Újraelemezték a magyar őstörténet legfontosabb írott forrását – íme az eredmények!

2022. augusztus 14. 12:02
Bíborbanszületett Konstantin munkájának számos részlete korábban íródott, tehát kortárs információkat jelent – Bollók Ádám és B. Szabó János beszéltek lapunknak új könyvükről.

Nyitókép: Álmos és a másik hat vezér, a Képes krónika illusztrációja

 

Idén jelent meg Bollók Ádám régész és B. Szabó János történész tollából A császár és Árpád népe. A korai magyar történelem legfontosabb 10. századi bizánci forrásáról című könyv. Az új szempontokat felvető, fontos kötetről a szerzőkkel beszélgettünk: Bollók Ádám (1982) régésszel, történésszel, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet tudományos főmunkatársával és B. Szabó János (1969) történésszel, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársával.

***

Könyvük a korai magyar történelem legfontosabb bizánci forrását elemzi. Ezek szerint van még olyan aspektus, megközelítés, amit nem vizsgáltak eddig? Mi volt az alapkoncepció?

Bollók Ádám: Kötetünk alapelképzelése az volt, hogy két oldalról közelítve vizsgáljuk meg új szempontok szerint a VII. (Bíborbanszületett) Konstantinnak tulajdonított munka, A birodalom kormányzásáról (latinul De administrando imperio, DAI) címen ismert összeállítás magyar adatait. Egyrészt az események emlékét megőrző szöveg és kultúra irányából, azaz bizánci irányból, másrészt a 9. századi magyar történet helyszíne, a sztyeppe felől.

Az előbbi éppen azért volt csábító, mert a nemzetközi kutatásban az 1990-es évek óta nagyon sok új eredmény született VII. Konstantin korával és a neve alatt fennmaradt szövegekkel kapcsolatban.

A teljes időszakot nagyon másként látjuk, mint egy fél évszázaddal ezelőtt.

A DAI szempontjából két fontos elemet emelhetünk ki. Egyrészt világossá vált, hogy nem maga VII. Konstantin írta vagy állította össze az általa megismert levéltári iratok és az idegen népek követeitől halott adatok alapján. A császár elsősorban megrendelő volt, aki számára ezen és több más hasonló munkán a császári udvarban működő hivatalnokok és írnokok dolgoztak. Másrészt az is nagyon valószínű, hogy a DAI magját még Konstantin apja és elődje, VI. (Bölcs) Leó idején állították össze a 900-as évek elején. Ezt egészítették ki jelentősen a 940–950-es években Konstantin udvarában.

Ez a két felismerés több okból is kiemelkedően fontos. A szöveg magyarokról megőrzött adatait így például teljesen kortás információkként kezelhetjük, a 10. század közepi szerkesztés módszereinek a felismerése pedig számos nehezen értelmezhető adatot helyezett új megvilágításba. Sok eddig ellentmondónak vélt részlet került így a helyére, egyben valószínűtlenné váltak azok a magyarázatok is, amelyek VII. Konstantin „félreértéseire” hivatkozva próbáltak vélt vagy valós ellentmondásokat kiküszöbölni.

Jézus Krisztus megáldja Konstantint (elefántcsont faragvány, nagyjából 945-ből)

 

Mi újat tudhatunk meg a honfoglalásról a kutatásaik alapján?

B. Szabó János: Magáról a honfoglalás menetéről keveset – mivel a bizánci szöveg ezt nem taglalja. Az előzményekről viszont annál többet. A vizsgált bizánci forrás nyújtja ugyanis a 9. század derekától zajló kelet-európai népvándorlás legrészletesebb leírását – benne a szöveg által „szavartnak”, majd „türknek” nevezett népesség Álmos és Árpád vezette csoportjának történetével. A kardinális kérdésnek itt a besenyők szerepe tűnik a történésekben, s úgy hiszem, hogy

megnyugtató módon sikerült rekonstruálnunk a történet relatív kronológiáját.

