Pedofil papok: a hatalom a lényeg, nem a szexuális vágy?

A gyermekmolesztáló papok zaklatási ügyeinek hátterében „sokkal inkább a hatalom áll, semmint maga a szexuális vágy. A hatalom egyenlőtlen eloszlása és ellenőrizetlensége ágyaz meg az erőszakos eseteknek, hasonlóan egyébként a katonaság, a sport vagy a gyermekotthonok világához” – írja Milanovich Domi a WMN-en, egy német tanulmányra hivatkozva. 

Vagyis „az egyház erősen hierarchikus, kívülről nehezen átlátható, zárt struktúrája nagyban hozzájárulhat a jogsértések előfordulásához. A papok gyakran ellenőrizetlen, visszajelzés nélküli helyzetekben vesznek részt a gyerekekkel, egyfajta pótszülőként funkcionálnak, ráadásul olyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel és spirituális hatalommal bírnak, amely miatt a hívők feltétlen bizalommal fordulnak hozzájuk.”

Nyilatkozik Nyúl Boglárka szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának adjunktusa is, aki kollégáival (köztük az MTA-s hatalmi pozíciójáról feleslegesen lemondó Kende Annával, doktori témavezetőjével) vallásos emberek körében készített felmérést januárban. 

Egyén versus rendszer

A kutatók „arra voltak kíváncsiak, a válaszadók mennyire vélik úgy, hogy »az egyházon belül csak elvétve fordul elő szexuális visszaélés«; »az áldozatok, akik eddig elmondták a történetüket, sokszor túloztak«; vagy hogy »a média felnagyítja a szexuális visszaéléssel kapcsolatos eseteket«. A megkérdezettek közepesen értettek egyet ezekkel az állításokkal, viszont az idősebbek és az egyházi, illetve egyházhoz közel álló személyek hajlamosabbak voltak azt gondolni, hogy az eddigi beszámolók túloznak és a valóságban csak ritkán történnek ilyen esetek. Gyakoribbnak és súlyosabbnak érzékelték viszont a zaklatási ügyeket azok, akik szerint strukturális okokra vezethető vissza a bántalmazás.” A szociálpszichológus szerint

és olyan környezet veszi őket körül, amely ezt a hatalmat igazolja és elfogadja.” A cikk főleg azt feszegeti, hogy az individuális és a strukturális okok más-más reakciót vonnak maguk után, ezért fontos ez a kérdés. 

A Nyúl Boglárkáék által készített kutatás arra ad választ, mit gondol a hívek egy csoportja, azaz ha megfelelő volt a módszertan, és a minta reprezentatív, akkor azt tudjuk meg belőle, miként vélekednek a hívek. Nem mást. Azaz a kutatás nem arra ad választ, hogy „milyen a probléma természete és hogy oldjuk meg”, hanem arra, hogy „mit gondolnak a probléma természetéről a hívek”. Az pedig vagy igaz, vagy nem; leginkább pedig – derül ki a kutatásból – sokféle. 

A Boston Globe kettős mércéje

A papi abúzusbotrányok 2002 elején robbantak ki a Boston Globe-nak köszönhetően. Ebből film is született, a Spotlight. A Boston Globe túlnyomórészt olyan eseteket írt meg a nyolcvanas évekből 989 (átlag nap két és fél) cikkben, amelyeket egy évvel korábban már egyik városi vetélytársa, a Boston Phoenix is megírt – éppenséggel a legelső cikk is ilyen volt, ráadásul ugyanazok voltak a lap forrásai is. Amit a Globe nem írt meg, az az iskolai gyermekmolesztálási botrányok sorozata Bostonban – nem lenne túl hihető az a magyarázat, hogy nem tudtak róla. Még érdekesebb, hogy

