Létezik forradalmi jogalkotás?

„Mi tagadás, első hallásra elég furcsán hangzik. Mintha azt kérdeznénk, lehet-e rendet teremteni rendbontással. Hiszen a jogról általában azt gondoljuk, hogy az a rend megtartója. Megmondja, mit szabad, mit nem szabad, hogyan működnek az intézmények, ki mire jogosult. A jog normális esetben nem felforgat, hanem keretet ad.

Ez általában igaz.

De a jog soha nem magától beszél. A jog mindig valakik valamilyen akaratának kötelező formája. Egy adott történelmi pillanatban valakik eldöntik, mi legyen szabály, mit kell mindenkinek elfogadnia, és mit lehet végső soron kikényszeríteni. Ez lehet demokratikus, alkotmányos, uralkodói, pártállami, birodalmi vagy egyszerű hatalmi akarat. De a jog mögött mindig emberi döntés, érdek, érték, hatalmi helyzet és erkölcsi igény áll.

Ezért a jog egyszerre rend és kényszer. Védhet a hatalomtól, de a hatalom eszközévé is válhat. Megóvhatja a gyengébbet, de törvényes formát is adhat annak, hogy az erősebb uralkodjon rajta.

De mi történik akkor, ha maga a keret lett igazságtalan? Ha a jog már nem a szabadságot védi, hanem a kiszolgáltatottságot tartja fenn? Ha a szabály az erősebb kezében lesz eszköz a gyengébb ellen? Ilyenkor nem elfogadható, ha őrzi a rendet, mert maga a rend lett erkölcsileg védhetetlen. Nem egy-egy szabállyal van baj, hanem azzal az alappal, amelyre az egész épül. Ilyenkor a jog nem a régi rend őrzője lesz, hanem annak lebontója, és egy új rend megteremtésének eszköze.

Ekkor beszélhetünk forradalmi jogalkotásról.

Az isteni ember szemszögéből ez nem a jog megvetését jelenti. A jog nagy emberi találmány. Nélküle az együttélés könnyen erővé, kiszolgáltatottsággá, önkénnyé romlik. De a jog nem szent tárgy. Emberi alkotás. Emberek hozzák létre, és emberek szenvedik el, ha igazságtalanná válik.

A jogot tisztelni kell. De nem lehet bálványként imádni.

Van olyan pillanat, amikor nem az a kérdés, hogyan őrizzük meg a meglévő rendet, hanem az, hogy szabad-e még megőrizni. Amikor a kell már muszájjá válik. Amikor nem egyszerűen jobb lenne változtatni, hanem erkölcsileg tarthatatlan nem változtatni.

Ilyenkor a forradalmi jogalkotó azt mondja, hogy a régi keret elvesztette az erkölcsi, politikai vagy történelmi érvényét. Nem elég egy új paragrafus, egy óvatos korrekció. Új alap kell. Ezért a forradalmi jogalkotás nem puszta jogtechnika. Arról szól, hogy az ember új rend alapját akarja lerakni. A szabadság, az igazságosság vagy az emberi méltóság nevében azt állítja, hogy van valami, ami erősebb, mint a fennálló jogrend.

Ez érthető állítás. Mert az ember nemcsak elszenvedője a világnak, hanem alakítója is. 

De éppen itt kezdődik a veszély.

Mert aki egyszer azt mondja, hogy a régi jog nem számít, mert ő az igazság, a nép, a történelem vagy a jövő nevében cselekszik, az könnyen elhiheti, hogy rá többé semmilyen korlát nem vonatkozik. Innen rövid az út a felszabadítás jogától az önkényes jogig. Ezért a forradalmi jogalkotás csak akkor elfogadható, ha felszabadító jellegű és átmeneti. Felszabadító, mert a régi elnyomó szerkezetet bontja le, de nem azért, hogy másik elnyomást tegyen a helyére. Átmeneti, mert tudja magáról, hogy rendkívüli helyzetben születik. Nem akar örökké forradalom maradni, hanem átvezet egy kiszámíthatóbb, alkotmányos rendbe.

A forradalom jó esetben kapu, nem lakóhely. Át lehet menni rajta, de nem lehet benne berendezkedni.

A valódi veszély a permanens forradalmi jogalkotás. Ilyenkor a forradalom már nem alapító pillanat, hanem uralmi módszer. A hatalom folyton rendkívüli helyzetről beszél, ellenséget talál, átírja a szabályokat, és soha nem engedi, hogy a jog korláttá váljon vele szemben. Itt lesz az isteni emberből bálványimádó ember. Nem a szabadságot szolgálja, hanem a saját történelmi szerepét. Nem rendet teremt, hanem önmagát teszi a rend forrásává.

A döntő kérdés tehát nem az, hogy létezhet-e forradalmi jogalkotás. Létezhet. Néha talán szükség is van rá. A döntő kérdés az, hogy képes-e önmagát korlátozni. Egy tisztességes forradalmi jogalkotásnak világosan meg kell mondania, miért szakít a régi jogrenddel. Nem teheti végtelenné az ellenség fogalmát. Át kell adnia a helyét a normális jogalkotásnak. És végül több jogot kell adnia, mint amennyit elvesz.

Mert nem az a kérdés, hogy a régi urakat sikerült-e leváltani. Hanem az, hogy az alávetett emberből szabadabb ember lett-e. Erősebb-e a méltósága. Védettebb-e az önkénnyel szemben. Kevésbé fél-e. Ha nem, akkor a forradalom csak nevet cserélt az ajtón, de a szoba ugyanaz maradt.

Ezért az isteni ember nemcsak teremt, hanem vissza is lép. Olyan új rendet akar, amelyben már neki sincs korlátlan hatalma.

A forradalmi jogalkotás tehát néha szükséges lehet, de csak akkor védhető, ha önfelszámoló természetű. Megnyitja az új rendet, de nem sajátítja ki. Új alapot teremt, de nem teszi állandóvá a kivételes állapotot.

Mert a forradalom alapíthat jogot. De nem élhet örökké a kivétel jogán.”

fotó: Mátrai Dávid