A kétkedés ellenére minden valószínűség szerint két besenyő támadással számolhatunk: az első darabokra szakította a szavartok népét, ekkor került az Álmos és Árpád vezette csoport Atelkuzuba (Etelköz – a szerk.), ahol Árpádot pajzsra emelték, majd népe hamarosan a bizánciak szövetségese lett. Ennek következményeként került sor azután a Dunától délre a bolgár háborúra és a bolgárokkal szövetségre lépő besenyők újabb támadására. Ezt azonban már inkább csak egyfajta besenyő „kalandozó” hadjáratként látjuk, amelyet csak jóval később, Árpádék távozása után követ majd a besenyők megjelenése Atelkuzuban.

Vagyis nem nagyon volt itt pánikszerű menekülés, „besenyő vész”: Árpádnak és a vezéreknek a Kárpát-medencébe költözés előtt volt ideje és módja felmérni a kialakult stratégiai helyzetet és kidolgozni a következő lépéseket. Atelkuzu politikai értelemben egy időre „gazdátlan” maradt – akár ezért is javasolhatták a bizánciak Árpádéknak a visszatérést a 10. század elején. Magára az átköltözés időpontjára azonban nincs biztos támpont a vizsgált szövegben –

a köztudatban gyökeret vert 895. vagy 896. év csak egy a lehetséges időpontok közül

– ami akár még korainak is bizonyulhat.

B.Á.: A célunk egyébként ezzel a vizsgálattal is az volt, mint az egész kötettel általában: a DAI leírását a korabeli tág kontextusban, a bizánci és a sztyeppei világ bevett gyakorlatainak az oldaláról elemezni. Ahol nem lehetett, ott nem akartuk egyik vagy másik lehetőséget erőltetni, fontosabbnak tartottuk azok mérlegelését és a felmerülő problémák akár többféle megoldásának is a felvetését.

Kiemelten foglalkoznak a 9–10. századból megőrzött, „rólunk szóló” bizánci elbeszélés sztyeppei párhuzamainak felderítésével is. Mire jó mindez és mire jutottak?

B.Sz.J.: Bár sokszor elhangzik, hogy őseink „Keletről” érkeztek, a tapasztalat azt mutatja, hogy azt az eurázsiai világot, amelyben az a történet gyökerezik, amelyet ez a bizánci szöveg elbeszél az őseinkről, mégsem ismerte elég jól a tudomány. Egy töredékes információbázisról pedig egyre gyakrabban hangzott el „forráskritika” gyanánt, hogy ez vagy az az esemény eleve nem történhetett úgy, ahogy a szöveg előadja, mert az ellentmond az adott kritikus által vélelmezett „logikának” vagy a „sztyeppei szokásoknak”.

A történeti analógiák felkutatása azonban megerősítette, hogy

a különféle népesség e szövegben rögzített gyors helyváltoztatása bizony nagyon is elképzelhető

– ami a régészet számára mostanság nóvumnak tűnik. Az is kiderült, hogy igenis létezhetett egy olyan decentralizált társadalmi berendezkedés, amelyben egy adott népesség élén több egyenrangú, de nem egyenlő hatalmú vezető állt, akik között a fejedelemválasztás nem jelent „dinasztiaváltást”, mert nem is volt korábban főhatalmat birtokló dinasztia – mint sokan hitték korábban.

Máshol és máskor is igyekeztek a sztyeppén a formális főhatalom birtokosai a számukra alkalmasnak tűnő személyek közül egyeduralkodót kinevezni más népek élére, ahogy azt a kazár kagán Levedi esetében megkísérelte – és sokan sokféle okból utasítottak már el egy ilyen ajánlatot. Ugyanakkor egy távoli nagyhatalom császárának kliensévé válni sem volt feltétlenül derogáló állapot ebben a kultúrkörben, ha a felek kölcsönös előnyöket remélhettek tőle.

Konstantin és anyja, Zóé Karbonopszina egy follison

Akár a népek neve is átalakulhatott?

B.Sz.J.: Igen, az is nagyon tanulságos, hogyan is változhatott a politikai formációk vezetői akarata szerint mesterséges módon a népek neve, vagyis ahogy mi ismerjük őket a történeti forrásokból – ami egyfajta

magyarázatot kínálhat, hogy Bizáncban miért is türkként és nem magyarként ismerték kezdetben a honfoglalókat.

