süllyedés problémáját. Elég ránézni a talajvíztérképekre – teszi hozzá –, a hetvenes években épült kiskörei vízlépcsőnek nincs jelentős térségi hatása, mindent elvisz a párolgás.

És akkor mi a megoldás? Egyetlen lehetőség van, húzza alá az egyetemi tanár: kilépni a paradigmából, feladni az uralkodó szárazgazdálkodást és területhasználatot, és a vízkészlet egyetlen számottevő forrásához, az árvizek hasznosításához folyamodni.

ömören összefoglalva tehát:

A szakember szerint erre megvannak az eszközeink. „2006-ban feltártuk, hogy a Tisza mentén több mint két köbkilométernyi – gondoljuk meg, Balaton-méretű – mély fekvésű terület van, ahová az árvizeket ki lehetne vezetni, mégpedig töltések építése nélkül, kis műtárgyakkal, olcsón. E területek felhasználása az árvízi kockázat csökkentésében is hatalmas hasznot hajtana.”

Hozzáteszi: a mélyárterek létezését is erős kétely övezte korábban, de ezek a hangok az utóbbi időben halkulnak. Az árvízi víztömeg ugyanis felhasználható az aszály enyhítésére: ez a víz bizonyítha­tóan továbbvezethető gravitációsan az Alföldön, és természetes működésű hálózattal szétosztható a területen. A Tisza menti mélyárterek tehát nem a megoldás céljai, hanem eszközei. A folyóhoz való közelség biztosítja, hogy a viszonylag rövid ideig tartó árvizeket odavezetve – okosan optimalizált működéssel –

Mint megtudjuk, a műszaki modell megvalósíthatósági bizonyítékokat és egyben optimális működési megoldásokat szolgáltat: leírja az árhullámok levonulását, optimalizálja a folyóközeli mélyárterek működését oly módon, hogy vagy maximális árvízkockázat-csökkentéssel, vagy a kivezethető vízmennyiség maximumával üzemeljenek. Ezenfelül olyan táji tározók helyének keresését segíti, amelyek képesek az árvízi vízkészlet táji befogadására és elosztására, de akár belvíztározásra is. Emellett azt is vizsgálja a műszaki modell, hogy milyen elosztó vízfolyáshálózattal osztható szét a tájban az éltető víz.

A kulcskérdés, amit meg kell válaszolni, a talajhoz és a felszínborításhoz szabott vízfolyás sűrűsége, amely érezhető talajvízszint-szabályozást biztosít. Ebben a koncepcióban tehát megfér egymás mellett a negyvenezer kilométer hosszúságú belvízcsatorna­hálózat és a természetközeli megoldás. A belvízrendszert a vízpótláshoz is be lehet kapcsolni – akár öntözéssel egybekötve – a természetes levezető mély vonulatok mellett, ha van forrás. Ezt a koncepció első eleme, a mélyártér biztosítja.

Koncsos László hangsúlyozza:

értse a korlátokat, és ne akarja megerőszakolni a természetet. „Csak az ilyen megoldás működik jól és hosszú távon. Tudni kell, hogy mit akarunk, és az a természetes vízmérleg korlátai között megvalósítható-e. Az elveket a nagy lépték felől a lokális megoldások felé kell kibontani, nem fordítva. A legfontosabb, hogy értsük a saját koncepciónkat.” 

Nyitóképen: A Tisza-tó látképe Poroszlónál. Fotó: Shutterstock