Például Beth Winship tízszer ajánlotta az olvasók figyelmébe Wardell B. Pomeroy, Alfred Kinsey pedofil kutatótársa Girls and Sex című kötetét, ami szerint az apák és lányaik közti szex „gazdagító” és „kielégítő” lehet. A lap 1980. június 17-én közölt egy cikket, amelyben egy középiskolás diákfiú panaszkodott arról, hogy szexre kényszerítette egy tanárnő. Pár nappal később egy diáklány írt, aki szerelmes volt az egyik tanárába. Winship válasza az „Ask Beth” rovatban az volt: küldjön a tanárának képeslapot. A Globe arról sem írt, amikor 1977 decemberében, Boston külvárosában a rendőrség felderített egy meleg pedofilklubot, amelyben négy év alatt 63, 8-13 év közötti kisfiút rontottak meg. A lap 1979-ben a belső oldalakon írt egy-egy rövidhírt az üggyel kapcsolatos bírósági ítéletekről. 

A Globe egyik munkatársa, aki 2002-től rendszerint nekiment az egyháznak, Elieen McNamara volt – aki 1979-ben egyszer sem emelte fel a szavát a lapjában amiatt, hogy a bírósági ítéletek próbaidőt szabtak ki eme pedofil melegklub tagjaira. Úgyszintén a hetvenes évek végén történt, hogy Thomas Revees, a NAMBLA (Észak-Amerikai Férfi/Fiú Szerelmi Szövetség) elnöke nyíltan kiállt a „nemzedékközi” szexuális kapcsolatok mellett, a fiatalkorú fiúkat megrontó melegek bírósági elítélése ellen – többek közt a Boston Globe hasábjain. (A NAMBLA-t a nemzetközi LMBTQ-szövetség, az ILGA csak azután tette ki soraiból, hogy az ENSZ azt mondta neki, csak akkor kap konzultáns státuszt, ha kipakolja a pedofilokat.)

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna súlyos visszaélések a bostoni egyházmegyében – viszont a Globe kettős mércét alkalmazott. És nem csak ebben. A Globe ugyanis 2002-től kezdve kifogásolta azt a nyolcvanas évekbeli gyakorlatot, hogy a gyermekmolesztáló papokat terápiára küldték, majd utána visszahelyezték szolgálatba, mondván, a terápia nem hatékony. Igen ám, csakhogy

ahogy a bostoni érsekség is külső pszichológus és pszichiáter tanácsadók javaslatára tette, amit tett, ők tanácsolták a terápiát, és ők tanácsolták a visszahelyezést is. Hogy azóta tudjuk, hogy ez nem működött – az más kérdés. (Arról is szokás elfeledkezni, hogy az abúzusok miatt meghurcolt érsek, Bernard Francis Law korábban Mississippiben a feketék jogaiért küzdő pap volt, azaz emberjogi harcos, és egyébként csomó mindent tett a pedofil papok ellen.)  

Mindenesetre az amerikai botrány kirobbanása után idővel Európán és Ausztrálián is végigsöpörtek hasonló botrányok, amelyek nyomán kivizsgálások és kutatások indultak, s az egyház a nyomukban mindenféle intézkedéseket hozott a megelőzés érdekében (Bostonban ezt már a kilencvenes években elkezdte Bernard Law.) Testületeket állítottak fel, amelyek kezelték a kérdést, protokollokat dolgoztak ki az esetek jelentésére, oktatást szerveztek gyermekeknek, felnőtteknek, javították a szemináriumba felvételiző papok pszichológiai feltérképezését, és később is jobban figyelnek a mentális állapotukra. 

Az amerikai visszaélések jellemzői

Amerikában a John Jay-jelentés szerint 1950-2002 között 4392 molesztáló papról tudunk, akiknek 11 ezer áldozata volt. Az érintett papok – derül ki az elemzésekből – több mint 56 százalékának csak egy áldozata volt, akit egyszer molesztált. Akik többeket molesztáltak, azok azonban ezt éveken át tették. A molesztálások több mint negyedéért az érintett papok kevesebb mint 3,5 százaléka a felelős (a 4 százalék 3,5 százaléka). 

