„A szakmát megerőszakolta a politika” – Magyar Péterék nekimennek a szívhangrendeletnek

„Szívtelen szívhangrendelet”, „farizeusok vagytok”, „önök annak tapsolnak, hogy egy megfogant élet egyetlen szívdobbanással nem üzenhet az édesanyjának” – ilyen és ehhez hasonló kijelentések hangzottak el a parlament múlt hétfői vitájában, miután Máthé Zsuzsa keresztény­demokrata képviselő interpellációt nyújtott be az egészségügyi miniszterhez a rendelet ügyében. A heves szóváltás jól mutatja, bár szeptemberben lesz négy éve, hogy hatályba lépett a közbeszédben szívhangrendeletként ismert szabályozás, a téma még ma is rendkívül erős érzelmeket vált ki. 

A vita azért lángolt fel újra, mert Hegedűs Zsolt tárcavezető már bizottsági meghallgatásán úgy fogalmazott a rendelettel kapcsolatban, hogy „a szakmát megerőszakolta a politika”. Eskütétele után pedig azt nyilatkozta: „a szívhangrendeletet politikai és ideológiai eszközként használták, mi ezt nem akarjuk folytatni”, továbbá azt is leszögezte, hogy az ezzel kapcsolatos szakmai és társadalmi egyeztetéseket már a kormány hivatali idejének első száz napjában megkezdik. Máthé Zsuzsa ezt követően nyújtotta be interpellációját. 

A szabály lényege, hogy minden kismamát egyértelmű módon tájékoztassanak arról, hogy a méhében élő embrió fejlődik. Amennyiben az anya terhességmegszakítást kérelmez, akkor pedig igazolnia kell: tájékoztatták a magzat életfunkcióiról. A rendelkezés támogatói szerint ez esélyt ad arra, hogy a döntés teljes körű információ birtokában szülessen meg, kritikusai szerint viszont indokolatlan érzelmi nyomást helyez a nőkre. 

Máthé Zsuzsa felszólalásában azzal érvelt, a szívhangrendelet célja, hogy a terhességmeg­szakításra készülő édesanyák megalapozott döntést hozhassanak krízishelyzetükben „élet és halál kérdésében”. Arról is szólt, hogy „a magzat szívének szapora lüktetése az élet öröméről üzen”, „nincs nyom nélkül kiradírozható élet”. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter válaszában azt mondta, a szívhangrendelet bevezetése egyértelműen politikai döntés volt, amelyet a szakma nem tartott megalapozottnak. 

A miniszter múlt kedden közzétett bejegyzésében az Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet és Nőgyógyászat Tagozata állás­foglalá- sára hivatkozva azt írta, a rendeletet nem támasztották alá megfelelő szakmai bizonyítékok, hatásvizsgálatok, továbbá szerinte az előírt eljárás orvosszakmai szempontból is aggályos. Ezért felmerül a kérdés, helyes-e egy diagnosztikai eszközt – szerinte – „politikai célú döntés­befolyásolásra” használni. 

Orvosszakmai aggályt hordozó érv volt a rendelet ellen, hogy az úgynevezett Doppler-ultrahangvizsgálat, amellyel a szívhang kihangosítható, kockázatos eljárás a fiatal terhességben a magzatra – azonban, mint utóbb kiderült, a szakma volt a legkevésbé jelen mindkét érvrendszerben. A kérdés ugyanis jóval mélyebb annál, mint hogy egy ultrahangvizsgálat során kötelező-e meghallgatni vagy megmutatni a magzat szívműködését, és nem lehet áttolni a „politikai döntésbefolyásolás” területére. 

A szívhangrendeletről szóló vita ugyanis szükségszerűen elvezet az élet kezdetének kérdéséhez vagy a nők döntési helyzetéhez – egy abortusz jóval súlyosabb traumát okoz, mint egy magzat életfunkcióinak a megtekintése –, a férfiak felelősségéhez és a családok támogatásához. Vagy éppen ahhoz is, hogy mit kezd egy társadalom azokkal a traumákkal, amelyekről ritkán beszél nyíltan. 

