Solymárról és rendszerválságokról

2022. július 5. 6:41
Hiány és pazarlás, túlterhelés és alultervezés, egyensúlytalanságok összefüggő problémaláncolata – sürgős szemléletváltásra és a lényegi problémákra való fókuszálásra van szükség. A tét: hazánk jövőképességének biztosítása. A tét: Magyarország jövője.

„I see the tunnel at the end of the light”, „látom az alagutat a fény végén”énekli ironikus csavarral a The Wombats angol indie zenekar az idén megjelent Fix Yourself, Not the World című, többek között a poszt-covid korszellemet faggatni próbáló új lemezén. Ironikus duma, de mintha tényleg valamit megfogna ebből a bizonyos Zeitgeistből, amibe belelavíroztuk magunkat, ami kezd belénk ivódni, ami kezdi meghatározni a gondolkodásunkat. Már ha gondolkodunk, és ha gondolatainkat arra próbáljuk használni, hogy értelmezzük mindazt, ami körülöttünk a világban zajlik.

Jön az alagút a fény végén?

Az újabb hét szűk esztendő az átmeneti – és sok tekintetben talminak bizonyuló – bőség évei után? E sorok íróját is nagyrészt ez foglalkoztatja, már évek óta, már a Covid betörése előtti időkben is, amikor kezdett egyre feltűnőbb lenni a 2010-es évekbeli gyarapodást követő habzsi-dőzsi, a mértéktelenség, a pazarlás, a rövidlátó pénzszórás, az újmódi életmód és a végletekig túlfeszített globalizációs rendszerek fenntarthatatlansága. Ugyanazok a jelenségek voltak megfigyelhetők Nyugaton, (Távol-)Keleten, határainkon innen és túl.

A Covid éles cezúrát húzott ezen a téren: életmódunk, szokásaink alapjai rendültek meg, váltak fenntarthatatlanná, lehetetlenné. Több mint két évig idomultunk – és idomítottak – e változásokhoz, és ki tudja, mit hoz majd az idei ősz és a tél, a következő évek, csak a járványok terén. 

Az ukrajnai háború lett aztán a következő nagy csapás. Még ha reményeink szerint mi, magyarok békében, némi kényelmetlenségek árán túl is lépünk majd az egyszer nyilván véget érő szomszédsági háborún, valószínű, hogy amíg élünk, velünk marad az első háborús napok megrendülése, az elemi felháborodással vegyes lét-elbizonytalanodás.

Hogy akkor mégis mire építjük itt a 21. századi (homok)várainkat,

ha régi időkre emlékeztető totális háború indulhat tágabban vett térségünkben.

A Covid és a háború közvetlen hatásainál pedig, úgy tűnik, sokkal inkább meghatározó – és sokkal tovább velünk maradó – következményei lesznek azok a hosszú távú problémák, hibák, jelenségek, amik kikezdik és roncsolni kezdik életünk, társadalmunk és gazdaságunk rendszereit. És amikre a bőség éveiben kevéssé figyeltünk oda.

Mennyire is vagyunk válságállók? Mennyire is élünk, működünk fenntartható módon? Mennyire vagyunk tudásban – és lelkileg – felkészülve az egymást követő és egymással egyre inkább összefüggő krízisekre? És milyen megoldásokat tudunk nyújtani a válsághalmazokra? Egyénekként, családokként, helyi közösségeként. Nemzetként, államként, Nyugaton, Keleten és emberiségként egyaránt.

Úgy tűnik,

ezek lesznek az új évtized – vagy még hosszabb, tán nemzedéknyi idők – fő kérdései.

*

Solymárral indítottam e cikk címében, és úgy tűnik, mintha nagyon messzire kerültem volna tőle. Pedig nem, mindvégig Solymárról is beszéltem. Meg a többi hasonló sorsú helyi magyar közösségről. A nemzetközi válságjelenségekhez hasonlatos, de közben sajátosan magyar rendszerhibáinkról is.

Az elmúlt napokban eltűnődtem azon, miközben a budapesti vizes világbajnokság eseményeit néztem, drukkolva a magyaroknak, hogy miközben ég a ház, micsoda első világbeli problémáink vannak. Hogy férfi vízilabda válogatottunk nem jut el a döntőig, nem jut a legjobb négy közé, „csak” maximum az ötödik legjobb tud lenni a világon, aztán végül az se, „csak” hetedik.