Ez a papok 4 százaléka – az érintett papok arányát világszerte 1-6 százalék közé teszik. A visszaélések száma megnövekedett a hatvanas években, ezután a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején volt a csúcson, majd jelentősen lecsökkent. Mindez nagyjából egybevág az amerikai társadalmi változások (hippikorszak, szexuális forradalom stb.) időszakával, illetve a II. Vatikáni Zsinat utáni kaotikus időszakkal. (A „jéghegy csúcsa-elmélet”, miszerint nagyságrendekkel több visszaélés van az egyházban, mint ami kiderül, szerintem életszerűtlen, még ha valamivel bizonyosan több is van.)

azaz a kizárólagos férfi papság és cölibátus nem valószínű. hogy szerepet játszik abban. Az egyetlen nagy különbség, hogy a társadalomban a visszaélések áldozatainak többsége lány, míg a katolikus egyházban serdülő fiú volt (Amerikában: 81 százalék, máshol kevesebb, jellemzően kétharmados az arány). Az érintett papok közül 1950-2002 között 1624 kapott kezelést – sokuk többfélét is. Más különbség, hogy a civil elkövetők között több a pszichopatologikus problémával küzdő, illetve hogy a pap elkövetőknek átlagosan kevesebb és idősebb áldozatuk van. Viszont ugyanolyan arányban éltek át maguk is gyermekkorukban molesztálást. Azaz „a pap elkövetők általánosságban hasonlatosak a laikus elkövetőkhöz, ami a visszaéléseket, a mentális betegségeket, a személyiséget, bűnelkövetési történetet é neuropszichológiai működést illeti”. 

Sajnos más intézményekről sokkal kevesebb adatunk van, mint a katolikus egyházon belüli visszaélésekről, de minden esetben megállapíthatóak olyasmik, hogy az elkövetők visszaélnek helyzetükkel, befolyásukkal, az áldozatok bizalmával, s hogy kihasználják hatalmukat. Nem úszta meg ugyanakkor Kanada, Írország (Ryan-jelentés), az Egyesült Királyság (Nolan-jelentés), Ausztria, Németország, Hollandia és Ausztrália katolikus egyháza sem. A Vatikán is szigorított, központosított, változtatott a papképzésen, szakértői bizottságot állított fel. Még valami. Az amerikai statisztikák régiótól függően

A Georgetown Egyetem kutatásai szerint ez 17-25 százalék; a Bostoni Érsekségnél, ami az első és legismertebb eme botrányok sorában, 32-45 százalék; a Los Angeles-i Főegyházmegyében pedig egy FBI-ügynök becslése szerint a gyanúsítások fele, azaz 50 százaléka volt hamis. Ha mindezt átlagoljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az amerikai áldozatok egyharmada valójában nem volt áldozat, a meggyanúsított papok pedig nem követtek el semmit. Sokan, beleértve pár szervezetet is, gyakorlatilag nyerészkedni akartak papok meggyanúsításából. Az európai módi más, mint az amerikai, de azért felmerül a kérdés, hogy vajon az európai országokban tapasztalható-e hasonló jelenség?

Az ilyen esetek miatt alapította meg Joe Maher a meggyanúsított papokat segítő Opus Bono Sacerdotii-t, melyhez pár évvel ezelőttig ötezer pap fordult segítségért. Amikor Maher egy chicagói ügyvédet kérdezett, aki ilyen ügyekkel foglalkozik, azt a választ kapta: „A papok bűnösnek számítanak, amíg az ítélet nem találja őket még bűnösebbnek.”

Struktúramánia

A WMN-es cikk igazából explicite semmire sem jut, csak implicite sugalmaz: a visszaélések azért történtek meg, mert a hatalmi helyzet úgymond strukturálisan lehetővé tette azt. Én elfogadom, hogy a „rohadt alma-elmélet”, miszerint csak egyéni elkövetők vannak, akiket ki kell iktatni, és ennyi, kicsit egyoldalú.