A rendelet nem teszi kötelezővé a szívhang kihangosítását 

„Az úgynevezett szívhangrendelettel nagy baj nincs” – mondta lapunknak Bálint Balázs. Ő az a szülész-nőgyógyász, aki országos szakfelügyelő főorvosként a rendelet végrehajtási utasításának kidolgozását kapta feladatul 2022-ben. Azt a kritikát elfogadta, hogy a jogszabály módosítását nem előzte meg széles körű társadalmi egyeztetés. Ugyanakkor felhívta a figyelmet egy fontos aspektusra, amelyről senki nem beszélt a napokban: miszerint a rendelet a közhiedelemmel ellentétben valójában nem is teszi kötelezővé a szívhang meghallgattatását. Ahhoz ugyanis, hogy a rendeletnek eleget tegyen, az orvosnak a „magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt” kell egyértelmű és azonosítható módon bemutatnia és a leletben rögzítenie. Ehhez viszont nem szükséges a Doppler-ultrahangvizsgálat, hiszen, mint fogalmazott, „a magzati szívműködés vizuálisan is egyértelműen igazolható”, vagyis az ultrahangképen látszik, ahogy pulzál a szív. 

Egyébként, tette hozzá, a Doppler-ultrahangvizsgálat bár valóban nagyobb erejű hullámot „indít rá” a magzat szívére, a kockázata kicsi: ezerből néhány esetben okozhat kimutatható eltérést. Ráadásul, mint bevallja, ő maga sem végezte el azt soha, hiszen tisztában volt a valódi jogszabályi előírásokkal, amelyek nem kötelezték erre – viszont megmutatta ultrahangképen a magzat dobogó kis szívét, ahogy minden, a gyermekét egyébként vállaló várandós édesanyának is megmutatják. 

Arra a kérdésre, hogy a rendelet mennyire valósult meg a mindennapi gyakorlatban, a szakember szerint nincsenek megbízható válaszok. Úgy véli azonban, hogy a legtöbb nőgyógyász szintén a biztonságosabb, vizuális bemutatást választotta, még ha abban a hitben is, hogy ezzel nem tesz eleget a jogszabályi előírásoknak. Vagyis az egész kötelező szívhangbemutatási mizéria és a köré fújt közéleti-politikai vita valójában egy félreértésen alapult és alapul. 

Bálint Balázs ugyanakkor a szakmai ellenállás mögött más okokat is sejt. „Amikor megmutatja a szülőknek, hogy ott valójában egy kis élet van, egy élőlény, aki nagyon picike, akkor az ultrahangot végző szakember is kénytelen szembesülni ezzel” – mondta. Ha viszont ez elmarad, akkor a szülő és a szakember is gondolhatja azt, hogy „ez csak egy sejtcsomó”, nem is él igazából – fejtegette. Valójában ezzel az orvos vagy a szonográfus is meg tudja nyugtatni a lelkiismeretét, hiszen mégiscsak ő az, aki érvényt szerez a nő döntésének. „Az az érzésem, hogy a szakmai kritikák valójában a saját magunkban, orvosokban vagy szonográfusokban meglevő lelkiismeret-furdalást akarják megelőzni” – mondta a szakorvos, nem beszélve az abortusz számos negatív testi és lelki szövődményéről, a későbbi lelkiismeret-furdalásról. Hozzáfűzte: nem szeretné csorbítani a nők jogait, de a várandós nemcsak saját magáról dönt, hanem a gyermekének az életéről is, így 

Sokan időskorukban omlanak össze 

Ezt igazolja vissza az is, amit a saját abortuszát később keservesen megbánó Olaj Anett emelt ki lapunknak. Olaj az abortusz utáni traumák kezelésére tette fel a szakmai életét. Szerinte nemcsak a nők, de az orvosok nagy része is ugyanígy tudja végigcsinálni az abortuszt: „valójában azt mantrázza magának, hogy ezzel ő csak segít, és nem gondol bele, hogy mi is történik a műtőasztalon”. 

Ez súlyos döntés, a szíve mélyén mindenki tudja  – tette hozzá Máthé Zsuzsa. „Sok orvos beszámolt róla, hogy amikor idős hölgyeknél felveszik az anamnézist, és megkérdezik, hány várandóssága volt, illetve volt-e abortusza, sokan akkor omlanak össze” – vagyis lehet, hogy valaki az élete végén szembesül csak azzal, mi is történt vele. A képviselő szerint a szovjet mintára liberalizált abortusz miatt a mai napig hétmillió honfitársunk nem született meg, ami súlyos sebeket ütött a társadalmon. 

