Kettőezer-huszonhárom óta méltatlan közéleti vita tárgya egy jövedelemkiegyenlítő rendszer, amely a gazdagabb önkormányzatoktól a szegényebbek felé tereli az iparűzési adóbevételek egy részét.
Fejlesztéspolitikai szakértőként szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a diskurzus az őt megillető, magas, szakmai szinten is kibontakozzon.
Ezt is ajánljuk a témában
A Budapest Műhellyel egy olyan szakmai tudásközpont jön létre, amely a főváros fejlesztésére koncentrál.
Nézzük ennek a jövedelemtranszfernek az elméleti alapjait!
Úgy a magánemberek, mint a vállalkozások bevételük/jövedelmük egy részét arra fordítják, hogy azt a közös megállapodást, mely az életünket egy szervezett rendszerben tartja – és egyszerűen csak államnak nevezzük -, fenntartsa. A közszolgáltatások – állami bürokrácia, oktatás, egészségügy, tudomány, rend- és honvédelem, és még számtalan olyan, a mindennapokban a levegőhöz hasonlóan észrevétlen, de szükséges teljesítmény – finanszírozása nagyrészt így történik. (Kisebb részben úgy, hogy az „állam” maga is vállalkozik: állami/önkormányzati tulajdonú vállalkozásokat tart fenn, tulajdonrészt szerez vállalkozásokban.)
E befizetések egy bonyolult és differenciált rendszeren kerülnek az „államhoz” (illetve kerülnek onnan kifizetésre), e rendszert leegyszerűsítve „államháztartásnak” nevezzük, a különböző szolgáltató/igazgatási egységeket pedig „alrendszereknek”.
Az önkormányzati rendszer úgy az igazgatás, mint a közszolgáltatások, és a költségvetés tekintetében is az egyik legközvetlenebbül az állampolgárral érintkező „alrendszer”.
Ha nem jön a busz, ha az autó kereke kitörik a kátyúban, ha barna és ihatatlan a vezetékes víz, eldugult a csatorna, nincs áram, a polgármestert, vagy az önkormányzati képviselőt vesszük elő.
Az önkormányzati rendszer finanszírozása – az általa biztosított szolgáltatások pénzügyi háttere – részben a saját jogon beszedett, részben az államtól átengedett jövedelmeken keresztül zajlik.
Ilyen – saját jogon, de végső soron az állami közhatalom által beszedett – jövedelem a helyi iparűzési adó. Ezt a vállalkozások a székhelyük/telephelyük szerint illetékes önkormányzatnak fizetik (ha több helyre, akkor a telephelyek által a vállalkozás gazdasági tevékenységével arányosan).
Ezért ilyen bevételre csak azok a települések tesznek szert, amelyeken működnek vállalkozások. Minél több, és minél nagyobb, annál többre.
Ezért az egyes települések méretük, elhelyezkedésük, a települést vezetők „vállalkozásbarát” politikája – és számtalan egyéb szempont – alapján részesülnek különböző mértékben ebből a jövedelemből.
Mindenfajta „felülről” történő beavatkozás ebbe a „versenybe” természetesen torzít.
Fejlesztéspolitikusként találkoztam olyan kis faluval, amely „fifikás” vezetői révén jóval nagyobb adóerőképességgel rendelkezett (önálló kutatás-fejlesztési központ, inkubátorház, számtalan frappáns ötlet, amivel magukhoz csalogatták a vállalkozókat), vagy olyan településsel, amely fegyelmezett, okos, előre látó gazdálkodással jó gazdasági alapokat teremtett magának.
Van tehát, aki a „versenyhátrányt” saját „ügyességével”, „eszével” dolgozza le. És vannak, akiknek ez nem megy.
A szolidaritás alapja az önzetlenség, az erősebbtől a gyengébb felé irányuló segítség.
Nyilván okoz, és okozhat ellenállást ebben az önkéntesség hiánya.
És komoly hibája a hazánkban működő kiegyenlítő rendszernek a befolyt szolidaritási hozzájárulás útjának követhetetlensége, az a tény, hogy az államháztartás nem számol be arról a pénzügyi folyamatról, amelynek csak az elvonási oldalát látjuk, de a kedvezményezettekhez való megérkezését már nem.
Ezen mindenképpen változtatni szükséges.
A szolidaritási hozzájárulás tehát az államháztartás alrendszerei közötti pénzügyi kiegyenlítő mechanizmus, melyet az állam állapít meg, dönt el, és foglal törvénybe.
Ez utóbbi két megállapítás nagyon fontos.
Az állam hatalmi ágai közül ugyanis nem a „végrehajtó” hatalom (kormányzat), hanem a „törvényhozó”, azaz az Országgyűlés foglalja költségvetési törvénybe a szolidaritási hozzájárulás tényét, intézményét, számítási alapját évről évre.
Éppen ezért lehetetlen bármilyen fajta jogorvoslat az „igazságszolgáltatás” hatalmi ág részéről: hiszen az állami akarat végrehajtása törvényen alapul.
Hogy kerül mégis a csizma az asztalra, hogyan lesz mégis jogvita, és nyertes/vesztes perek sorozata az államháztartás alrendszerei – esetünkben a Magyar Államkincstár és a Fővárosi Önkormányzat – között?