Abban semmi meglepő nincs, hogy úgymond intézményi tényezők is közrejátszanak a papok – és bárki más – által elkövetett szexuális visszaélésekben. A hatalommal, legyen az akár spirituális, valóban vissza lehet élni. Joggal lehet strukturális tényezőnek mondani esetleges képzési hiányosságokat, vagy épp a visszaélések jelentését könnyítő protokollok korábbi hiányát. Ezekre az egyház reagált. Ahogy az is strukturális kérdés, hogy megpróbálják-e eleve kiszűrni a mentálisan beteg jelentkezőket – amúgy megpróbálják. Nekem azonban az egyik kérdésem az, hogy

És miért van az, hogy az érintett papok egy részéről kiderült, hogy igenis mentális betegsége van? Aki nem akar gyermekeket molesztálni, az hatalmi helyzetben sem fog gyermekeket molesztálni, nem fog visszaélni a „lehetőségekkel”. Azaz igenis fontos tényező az egyéni akarat, az egyéni döntés, az egyéni választás. 

Az a következtetés egyenesen paranoiás, hogy a lényeg a hatalom, nem a szexuális vágy. Utóbbi nélkül ugyanis elég nehéz szexuálisan molesztálni valakit. Értem én, hogy a hatalmi helyzet hozzásegít az alkalom megteremtéséhez, de a németek és Milanovich Domi elképzelésével szemben ez csak kiegészítő jellegű. Nem kell ám kritikátlanul elhinni néhány német magyarázatait.

Mindenesetre aki azt szeretné, hogy a strukturális problémára adott strukturális reakció az legyen, hogy megszüntetik az egyházi hierarchiát, átírják a tanítást és valamiféle egalitárius, bázisdemokrata izét csinálnak az anyaszenthegyházból, az el van tévedve. Az isteni igazság ugyanis nem bázisdemokrácia kérdése. (Meg hát mi történne, ha a reakciós bázisdemokraták nem a progresszió szerint elvárt módon szavaznának?)

Milanovich Domi nem mond ki a cikk végén következtetéseket, de egyetérteni látszik az általa idézett német szerzőkkel. Én azonban nem értek egyet velük. A fő probléma nem a hatalom egyenlőtlen eloszlása. Hatalom mindig volt, mindig is lesz, sőt szükség van rá, és mindig egyenlőtlenül fog eloszlani mind egyházon belül, mind azon kívül. Nem kívánnék hatalommentes és egyenlő világban élni, azt ugyanis anarchiának hívják. A hatalom pedig elsősorban mindig személyes, akkor is, ha mostanában szeretjük intézményesnek és személytelennek hazudni.

A WMN-es cikk szerzője által preferált magyarázat szerintem legalább annyit elmond a szerzőiről és a kortárs társadalomtudományról, mint amennyit a papi szexuális visszaélésekről. Ma ugyanis a társadalomtudományokban az a meggyőződés uralkodik, hogy az egyéni szabadság és felelősség emlegetése neoliberális gyerekmese, és összekacsintva írják le újra és újra, mintha valami eredeti és mély megfejtés lenne, a „strukturális problémák” kifejezést. Ma egyszerűen ez a társadalomtudományos divat.

Előre akarsz jutni az egyetemi karrieredben? Értelmezz bármit strukturálisan, system is failed, fuck the system, nincs elég egyenlőség! Légy hű a szociológia szent politikai projektjéhez: segíts egyenlőséget teremteni! Ja, hogy ez nem tudomány, hanem politika? Az ne érdekeljen, a lényeg, hogy a tudomány tekintélyével kell legitimálnod a baloldali politikai célokat! 

Ahogy Molnár Attila Károly írja: „a társadalom- és humántudományos kutatás (nem csak az oktatás) a balra tolódott egyetemi világ aktivista szándékainak megfelelően politikai-ideológiai fegyver lett, követve a felvilágosodás két-három évszázados programját.” Eme egyetemi világon belül véleményhomogenitás van (ami kifelé kritikai gondolkodásnak van eladva, az befelé konformizmus), és ez a véleményhomogenitás megszünteti az alapfeltevésekre vonatkozó vitát. Mostanában a társadalomtudományos világban ilyen megkérdőjelezhetetlen alapfeltevés az, hogy minden bajunk „strukturális”. 

Pedig az egyoldalú struktúramánia nem más, mint par excellence összeesküvés-elmélet. 

Nyitóképünk illusztráció. Forrása: RICCARDO MILANI / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP