Kígyónyi űr a Sándor-palotában – már eddig is fárasztó volt ez a köztársasági elnökösdi, de most végképp elment a kedvem az egésztől

Nagy érdeklődéssel nyitottam ki kedd este az internetet. Az „abszolút filmszínház”, ami miatt állítólag sokak végre elkezdtek a politika iránt érdeklődni, engem végtelenül untat. Sőt, nemcsak unalmasnak tartom, de filléres figyelemelterelésnek is a valódi politikáról. Ezért védem magam tőle, ahogyan csak tudom. Mivel közélettel foglalkozó újságíró vagyok, ezért annyira nem tudom, mint szeretném, de azért kedden a fejembe vettem, hogy igyekszem csak egy dologra koncentrálni és nem felülni semmilyen mesterségesen gerjesztett érzelemhullámra, aminek a célja annyi, hogy

Ez az egy dolog az új köztársasági elnök beszéde volt, szóval annak felkutatására indultam, amikor este kinyitottam az internetet.

Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy a Fidesz–KDNP továbbra is azon az állásponton van: az új elnök nem legitim. Nem is vettek részt a szavazáson, továbbá Baka András beszédét sem hallgatták meg, ahogy a Mi Hazánk képviselői sem.

Sebaj, azért Baka András mondhatott olyan beszédet, ami a nemzet egységéről szól – gondoltam magamban, majd kisvártatva, a híradások elolvasása után már nem gondoltam. A helyzet az, hogy Baka sajnos ráolvasta pontosan azokat a vádakat az előző kormánytöbbségre, amelyek az új kormánypárt politikai paneljei. Ezekkel egyet lehet érteni, meg lehet velük nem egyetérteni, de az biztos, hogy a köztársasági elnöknek nem dolga egy az egyben átvenni egyetlen párt politikai kommunikációját sem, főleg nem a kormánypártét.

Baka megválasztása egyébként külön politológiai tanulmányt érdemelne, mert az ő példáján keresztül tökéletesen be lehet mutatni, hogy a politikában egyes esetekben mennyire nem számítanak olyan önellentmondások, amelyek a józan ész törvényei szerint végzetesnek kellene hogy bizonyuljanak. Baka neve ugyanis hónapokkal ezelőtt éppen azért merült fel a közéleti diskurzusban, hogy a különböző joghoz értő emberek figyelmeztessék a Tiszát: bizonyos határokat nem szabad átlépni a kétharmaddal. Most pedig az egyik legnagyobb határátlépés következtében megüresedett köztársasági elnöki székbe maga Baka ül be. Ráadásul a napokban egy olyan szöveg is előkerült Bakától, amely alapján a nagyjából másfél évtizeddel ezelőtti önmaga nagyon tiltakozna az ellen, aminek most végleg a részévé vált.

Szóval sajnálom, nem áll módomban felsorakozni abba az egységbe, amit elvileg a köztársasági elnök kifejez. És igen, pontosan tudom, hogy Sulyok Tamás „nemzeti egységébe” meg mások nem óhajtottak beletartozni. Ahogyan egyébként a korábbi, rendszerváltás utáni államfőink egyikére sem tekintett senki úgy, mint pártfüggetlen autoritásra. Még talán Sólyom László volt viszonylagos kivétel, de ő sem azért, mert mindenki elfogadta, hanem inkább azért, mert mindkét politikai oldal bizalmatlanul tekintgetett rá. Félreértés ne essék, nem emberileg minősítem Sólyom Lászlót vagy a többieket (persze megvan a véleményem mindegyikükről, de ez most nem ide tartozik), a mi köztársaságunk egyszerűen így működik. Az államfőinkkel szemben mindig egy fél országnak van kifogása, közülük van olyan, aki az alpári pocskondiázásig is elmegy („szatyor fing”), mások megelégednek annyival, hogy kijelentik, nekik nem államfőjük az általuk nem kedvelt párt embere.

Mi következik ebből? Fontosnak tartom vastagon aláhúzni, hogy amit ezután mondok, az nem tükrözi a Mandiner szekresztőségi álláspontját. A magam részéről most fáradtam bele végleg a köztársasági elnökösdibe. Nincs kedvem tovább személyekről vitatkozni, miközben senki nem teszi fel az arra vonatkozó kérdéseket, miért viszonyulunk egészségtelenül a köztársaság mindenkori első emberéhez, aki pedig soha nem találja a helyét igazán ebben az állítólag fontos közjogi szerepben.

Vagyis, bocsánat, vannak, akik felteszik ezt a kérdést. Például a megrögzött monarchisták, de ők előbb tüzelnek, mielőtt feltennék a kérdést. Nem akarom őket se lesajnálni, bármit is terjesszenek róluk szélsőbaloldali ellenfeleik, egyes monarchista szellemi közegek elképesztő intellektuális magasságokat ostromolnak. De most mégsem őket idézném, hanem olyasvalakit, akit nem lehetne jobboldali tradicionalizmussal megvádolni, egy gondolatkísérletében mégis arra jutott: Magyarországnak nem biztos, hogy ragaszkodnia kellene a jelenlegi államformájához.

A néhány éve elhunyt, magát liberálisként meghatározó történész mintegy másfél évtizede mondta el a HVG-nek egy interjúban, hogyan jutott erre a következtetésre.

– magyarázta Gerő. Jól látszik, hogy érvelésében nincs semmiféle darutollas, kacagányos romantika, csakis a józan ész.

Persze érthető okokból ez egyeseket megrémiszt, hiszen azt gondolják, ezzel visszatérne a feudalimus. Nos, erre elég lenne újra felsorolni a fentebb is említett országokat, amelyekben még mindig királyság van, mégis modern államként működnek, de Gerő erre maga is válaszolt, amikor egyes politikusok, akiknek felvetette az ötletét, kifejezték a feudalizmus rémével kapcsolatos aggyályaikat.

Erről azt mondta Gerő:

Az interjúban azt is nagyon jól összefoglalta, mi a baj a magyar köztársasággal:

– fejtette ki.

Emlékszem, nem sokkal a halála előtt, talán Novák Katalin 2022-es megválasztása körül, Gerő egy vitaműsorban szinte szóról szóra elmondta ugyanezeket az érveket. Tehát nyugodtan levonhatjuk a következtetést: élete végéig bízott abban, hogy egyszer ez a diskurzus megkapja a neki érdemlő figyelmet. Kíváncsi lennék, mit mondana a mostani helyzetre. Azt mondjuk erősen kétlem, hogy az elmúlt hónapok meggyőzték volna az ellenkezőjéről.

Nyitókép forrása: Facebook