És úsznak, küzdenek, pancsolnak a vízben, a kincset érő vízben, miközben szó szerint alig pár kilométerre a Margitszigettől

nem első, hanem harmadik világbeli problémákkal szembesül a magyar felső középosztály: hogy nincs víz. 

Nincs. Víz.

Magyarországon, a budai elitkörnyéken, 2022-ben.

És ha nincs víz, nem hogy életmód nincs, hanem élet sincs.

A solymári történet messze túlmutat önmagán: a kicsinek és megoldhatónak tűnő helyi válság jelenségeit extrapolálva észrevehetjük, milyen mostani vagy potenciális válsággócokon ülünk, olyan problémahalmazokon, amelyek megvizsgálásra és megjavításra várnak.

Az infrastruktúra állapotától a helyi közösségek minőségén, az urbanisztikai, építőipari, közlekedési dilemmákon át a természetvédelem és az általános fenntarthatóság általános kérdéseiig van itt miről beszélni.

A vizek országaként szeretünk magunkra gondolni, sokszor így is hirdeti magát Magyarország. De mindig és mindenhol megbecsüljük vizeinket? Védjük őket?

Jól gondoskodunk a folyóvizek, tavaink, mélybeli vízbázisaink állapotáról?

Mindent megteszünk a víz okos felhasználásáért? A csapadékvíz elvezetéséért, majd megfelelő tárolásáért? Az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb aszálykárok enyhítéséért? 

S amikor az ivóvízről, településeink ellátásáról beszélünk: készen áll-e az infrastruktúra gyorsan gyarapodó települések kiszolgálására? Az infrastruktúra biztosítói elég forrással rendelkeznek annak megfelelő, időben történő kiépítésére? A helyi önkormányzatok, a hatóságok és az állam partnerek a fejlesztésekben? Támogatják-e a szükséges mértékben a lakosság alapvető szükségleteinek kielégítését szolgáló infrastruktúra fejlesztését? S ahol vízhiány lép fel, a helyi közösség képes felismerni a közös fellépés, a szolidaritás szükségességét?

Ha vizes infrastruktúránkat nem rendezzük,

akkor hamarosan tíz meg húsz meg száz Solymár lesz Magyarországon,

és azt a krízist már nem lehet majd kölcsön lajtos kocsikkal megoldani.

Megannyi kérdés, és ez még csak a vízügyekre vonatkozik.

*

Ott az urbanisztika és az építőipar is: nem építettük túl már rég a fővárost és környezetét? Ha túlépítettük, miért történhetett ez meg? Ha már megtörtént,

mi történik most és mi történjen meg ezután az egyensúlytalanságok felszámolására? 

Közlekedés: az abnormalitás csúcsa a tömeges egyszemélyes autózás minden áldott nap Budapest és az agglomeráció között. Emberek százezreinek életét keseríti meg az állandósult dugóhelyzet. Életek fontos órái, napjai, hetei mennek el évente a dugóban történő araszolgatással, mely időt munkavégzéssel, termeléssel, vagy éppen pihenéssel, feltöltődéssel, a családi élettel vagy közösségeink építésével is tölthetnénk. Elővárosi közlekedés van, de sokak számára nem elégséges a szolgáltatás. Még több fejlesztésre van szükség ezen a téren, de közben az érintetteknek is át kell gondolniuk az igényeiket, hogy mi éri meg és mi nem.

Százezer városi terepjáró naponta órákig tartó, dugóban álló motorjáratása bizonyosan nem.

És a természetvédelem, a fenntarthatóság kérdései: miért lett a kopárság, a leaszfaltozás, lekövezés az újépítésű lakóparkok és más városnegyedek jellemzője? Miért nem tesznek meg mindenhol mindent a beruházók és a tulajdonosok a minden korábbinál fontosabb zöldfelületekért, a fásításért, a zöld árnyékolásért? Mi lesz a szerteszét vájt hegyoldalakkal? Mi lesz az erózióval?

