Miért rossz nekünk a nemzetállami narratíva – és mik a fő bajaink a jobboldalon ezügyben?

Nemzetállam – a nyugati szuverenista erők egy központi fogalma több bajt okoz nekünk, magyaroknak, mint amennyi előnye van. Hiszen – mint egyébként Orbán Viktor is újra megfogalmazta tusványosi beszédében –

A nemzetállam kifejezés az angolból jön – nation state –, és azt sugallja, hogy a nemzet határa egybeesik az államéval. Ez a szemlélet bizonyára megfelel az angolszász országoknak – bár bele lehetne kötni –, meg talán a francia önfelfogásnak – bár abba is bele lehetne kötni –, de nem a közép-európai helyzetnek.

A Magyar Királyság sosem volt nemzetállam, azaz sosem volt egy homogén nemzet lakóhelye, csak a Horthy-korszakban. Trianon óta pedig Magyarország szinte nemzetállam, de utódállamai nem azok. Ez azt jelenti, hogy a nemzetállam kifejezés az egész magyar történelmet tekintve inadekvát. Lehetünk nemzetpártiak, államot pártolók vagy bizonyos megszorításokkal mind a kettő, de nem gondolkodhatunk nemzetállamban, mert azzal magunk ellen dolgozunk.

De láthatóan még egy teljes nemzet egyesítése sem szükséges ilyen helyzet előálltához – lásd Romániát, akik kelet felé még mennének az egyesítés érdekében. 

Ez korlátokat jelent a szuverenista küzdelem számára is, ami a jelek szerint egyébként véget ért a Tisza kormányra kerülésével. Abszolút szuverenitás persze nem létezik, sosem létezett, és az Orbán-kormányok szuverenista küzdelme nagyon is helyénvaló volt. Ugyanakkor – egyes baloldali vádakkal ellentétben – Orbánék sem értelmezték a szuverenitást valamiféle abszolút dologként, hobbes-i értelemben – már csak a határon túli magyarok miatt sem tehették.

aztán bedarálnák a magyar és egyéb kisebbségeket. Artikulálni kell hát, hogy a szuverenisták szerint mi tartozik bele a szuverenitásba és mi nem. Mert az addig rendben van, hogy nem szeretnénk az EU tartománya lenni, de valamiféle etikai-jogi korlátokat és nemzetközi normákat mégis be kell tartani, tartatni szuverén államokkal is. Persze a magyar unitarista állam megfelel nemzetiségi összetételének, szomszédaink unitarista jellege viszont nem felel meg a saját természetüknek, azaz annak, hogy de facto többnemzetiségűek. 

A külpolitika realista elmélete minduntalan rámutat, hogy rendezett élet államon belül van, azon kívül államok közti káosz uralkodik – önkéntes együttműködés azonban lehetséges köztük is; ha ez nem így lenne, nem léteznének nemzetközi egyezmények, nem létezne EU és nem létezne ENSZ sem. De ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor Szent Szövetség sem létezett volna (persze a Szent Szövetség informális együttműködés volt, de volt). Persze a szuverenisták által elképzelt korlátok lehetnek másmilyenek, sőt bizonnyal másmilyenek, mint a liberális föderalisták által elképzeltek.

Amikor talán két éve egy spanyol ismerősömmel beszélgettem, akivel mindketten a Vox szimpatizánsai vagyunk Spanyolországot és a Fidesz–KDNP-t, valamint Magyarországot tekintve, vita bontakozott ki kettőnk közt a román szélsőjobboldali AUR támogatásáról. Spanyol barátom simán besorolta az AUR-t a Vox és a Fidesz-KDNP mellé – én meg igyekeztem megértetni vele, hogy a Vox és a Fidesz–KDNP jobboldali pártok, az AUR meg szélsőjobboldali. Eme üzenet persze egyáltalán nem megy át a nyugati baloldalon, ahol mindenki szélsőjobb, vagy újabban „kemény jobb” (hard right), és nem akarnak különbséget tenni;

De nem az AUR volt a lényeg, hanem ennek kapcsán a nemzetiségpolitika. Spanyol barátom egy katalán, baszk, gallego és egyéb autonómiákkal teli országban nőtt fel, amúgy Barcelonában, ahol a nemzetiségi küzdelem ma lényegében az elszakadásért való küzdelmet jelenti, mint azt a törvénytelen katalán függetlenségi népszavazás is mutatja. A katalánoknak minden autonómiája megvan, amiről a határon túli magyarok csak álmodnak, mégis elégedetlenek. A két helyzet összehasonlítható, de más. Spanyol barátom mégis azt mondta,

és ő nem tud együtt menni a határon túli magyarok ügyével. Elmagyaráztam neki, mi a más a két helyzetben, de jeleztem neki azt is, hogy a magyar jobboldal alaptémája a határon túli magyarok ügye, amit ha felad, akkor elveszti a hitelességét, és elveszti a választásokat. Azt is hozzátettem, hogy én bár egyetértek a Voxszal, s mivel a spanyolországi nemzeti kisebbségeknek mintaszerű autonómiája van, nem támogatom az elszakadásukat, de értse meg, a magyarok többsége nem nézi a konkrét szituációt, hanem automatikusan a nemzeti kisebbségek küzdelmét támogatja, legyen szó Észak-Írországról, Skóciáról, Katalóniáról, a baszkokról vagy a határon túli magyarokról.

Érdekes amúgy egy Trianon előtti magyar álláspont a nemzetiségi küzdelmekről. Horváth Sándor domonkos szerzetes 1918-ban megjelent Állameszme és a népek önrendelkezési joga munkájában, explicit módon reagálva a Wilsonra, implicit módon megvédve a soknemzetiségű történelmi Magyarországot, nagyon korlátozott értelmezését adja a népek önrendelkezési jogának. Horváth megkülönbözteti a népet, mint a polgárok sokaságát, a nemzettől. S bár szerinte

és persze az államnak sincs abszolút hatalma. A domonkos filozófus úgy fogalmaz, hogy „elvontan szemlélve a dolgot, a nemzeti állam talán jobban meg tudná valósítani a nemzeti érdekeket, mint egy másik államalakulás, ámde ha a történelem másként hallatta szavát, akkor az elvont fontolgatásnak helyet kell adnia a konkrét szemléletnek s a tisztán lehető jogok elhanyagolásával a történelmi jogok követelményeit kell szemügyre vennünk. A természetjog az állam érdekeinek és jogainak ad elsőbbséget, s így ha valamely állam a történelem folyamán megszerezte a birtokjogot egy vagy több nemzetiség fölött, akkor a természetjog védelmére számíthat minden széthúzó törekvéssel szemben – és a nemzetiség csakis az állam temperamentumának megfelelő önállóságra és érvényesülésre tarthat igényt. A közjó keretein belül beszélhetünk tehát a nemzeti érdekek védelméről, azok fejlesztéséről, de nem jogbontó erejükről.”

Érdekes, talán újragondolandó gondolat ez a mai magyar nemzetiségi politika tükrében. Persze az is mondható, hogy aki nem évszázadok óta él egy államban, ahonnan el akar szakadni, hanem korábban másik, sajátjának érzett államban lakott, és akarata ellenére elszakították, az más helyzetben van, és joga van küzdeni a „visszakerülésért” – Horváth gondolatmenete szerint azonban csak korlátozott ideig (már ha megfelelő közösségi életre lehetőséget kap). Nyilván nem kell feltétlen egyetérteni a domonkos szerzetes gondolatmenetével, de azt látni kell, hogy

Az idézett szakasz felhozható autonómiatörekvések és a történelmi Magyarország védelmében, de elszakadási törekvések védelmében nem. Persze újra is lehet gondolni – de érdemes belegondolnunk, hogy ha a történelmi Magyarországot védelmezzük, akkor azt nem tehetjük kizárólag magyar nemzeti alapon: egy állam soknemzetiségű mivoltát kell védelmeznünk, ahogy ma a spanyolok teszik. Erdélyben és a Felvidéken a magyarok, románok, szlovákok, cigányok mellett hagyományosan éltek széleskörű autonómiával rendelkező szászok, svábok, zsidók is, nem kevesen.

Azaz a nemzetállami narratíva nem segíti a határon túli magyarok ügyét, sem a történelmi Magyarország védelmének ügyét. Mondhatunk erős államot, de csak ha az megfelelő autonómiát biztosít nemzetiségi kisebbségeinek, és elismeri, hogy nem unitáris, eme tekintetben pedig decentralizál. Mondhatunk szuverenitást, de ilyen korlátokkal.

A gordiuszi csomót azonban nem ez alkotja, mert ezt némi árnyalt gondolkodással meg lehet oldani. A nehezebb ügy az, hogy a jobboldalnak – ellenzékből is – azokkal kell együttműködnie nemzetközi porondon konzervatív ügyek mentén – LMBTQ-kritika, klasszikus kérdéskánon (abortusz, eutanázia, stb), bevándorlás-ellenesség, sőt akár szuverenitás-növelés (mozgástér-növelés) – akikkel gyakran ellentétbe kerül a határon túli magyarok ügyét tekintve,

Egyes progresszív politikai erők viszont – Szlovákiában például – sokkal könnyebben meggyőzhetőek a magyar közösség igényeinek támogatásáról, ám velük együtt jön a progresszív jogkiterjesztés is. Fico, mint régimódi, nacionalista szociáldemokrata, nem kér a progresszió számos áldásából, ám a Benes-dekrétumok eltörléséből sem. A román ortodox egyház velünk van a civilizációs kérdésekben, de nincs velünk mint magyar nemzettel. (Azonban ezt nem mondanám az egész ortodoxiára.)

Hogy az EU-s föderalista elképzeléseknél minden államnak nagyobb szuverenitásért kellene harcolnia, az egyértelmű, de bizonyos természetjogi korlátokra mégis szükség van a szuverenitást illetően, ám ezek nem azonosak a liberális globalizmus által elképzelt, igen szoros korlátokkal; nyugati szövetségeseink nem értik a határon túli magyarok ügyét, vagy épp egyenesen ellenségesen állnak hozzá; illetve egyes szomszédos országoknak a magyar jobboldallal civilizációs kérdésekben egyetértő politikai erői nemzeti ügyekben épp ellentétesen gondolkodnak velünk.

A Fidesz–KDNP ma már ellenzéki pártszövetség. Kormányon igyekezett megbirkózni eme kérdésekkel, többnyire sikerrel (lásd Szerbia), de egy-egy ügyben sikertelenül (AUR, Benes-dekrétumok), jobbára a személyes jó viszonyra és praktikus kompromisszumokra alapozva, mivel erre volt politikai tér. Másnak sem ment volna jobban, és azért elég jól ment. A jobboldali tábornak azonban meg kell értenie, hogy ugyan a szuverenista/globalista narratíva érvényes, de csak fenntartásokkal, és bár a bináris gondolkodás a közérthetőbb, talán ideje a dolgot hárompólusúvá tenni, és behozni egy támogatandó lokalizmust.

Most van idő megpróbálni kezdeni valamit a fent vázolt dilemmákkal – kezdve azzal, hogy elismerjük, hogy léteznek, és eme dilemmákkal sajnos megint csak egyedül vagyunk.

(Nyitókép: MTI / Kiss Gábor)