Magyarjárás Lipcsében

„Elmentek már?” – a kérdést egy idősebb úriember teszi fel, aki óvatosan leskel kifelé egy betört pinceablakból. Nehéz lenne hibáztatni a bácsit: korából fakadóan gyermekként biztosan átélte a második világháborút, de amivel a magyar szurkolók „városnézése” járt, arra ez még edzésnek is kevés lett volna.

Lipcse közepén állunk, a Richard Wagner Platzon – vagyis amennyi megmaradt az Ungarensturm, vagyis a magyarjárás után belőle. Füstölgő, kiégett gépkocsik mellett lépkedünk el, mindent törmelék és szemét borít. Fotósunk buzgón kattintgat, behajol egy autó ablakán, majd gyorsan kihátrál, és öklendezni kezd a nyílt utcán. Nem tudom mire vélni – Hans veterán fotóriporter, járt Afganisztánban, Irakban és nemrég jött haza Kelet-Ukrajnából – majd én is meglátom, amit ő. Egy kislány az, katatón állapotban mered maga elé az autóban – még mindig be van kötve a biztonsági öve –

„Elrobogtak mellettem” – mondja kérdés nélkül a kislány. „Lovon ültek. Azt hittem… azt hittem, nem vettek észre” – szipogja – „aztán hirtelen láttam, hogy előveszik az íjaikat, és hátrafelé nyilaztak! Én épphogy megmenekültem, de ő... ő nincs többé” – szívszaggatóan felzokog, mi pedig a döbbenettől tántorogva továbbállunk.

Ekkor futunk bele az idősebb úrba, aki az elmúlt negyvennyolc órát a pincében töltötte. Sokat megélt bácsi, már a hírre, hogy jönnek a magyarok, komolyabb élelmiszerkészletet kezdett felhalmozni a pincéjében. „Tudtam, hogy nem lesz jó vége” – magyarázza. Még mindig remeg a keze az átélt izgalmaktól.

– csak legyint. Szavak nélkül is értjük egymást: azokban a sötét időkben, 1944-ben a fasiszta magyarok arra kényszerítették a békés, európai, demokratikus németeket, hogy háborúba menjenek a magyar érdekekért az antifasiszta Szovjetunió ellen, majd amikor a németek vonakodtak, a magyarok megszállták az országot és deportálták többek között a zsidókat, miközben hatalmas vagonokban hordták ki a nemzeti kincseinket is Magyarországra.

„A magyarok természete azóta sem változott” – a pestissel, bélférgekkel és magyarokkal foglalkozó Geschichtlüge Institut vezetője, Christian Ungwar telefonon áll rendelkezésünkre, hogy objektív képet kaphassunk arról, pontosan miért is alsóbbrendű faj a magyar az összes többihez képest. „Sajátos módon egyszerre jellemzi a kapzsiság, mohóság, irigység, emellett imádnak zárt alakzatban menetelni és karlendíteni” – sorolja – „a szolgalelkűség, ami miatt megtűrik, sőt újraválasztják a diktátort, Orbánt” – itt szünetet tart, mert köpnie kell – „és közben a tények makacs tagadása is alapvető jellemvonásuk”. Ungwar professzornak feltétlenül hinnünk kell: ő maga is magyarnak született, mielőtt továbbfejlődött volna. Mindent tud Herr Orbánról, aki, mint rámutat, azzal fedi el a diktatúrája antidemokratikus természetét, hogy választásokat nyer azzal az ócska, gusztustalan trükkel, hogy többen szavaznak rá és a pártjára, mint másokra. „A futball pedig nem más, mint háborúpótlék. Aki szereti a focit, harcolni, ölni, vért inni szeret, védteleneket gyilkolni. Hát csoda, hogy a magyarok és a vezérük így odavan érte?” – teszi fel végül a kérdést. A választ mind tudjuk.

Kóbor kutyák szaladnak szét egy mellékutcában, jobb nem tudnunk, miből falatoztak.

Megrázó látvány, ahogy mindkét karjába infúzión keresztül fecskendezik be a mangós szójalattét. Nehezen beszél, még friss a sokk. Arra kért, ne írjuk le a nevét, így most mi csak Carol*Inként hivatkozunk rá.

„Éppen a barátaimmal tüntettünk az utcán azért, hogy nevezzenek el Greta Thunbergről egy szénbányát” – számol be Carol*In a megrázó eseményről – „amikor egyszer csak feltűntek a huligánok. Üvöltöztek, a levegőbe lövöldöztek, nagyon féltünk. A barátom… nos, ő nem hiszem, hogy túlélte” – elsírja magát. Alig bírja kinyögni: társával húst etettek, természetesen szalonnát, bicskával, kapanyéllel. De nem biztos, hogy ő maga jobban járt; mint meséli, ketten közrefogták, bevitték a stadionba, amitől eleve elkapta a hányinger. Majd végig kellett néznie, ahogy férfiak labdát rúgnak a gyepen. „Csak és kizárólag ciszheteró férfiak!” – a felháborodása tapintható – „Kétezerhuszonkettőt írunk, könyörgöm, mi ez, a középkor? Sehol egy nő, sehol egy nonbináris, sehol egy kerekesszékes vagy egy cukorbeteg?” – Carol*In újabb zsebkendőért nyúl. „De ezen még túlléptem volna valahogy. De azok a rúgások! Maga az erőszak!” A legnehezebb pillanatok azok voltak az aktivista számára, amikor a magyarok gólt rúgtak. „Én nem értem, miért nem lehetett egyből kiállítani azt a Szalait. Még a közönséget is dobálta, vicsorgott felénk, az ilyen nem való emberek közé!” – szögezi le. A maga részéről ezen a ponton megpróbált elmenekülni, de

De Carol*In tipikus klímaaktivista, nem is saját maga foglalkoztatja leginkább, : máris a magyar huligánok által használt pirotechnika karbonkibocsátása miatt aggódik, és azért, hogy Herr Orbán, akiről korábban egy Magyarországon élő ismerőse küldött egy videót, ahogy sonkát főz, semmiképpen ne kapja meg az uniós forrásokat.

Ahogy az is csoda, hogy a magyarok végül hazatakarodtak Lipcséből.

S bár ők elmentek, a nyomukban csak pusztulás maradt: zokogó klímaszorongók, romba döntött házak, anya nélkül maradt csavarok és a toxikus maszkulinitás Gulaschszagú bűze, amely fojtogatóan elöntötte Lipcsét. Soká tart majd kitakarítani utánuk. Hát még Európát. De wir schaffen es!

Nyitókép: MTI/EPA/Hannibal Hanschke