Mindenekelőtt úgy, hogy hivatkozási alapot teremt a rendezetlen jogi helyzet a Fővárosi Önkormányzat számára, hogy eltérjen az Önkormányzati törvény betartásától, amely előírja, hogy bevételeit elsősorban a kötelezően ellátandó feladataira kell, hogy fordítsa (Ötv., 111.§ (1) bek.). Annak érdekében, hogy a helytelen priorizálás (pl. a tömegközlekedés alulfinanszírozása – 60 Mrd. forint működési támogatást faktoráltat jelenleg a BKK) miatt ne indulhasson meg a törvényességi felügyeleti eljárás, kiváló hivatkozási alap a nyilvánosságban a megindított perek kusza sorozata, amelyek között a laikus közönség nem tud világos álláspontot kialakítva rendet tenni.
Ahhoz ugyanis, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődhessen, hogy „per” lehessen e két alrendszer között, az első gyakorlati feltétel a jogsértő magatartás.
Tehát állapítsuk meg, szögezzük fel az ajtófélfára, húzzuk alá vastagon: minden jelenlegi vita alapja, hogy az államháztartás egyik alrendszere – Fővárosi Önkormányzat – nem hajlandó a törvényben meghatározott kötelességét teljesíteni az államháztartás másik alrendszere – Magyar Államkincstár – felé: törvényt sért.
Hogy ezt milyen zsurnalisztikai keretben teszi, és ebből milyen publicisztikák születnek, az teljesen mindegy a lényeg szempontjából: a számára törvényben előírt (miniszteri rendeletben konkretizált) adó befizetését megtagadja. Erre a helyzetre nem volt felkészülve a jogrendszer.
A jogalkotó csak a magánfelek általi törvénysértést volt képes és hajlandó feltételezni: ha egy vállalkozás (magánszemély) nem fizeti be a számára kirótt adót, a jogállami kereteknek megfelelő – jogorvoslati lehetőséget biztosító – eljárásban vonja el (inkasszálja) az állam (NAV) a neki törvény szerint járó befizetést (itt is leegyszerűsítéssel élek).
De mit tesz az állam (Magyar Államkincstár), ha a „saját” alrendszere vonakodik törvényi kötelezettségét teljesíteni?
Analogia legist (törvényi analógiát) alkalmazva maga is inkasszál. Egy olyan területre „téved”, amely jogilag nincs jelen pillanatban teljes körűen szabályozva.
A Fővárosi Önkormányzat – nyilván saját igazáról meggyőződve – pedig szintén „analogia legis” jogorvoslatért kiált, melyet az eljáró bíróság meg is ad neki – szintén megfelelő törvényi szabályozás hiányában: jogvédelmet biztosít, illetve a „szabálytalan” inkasszó visszafizetésére kötelezi a Magyar Államkincstárt.
Mit nem tud tenni a bíróság: nem tudja mentesíteni a fizetési kötelezettség alól a Fővárosi Önkormányzatot, hiszen azt törvény írja elő.
Törvényt pedig az igazságszolgáltató hatalmi ág nem tud lerontani, törvény hatálya alól nem tud mentességet adni.
Erre az Alkotmánybíróság jogosult (a törvény megsemmisítésére, hatálya alól még az sem tud mentesíteni), de e tárgyban kétszeri indítványt utasított már vissza a taláros testület.
Ezt is szögezzük le: az Alkotmánybíróság már két határozatában (18/2024 (XI. 11.) sz. AB határozat, a III/3110/2025. sz. ügyben 2026.01.20. napján hozott AB-végzés) utasította el a szolidaritási hozzájárulás alaptörvény-ellenessége iránt indított kérelmeket.
A szolidaritási hozzájárulást a törvényben meghatározott mértékben a hatályos jogszabályok szerint mintegy 900 önkormányzatnak Magyarországon be kell fizetnie. Mivel ezt törvény írja elő, ez alól bíróság nem fog tudni felmentést adni.
A nemfizetés esetére alkalmazott jogi eszköz (inkasszó) ellen indított perek a törvényben előírt jövedelemtranszfer behajtásának törvényszerűségét analogia legis próbálják megállapítani – e próbálkozásoknak kíván a Kormány egy rendelettel véget vetni.
A szakmai vitának régóta ideje van.
E szakmai vita alapjának javaslom a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája 9. cikk, 6. pontját (és annak minden mondatát):
„A pénzügyileg gyengébb helyi önkormányzatok védelme szükségessé teszi olyan pénzügyi kiegyenlítési eljárások, illetőleg ezekkel egyenértékű intézkedések intézményesítését, amelyek célja a számításba jövő pénzügyi források egyenlőtlen elosztása, valamint a teljesítendő pénzügyi terhek által okozott hatások korrekciója. Az ilyen eljárások, intézkedések nem csökkenthetik a helyi önkormányzatoknak a saját feladatkörüket illető döntési szabadságát.”
A szerző fejlesztéspolitikai szakértő, a BP Műhely alapítója, kutatási és elemzési igazgatója
Magyarország katonai megszállásától a választási eredmények megtámadásáig – minden belefér az EU-s csatlakozást követelő ukrán megszólalók szerint.
A debreceni (létavértesi) gázmezők hűtlen szülötte, aki inkább Shell-kagylóban ringatózva utazta be a fél világ olajkészleteit és szitálta ki belőlük az aranyat (részvényt), most újabb csúcstámadásra készül.
A címszereplő, az Igazságos Izom Igor nem más, mint Ukrajna önképe.
Tisztázzunk akkor valamit.
A közintézményekbe vetett és az állampolgárok közti minimális bizalmat egyaránt megsemmisíti, ha állóháború alakul ki a kormányzat és a bírói kar között.
Lendvai Ildikó aggódik, a pártok visszalépnek, a szavazók elfordulnak. Mi vezetett a látványos összeomláshoz, és van-e még kiút számukra?
Gárdony város önkormányzata már elkezdte a beruházás előkészítését.
Körülbelül száz fő hagyta el ideiglenesen a szobákat.