Újabb és újabb kérdések, bőven lehetne még folytatni is őket.

Minden mindennel összefügg. Rendszerproblémákról van szó.

Az egyénektől a közösségeken át a gazdaság és a politika szereplőiig szükség van a szemléletváltozásra.

A rövid távú haszon hajhászása helyett a hosszú távú fenntarthatóság biztosítására. Az ad hoc kríziskezelés helyett a potenciális válsághelyzetekre való előzetes felkészülésre, a válságok okainak elhárítására. Fenntarthatatlan fejlesztések helyett a szűkülő erőforrások értelmes elköltésére. Dagályos, de üres szólamok helyett a válságjelenségekről és az azokra adható válaszokról szóló, tiszta beszédre. A valódi problémákra való fókuszálásra.

A tét: hazánk jövőképességének biztosítása. A tét: Magyarország jövője.

 

Nyitókép: Wolfram STEINBERG / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Összesen 53 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az igazság az, h. a "balos" kormányok alatt NEM kormányzás az ország javára, hanem a nemzeti vagyon elkótyavetyélése, felélése folyt. Ezek felszámoló kormányok voltak. Az elkövetők számára következmények nélkül.

A Covid majd a háború nagyon nehezítette a terepet, éppenhogy kikecmeregve az MSZP-SZDSZ kormányok örökségéből.

Az öntözéses mezőgazdaságra való áttérés megkerülhetetlen lesz.

Nagyon nehéz 45 plusz 12 év mulasztásait felszámolni. Egyik volt szocialista országban sem mentek ennyire rosszul a dolgok a 90-2010-ig.

A Duna-Tisza csatornát meg kéne építeni.

Ez sajnos üres süketelés. A Duna mentén vízellátási problémáknak nem lenne szabad előállniuk. Az újságíróknak ki kellene deríteniük, hogy mégis miért jutottunk el idáig. Feltehető, hogy a vízmű vezetői jelezték a kapacitás-problémákat és a fejlesztési igényeket, ám ezeket valahol, valakik nem tartották fontosnak. A rezsicsökkentésnek ára van. Ha a szolgáltató cégeknek nincs forrásuk a folyamatos fejlesztésekre, akkor a központi költségvetésből meg kell kapniuk, mint anno a 'tervgazdaságban'. Tehát valakik rosszul terveztek.

Hasonló a helyzet a 'nagybudapesti' közlekedéssel. Mi akik itt élünk, már régóta látjuk, hogy nagyon nagy bajok lesznek, ha nem történik jelentős kötöttpályás közlekedési fejlesztés Budapesten és az agglomerációban. A legutóbbi önkormányzati választáson a lakosság is jelezte a kormánynak, hogy nagyon elégedetlen a közlekedéssel, de nem értették meg, minden mással magyarázták a helyi kormánypártok leszavazását. Pedig a helyzet egyértelmű: a terület egyre élhetetlenebb, pedig itt kell élni, mert itt van a legtöbb munka, a legtöbb lehetőség, a legmagasabb fizetés. Az utak szűkek, bedugultak és borzalmas állapotban vannak. Ahol kötöttpályás közlekedéshez vezetnek, oda nem építettek nagy kapacitású ingyenes parkolókat. Mindenki egymásra vár, autózás-visszaszorító ideológiákat gyártanak, miközben rohamléptékben nő az autók száma. Nincs gazdája a problémának. A minisztérium feltehetően látja a bajt, de nincs fölötte politikai akarat a megoldásra, ezért nincs hozzá pénz sem, márpedig ehhez rengeteg pénz kellene.

A konkrét problémákról kellene beszélni Rajcsányi úr, számokkal, statisztikákkal alátámasztva, mert a széplelkű gügyögésből elege van errefelé az embereknek és ha legközelebb nem egy idiótát indít a választáson az ellenzék, akkor ott is bukta lesz. A politikai széljárás a háború miatt most jó, de amint a nemzetközi szükséghelyzet elmúlik, újra előtérbe kerülnek a fullasztó napi gondok. Most kellene lépni, mert baj lesz!

Nem tudod, honnan indult a Fidesz.

Illetve a lerabolt, eladósított ország, társadalom.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés