Ötvenhat és az ő napja

Micsoda nap ez! És még egy óra sincs, amikor ezeket a sorokat írom.

Kezdetnek a későn ébredőknek ajánlanám reggeli kávé helyett Tóta W. Árpád fantasztikusan eredeti publicisztikáját, Orbánozós-Putyinozós utalgatászaccal főzve, a tetejére szórt sajátos fűszerként némi kegyeletsértéssel a nemrég elhunyt szabadságharcos, Wittner Mária vonatkozásában, akit a szerző szerint „elvitt a pravoszláv ördög”.

Aztán az, hogy Dobrev Klára hívja október huszonharmadikán utcára az embereket, önmagában megannyi (fanyar, tipikusan kelet-európai, rablóból pandúr-összekacsintós) humorfaktorral bír, hogy a világon semmi sportértéke nem lenne lecsapni a számtalan lehetőség valamelyikére.

Az idő előrehaladtával kopnak az ember emlékei, de egyikük arca sincs előttem, amikor tanúja voltam annak a pillanatnak, mikor a gyalázatos szovjet címert valakik tényleg lefeszegették és a Dunába vágták.

Mármint tizenhat éve, vagyis akkor, amikor ennek valóban volt kockázata, lévén a Momentum jelenlegi legerősebb választási szövetségesét jelentő kompánia volt kormányon, és azt adta parancsba/azt kérte/azt hagyta (megfelelő aláhúzandó) az irányítása alá tartozó rendőrségnek, hogy az ilyesmiért nyugodtan be lehet vinni és el lehet tördelni az ujjait az őrsön azoknak, akik ötszáz méternél közelebb állnak az efféle cselekményhez, és nem szép dolgokat skandálnak, vagy csak nem tetszik a képük (szintén nem igényelne különösebb utánajárást előcitálni, hogy Tóta W. szerint ekkor még jó ötlet volt karhatalmi eszközökkel szétverni tüntetéseket, hőbörgés helyett pedig kussolni kell, hazamenni és négy év múlva újra megpróbálni választást nyerni – rosszul öregedő mondatok ezek a publicistától azokból az időkből, amikor még nem fedezte fel magában a teszkós Robespierre-t).

Külön szórakoztató a Momentum bejelentését hírül adó haladósajtó-cikkek alatti átkozódó balos kommentáradat, amiből egészen nyilvánvalóvá válik, hogy a párt potenciális szavazóiknak korántsem a kommunizmussal vagy a szovjetekkel van problémája (nem véletlen, hogy Putyint igyekeznek áttolni a „náci” térfélre a teljesen kézenfekvő Sztálin-hasonlat helyett), csak és kizárólag az oroszokkal.

S végül ebéd előtt olvasható a Szabad Népet idéző leleplezés a Telexen Ungváry Krisztián tollából Mindszenty József bíborosról, ami Magyarország utolsó hercegprímásába száll bele. Természetesen azt senki sem gondolhatja, hogy az amerikai követségre menekülve a kommunista megtorlást elkerülő főpap személye pusztán azért került előtérbe, mert a miniszterelnök a forradalom évfordulója alkalmából Zalaegerszegen mondott ünnepi beszédet a hercegprímás életét bemutató Mindszentyneum – Mindszenty József látogatóközpont új épületének átadó ünnepségén. Hogy higgadt, történészi értékelést olvashatunk, már a címmel is jelzi a szerző („A NER és az ő bíborosa”), a továbbiakban pedig megtudhatjuk, hogy Mindszenty emberileg kevéssé szerethető figura volt, bűnlajstromán szerepel, hogy emellett Habsburg-legitimista, vagyis Magyarország élén újra királyt szeretett volna látni, nem kormányzót és főleg nem pártfőtitkárt. Ezt valamiképpen különösen súlyos bűnnek láttatja Ungváry, aki ugyanakkor IV. Károly halála dátumának felidézésével (1922) azt is sugallja, nevetséges volt ekkor legitimistának lenni – érdekes felvetés azután, hogy a trónfosztás egyébként 1921-ben már megtörtént, illetve, ha már személyekhez kötjük a dolgot, Károlynak élt egy Ottó nevű fia, az utolsó trónörökös, s ha már legitimitás: a királyság eltörlését a szovjet szuronyok alatt elrendelő 1946-os nemzetgyűlés döntése miben legitimebb, mint a királyi család visszatérését kívánni? De ezek csak apróságok –, és természetesen a szerző megállapítja azt is, hogy Mindszenty antiszemita volt, mert hát nem a megfelelő indokkal hurcolták el a nyilasok. Makulátlan ember nincs, Mindszenty sem az, baloldali értékelése viszont korántsem attól függ, hogy mit tett vagy nem tett a múltban. Hanem valami egészen mástól.

Ehhez egy kis gondolatébresztő, a történészek napi politikától távolságot tartó tisztánlátásával: „az ideológiájában egyre jobbra tolódó NER eljutott mára oda, ahová korábban csak a legvadabb kommunista karikaturisták képzelték politikai ellenfeleiket. Így szükségszerű, hogy olyan személyiséget válasszanak, aki a mai jobboldal szélsőségeseivel is kompatibilis.”. Hát így. Maga a cikk új megállapítást egyébként nem igazán tesz a Magyar Narancsnak öt éve nagyrészt ugyanezt felmondó Paksy Zoltán interjújához képest, amelynek apropója a Minsztentyneum megépítéséről szóló hír volt, természetesen, mert ahányszor egy jobboldali kormány emlékezetpolitikai lépést tesz, már a csírájában neki kell ugrani minden próbálkozásnak, különösen, ha a bűnösöket szembesíti bűneikkel, mint például a Terror Háza teszi. De tudjuk: a nemzeti minimum a hanyatló nyugat ópiuma, ötvenhat baloldali forradalom volt, továbbá: négy láb jó, két láb rossz.

Nyitókép: Facebook