Arra is kitért, egy képviselőtársa mesélt olyanról, aki a magzat szívhangját hallva végül meg- ­gondolta magát, és mégis vállalta a terhességet, ő maga pedig olyat ismer, aki konkrétan a műtő­asztalról ugrott le. „Ha pár tucat vagy akár csak ez a két élet megmenekült, akkor igenis jó, hogy ez a szabályozás megszületett” – fogalmazott a politikus. 

„Én a kilencvenes évek legvégén estem át abortuszon, még sehol nem volt a szívhangtörvény, de az egyetlen pillanat, amikor meginogtam, az volt, amikor a nőgyógyász tapintatosan megkérdezte, hogy ez egy egészséges szívhangú baba, nem gondolom-e, hogy mégis megtartom” – emlékezett vissza megkeresésünkre Olaj Anett, aki hasonló történeteket hallott attól a több száz nőtől, akinek később az általa Magyarországra hozott program, a Ráhel Szőlőskertje segített a trauma feldolgozásában. 

Pedig maga az abortusz „nem is volt olyan szörnyű” – talán épp azért, mert nem gondolt bele, mi is történik vele, csak leszegett fejjel ment előre, nehogy kifusson a legális tizenkét hétből, máshogy ezt nem is lehetett volna. „Utána megkönnyebbülést éreztem, mert reménytelen helyzetben voltam, ezért úgy gondoltam, jó döntést hoztam. Még hónapokig, évekig nem volt bennem rossz érzés, csak később kezdődtek a posztabortusz-szindróma tünetei” – mutatott rá. Tapasztalata szerint ez a megszokott reakció. 

Amerikai statisztikák és az Olaj Anett programjaiban részt vevő nőktől vett adatok is azt mutatják, általában több év telik el a művi vetélés után, amikor elkezdenek jelentkezni a tünetek. Jellegzetes, hogy azon a napon, amelyet az orvos a gyermek születésének meghatározott, de olyan is van, hogy más esemény, például egy családtag elvesztése fölött érzett gyász hozza elő a mélyen eltemetett reakciót. Önvád és harag mások – az orvos, az apa, a barátok – iránt, pánikbetegség, depresszió, gyakran alkoholizmussal súlyosbítva, illetve öngyilkossági késztetések az abortusz évfordulóján – sorolta Olaj Anett a jellemző tüneteket, de olyan is előfordul, hogy a már megszületett gyermekeivel szemben túlféltő lesz, vagy ellenkezőleg, dühös rájuk, hogy ők, testvérükkel ellentétben, megszülethettek. 

Nála kontrollálhatatlan formában, többek között rém­álmokkal tört fel a posztabortusz-szindróma. „Működésképtelenné váltam” – mondta. Bár akkor már édesanya volt, hiába várta éppen a harmadik egészséges gyermekét, minden reggeli után elvonult, és halálvágy gyötörte a tudattól, hogy nem tud visszamenni az időben és megváltoztatni a megváltoztathatatlant. „Abortuszt nyersen bemutató YouTube-videók nézésével kínoztam magam.” A nehezén végül egy spirituális élmény segítette át: látta maga előtt a meg nem született kislányát, aki válaszolt a kínzó kérdéseire, elmondta, hogy nem egy sötét sarokban sír, hanem jó helyen van odafenn, és Anett így átélte a megbocsátást. Akkor kezdte becsatornázni az energiáit abba, hogy más, hasonló cipőben járó nőkön segítsen, hogy – mint mondta – megmutassa az abortusz hazugságát. „Ha egy anya valamilyen módon eltávolíttatja magából a gyermekét, akárhogy és akármilyen kíméletes módon történik is, egy gyermek alakú űr akkor is ott marad benne”  – fogalmazott. 