Vagyis a mi tudásunk szerint nincs semmi hihetetlen az Álmos és Árpád népéről elbeszélt történetben: nem kell hozzá sem az informátoroknak, sem a lejegyzőknek tévedni vagy hazudni, netán hamisítani. Így, bár a „postás” ezúttal „nem harapta meg a kutyát”, mégis rengeteg értékes és érdekes új információval gazdagodtunk – és nem a forrásszöveg rovására.

A közelmúltban több nagy jelentőségű tanulmány is született a magyarok őseiről genetikai, régészeti szempontokat is figyelembe véve, az alapkutatások jelentőségét pedig nem vitatja a szakma. (Bár a következtetések levonásában vannak viták.) Mit gondolnak, mennyire juthat messzire a magyar őstörténet kutatása, ha a különböző őstörténeti tudományágak elismerik és összehangolják az eredményeiket?

B.Á.: Könyvünk alapvetése az volt, hogy minden területen érdemes visszameni a kályháig, azaz nekünk első lépésként egy szöveg, a DAI magyar adatait kell önmagukban értelmezni. Ehhez természetesen szükséges volt a 9. századi magyar történethez kötött további írott adatok nagy részének a bizonyos mélységű vizsgálatára is. Ezek részben segítséget jelentettek a DAI-ban olvasható történet néhány pontjának jobb megértésében. Részben pedig miután a kutatás sokáig úgy kezelte ezeket a forrásokat, mint amelyek ellentmondanak a DAI-nak, meg kellett világítanunk, hogyan látjuk az információkat összeegyeztethetőnek, illetve magyarázhatónak.

A magunk részéről ezt látjuk a követendő útnak.

Először minden tudományterületnek a saját forrásbázisát kell naprakészen értelmeznie,

utána jöhet csak a különböző tudományterületek eredményeinek összevetése. A könyvünk kutatástörténeti fejezetei is ezt mutatják: sokan sokféleképpen próbálták a történeti adatokat nyelvészeti értelmezés alapján kétségbe vonni, majd régészeti források alapján újra megtenni ezt. Az eredmény évszázados távlatban az lett, hogy az így összeállt képek végül sem az egyik vagy a másik tudományterület adatainak, sem egymásnak nem feleltek meg.

Bollók Ádám

B. Szabó János

 

Önök szerint a jövőben egyre inkább a régészet és az archeogenetika veszi át a vezető szerepet őstörténetünk kutatásában, vagy az írott források kutatásában is vannak még lehetőségek?

B.Sz.J.: Az újdonság varázsa mindig sokakat elbűvöl – az őstörténeti kutatásokat pedig már több mint egy évszázada egyfajta csodavárás jellemző.

Nem csoda, hogy az archeogenetikának ennyire jó most a sajtója.

De nehéz lenne így összemérni a különféle tudományterületek eredményeit, bár az írott források értelmezésében időnként valóban nagy segítséget nyújthatnak ezek a vizsgálatok. Minél nagyobb lesz a történeti genetikai forrásbázis, annál inkább.

B.Á.: Természetesen a forrásbázis bővülése a régészet és az archaeogenetika területén összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint az írott forrásoké. A különböző tudományterületek ugyanakkor sokszor eltérő részterületeket kutatnak.

A régészettől és a genetikától a korai magyar történet esetében az életmódról, az anyagi kultúráról, a társadalomszervezetről, az egyének közötti biológiai kapcsolatokról kapunk zömmel felvilágosítást. A történeti keretet személy-, terület- és népnevekkel, diplomáciai kapcsolatokkal, eseménytörténettel és egyebekkel viszont csak a történeti források alapján ismerhetjük meg. Amint János és Sudár Balázs számos az elmúlt években megjelent cikke – és meggyőződésünk szerint a mi könyvünk is – világosan mutatja,

az írott források kutatása terén is sok teendő van még.

Ha másért nem, már csak azért is, mert a világban ezeket a szövegeket más szempontok miatt ugyan, de sokan kutatják és az ő eredményeik a magyar vonatkozású információk értelmezését is sok szempontból módosíthatják. Az újragondolás feladatát ezért is minden generációnak el kell végezni, akár többször is.

Összesen 171 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés