Gyászmunka a „metafizikai kastélyban”

A gyásznak – ha máshonnan nem, de Ruff Bálinttól mostanában biztosan megtudtuk – különböző fázisai vannak. Ezek a fázisok pedig a következők: tagadás, harag, alkudozás, depresszió (szomorúság), elfogadás. Alighanem mindannyian gyászoltunk már, ez aligha elkerülhető. Hogy ki miként gyászol, az erősen lelki alkat és/vagy világnézet függvénye. Sosem felejtem el például, amikor a 2003-ban boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László („a szegények orvosa”) életrajzában azt olvastam, hogy amikor Ödön nevű fia huszonegy éves korában hosszú és kegyetlen betegség után elhunyt, ezt mondta a családjának: adjunk hálát Istennek, hogy Ödön huszonegy éven át velünk volt és mi vele lehettünk.

Ami úgyszintén nyilván nem azt jelenti, hogy ne szenvedett volna miatta. De volt valami (ez a bizonyos spirituális bázis), ami a szenvedésének, a gyászának irányt és értelmet adott. Kevesen képesek ezt abból az irányból nézni és feldolgozni, ahonnan Batthyány-Strattmann László. Alighanem mindig is kevesen lehettek ilyenek. De van egy olyan érzésem, hogy ma kevesebben vannak, mint eddig bármikor. Amennyiben a halál „a dolgok rendjében” áll, és ekként is tekintünk rá, egyszerre minden megváltozik. Egyáltalán, a dolgok rendjének tudomásulvétele az, ami elengedhetetlen bármiféle spirituális bázis meglétéhez. Persze a dolgok rendjét fel nem foghatjuk, ennek megértése nem ránk van bízva. Mi legfeljebb arra lehetünk képesek, hogy ennek a rendnek a jelenlétére és működésére rábólintsunk. Persze megtehetjük azt is, hogy nem bólintunk rá, és akkor számunkra nem lesz a dolgoknak rendje, hanem csak a véletlenek és a káosz gomolygását figyelhetjük tehetetlenül, esetleg kitalálunk magunknak egy rendet, ami mások számára ugyan érvénytelen, de nekünk valamiért megfelel. 

Valaminek a kezdete épp annyira értelmetlenné válik így, mint a vége. Magyarul az egésznek semmi értelme nem volt, az életünk nem más, mint nyers biológiai folyamatok időleges együttműködése, amely együttműködés egy adott pillanatban aktiválódott, aztán egy adott pillanatban megszűnt, kész, vége. 

Persze nem csak valakinek a halálát tarthatjuk veszteségnek, nem csak valakinek a halálát kísérheti a gyász, hanem valaminek a halálát is. Innen nézve igaza is lehetne Ruff Bálintnak, amikor azt mondja, hogy a NER kimúlása bizony gyászfolyamat, aminek megvannak a maga fázisai. Akár igaza is lehet, de amikor erre gondolok, egy konkrét jelenet is eszembe jut vele kapcsolatban. Jó néhány hónapja már annak (de lehet már egy éve is), hogy láttam egy beszélgetést Ruff Bálinttal. Próbáltam megkeresni a videót, de képtelen voltam megtalálni, úgyhogy csak az emlékeimre hagyatkozhatom. Nem egy stúdióbeszélgetés volt, hanem mintha egy színházteremben tartották volna. Sok mindenről szó esett, amiket azóta elfelejtettem, de egyvalami annál élesebben megmaradt. Lázár János impozáns batidai vadászkastélyáról volt szó, hogy ez az ingatlan hogyan került a tulajdonába egyéb ingatlanokkal együtt, satöbbi. De nem is ez az érdekes (noha nyilván ez is lehet érdekes más szempontból), hanem az, amit Ruff Bálint ennek kapcsán megjegyzett.

Amit nyilván úgy értett, hogy amolyan nemlétező kastélyok, amelyek úgy vannak valakinek a birtokában, hogy közben nincsenek is. Úgy Lázáré, hogy közben nem az övé, legalábbis az van mondva, hogy nem, miközben igen. Nevezhette volna kvantumkastélyoknak is ezeket, pontosabban kvantum-szuperpozícióban tartózkodó kastélyoknak, amelyek egyszerre két állapotban léteznek, vannak és nincsenek. Magyarul tehát: amikor Ruff Bálint a metafizikát emlegeti, azt a nemlétező szinonimájaként használja. Vagy kissé megengedőbben: valamiféle homályt, rejtélyt, mesebeli jelenséget ért alatta, lódítást, ferdítést, nagyotmondást, humbukolást, végső soron hazugságot. Egyebet nem tudok elképzelni. A metafizika ilyen értelemben való használata figyelemre méltó, és minimum két dologra enged következtetni:

Nem tudom, melyik a helyes magyarázat, vagy melyik a kevésbé nyugtalanító. Egy biztos: aki számára a metafizika egyet jelent a nemlétezővel vagy az elhazudással, az mérsékelten lesz hiteles, amikor tanatológusi szerepben lép fel. 

Ezek a dolgok végül is nem olyan bonyolultak. Ha a NER felsőbb régióiból bárkivel kapcsolatban bűncselekmény gyanúja merült fel az elmúlt tizenhat évből, annak járjanak a végére és szülessenek arányos ítéletek. A hűvös, objektív jogállami figyelem terjedjen ki mindazokra, akik az úgynevezett maffiaállamban felelős pozíciókat töltöttek be, az úgynevezett maffiaállam különféle intézményeit irányították a Diákhitel Központtól a Szuverenitásvédelmi Hivatalon és az NKA-n át a batidai tuszkulánumig és egyebekig. Pont. Pepecselős munka, elhiszem, de ha ez volt a vállalás, akkor legyen abszolválva tárgyilagos, jogállami buzgalommal.

Azt, hogy itt ki követett el bűncselekményt, majd a független bíróság mondja ki, nem pedig Ruff Bálint és népi zenekara. Ha ők mégis előre meghozzák az ítéleteket, azzal ezt a társadalmat Kafka A per című kiváló (és egyben rendkívül nyomasztó) regényének világába helyezik át.  

Ebben a kafkai világban pedig az eljárások hitele és érvényessége ruffi értelemben metafizikai lesz. Azaz nemlétező.  Metafizikai bíróságok hoznak majd metafizikai ítéleteket, ahogy egy jogállamban szokás. Tisztelt Ruff úr: „a dolgok rendjének” figyelembevétele nemcsak a halálunknak, a gyászunknak ad értelmet, hanem az életünknek is. Természetesen nem metafizikailag.

***

(Nyitókép: Magyar nemzet / Polyák Attila)