Részben meg lehet gyógyulni, tette hozzá, de a legjobb az lenne, ha az emberek tisztában lennének azzal, mire vállalkoznak, amikor az abortusz mellett döntenek. Az orvos szerepe ebben megkerülhetetlen, szerinte több mint 50 százalék. „A nőgyógyász, amikor lesöpörtem a kérdését, nem tudhatta, hogy ha még kettőt kérdez, az is lehet, hogy másképp döntök” – vallotta be. Minden műtétnél fontos a betegek széles körű tájékoztatása, de az abortusz esetében fokozottan az; 

 – vélekedett, hozzátéve: tiszteli azokat az orvosokat, akik kísérletet tesznek a nő érdemi tájékoztatására. 

Persze az abortusz hosszú távú hatását az orvosok sem tudhatják: „nemrég ismertem fel, hogy aki átél egy abortuszt, az jellemzően nem megy vissza többé ahhoz az orvoshoz”. Vagyis a nőgyógyászok, bár mélyen érzik a súlyát, mivel nem kapnak visszacsatolást, azzal a meggyőződéssel végeznek abortuszt, hogy segítettek a nőn. „Rendkívül álságos ez a megközelítés: sajnáljuk a nőt, akinek meg kell néznie vagy hallgatnia az abortálandó magzata szívverését, miközben lehet, hogy tíz évvel később a posztabortusz-traumájával tönkreteszi a házasságát meg a családját, ne adj’ isten, öngyilkos lesz. Akkor már hiába sajnálják, nem tudnak rajta segíteni.” 

Hol vannak a férfiak? 

– erről Bálint Balázs beszélt. „Az olyan szexuális együttlétnek, amelynek a következménye nem kívánt terhesség lesz, az összes felelősségét végül az anya viseli, akár az abortusz, akár a gyermek megtartása mellett dönt. Hol van a férfiak felelőssége ilyen helyzetekben?” – tette fel a kérdést az orvos; mert igaz, hogy pszichésen az apákat is megviselheti egy művi vetélés, de a biológiai teher és a végül mégis vállalt gyermek felnevelése is gyakran kizárólag az anyára hárul. 

Olaj Anett szerint ráadásul sokszor az apák ragaszkodnak a művi terhességmegszakításhoz, ahogy az is előfordul, hogy a tágabb család, vagyis a nagyszülők is elutasítók. De van pozitív példa is: találkozott olyan apukával, aki 18 éves kora ellenére érett döntést hozott, és vállalta, hogy 17 éves párjával megtartják és felnevelik a kisbabájukat. 

Abortusz helyett szexuális felvilágosítás 

„Egyébként biztosan maga a szakma is jobban örülne, ha a nem kívánt gyermekek meg sem fogannának, az lenne a jó megoldás, és nem az abortusz” – tette hozzá Bálint Balázs, aki az aktuális vitára visszatérve kifejtette, nem állhat meg a szakma ott, hogy eltörli a szívhangrendeletet. Átfogó programra van szükség, amelynek elkészítésében és megvalósításában ő is szívesen részt venne. „Az egészségügyi miniszterrel egyetértek, társadalmi konszenzus kell egy ilyen programhoz” – tette hozzá. Ennek azonban már az iskolában el kell kezdődnie. „A lányoknál a szexuális élet átlagosan tizenhárom és fél éves korban kezdődik, de ebben az időszakban csak a hormonok dolgoznak bennük, egy ennyi idős kislánytól nem várható el, hogy edukáció nélkül alakuljon ki benne a felelősségérzet.” Végezetül hozzátette: amikor szakmai konszenzusról beszélünk, valamiért mindig a szülész-nőgyógyászok kerülnek elő, pedig ez alapvetően erkölcsi, etikai kérdés, azaz a bioetika és a hittudomány szakterülete. A nőgyógyászoknak annyi a feladatuk, hogy a vizsgálatot a fejlődő magzat egészségét megóvva hajtsák végre. 

Máthé Zsuzsa is elismerte az edukáció szerepét – szerinte még csak nem is a fogamzásgátlás az első pont, hanem a felelős szexualitásra és a családi életre való nevelés. „Ez nem egy őskonzervatív mánia: nagyban ezen áll vagy bukik, hogy milyen élete lesz egy embernek.” A kérdés az, véli, hogy mennyire érett a társadalom, hogy egy ennyire komplex, érzékeny és ideológiák által kisajátított kérdést értelmesen megvitasson.

Nyitókép: Shutterstock