A „jogállam” eszménye szemben áll a demokrácia eszményével

A jogalkotási vitákkal kapcsolatban azt látni, hogy mindenki „jogállamot” akar, arra hivatkozik legfőbb jóként.

E mentalitás része a panasz- és áldozatkultúra: sokan folyamatosan az állam „nagybácsit” hívják segítségül, ha valami problémájukat nem tudnak elintézni, mert annak elég hatalma van a kívánatos eredmény kikényszerítésére. Ebben a vágyvezérelt értelmezésben a „jogállam” nem a törvény uralma, mivel a törvény uralma korlátoz, és a „jogállammal” a tömeget mozgósítók pontosan azt sugallják, hogy mindenféle korlátozás bűnös, maga az elnyomás, fasizmus és hasonlók, de a jogállamban ilyen nem lesz, csak a korábbi elnyomók lesznek – nagyon helyesen – elnyomva.

A jurisztokrácia először is egy rendi hatalomgyakorlás a „jogállam” nevében, amely rend – mint a rendek általában – kooptálja tagjait, semmi köze sem a népképviselethez, sem valamilyen versenyalapú szelekcióhoz. Miközben sok rossz szó esik a hatalommal bíró politikusokról és gazdag emberekről a demokráciában, a bírói rendet megkímélte a demokrácia nyilvánossága. A bírókat ma is belengi a független-objektivitás mítosza, amely mítosz a jogszolgáltatás szükséges feltétele. Pedig mint minden rendnek, van saját mentalitása, gondolkodásmódja, vannak saját érdekei, és ezeket törekszik is érvényesíteni. 

így e politikai döntések függetlenek vagy teljesen ellentétesek is lehetnek a többség érdekivel, gondolkodásával és helyeslésével.  A „liberális demokrácia” ebben az értelemben egyre kevésbé a nép uralma, és egyre inkább kisebbségvédő, azaz oligarchikus. Emiatt a szétválás miatt a jurisztokrácia uralta politika egyre inkább kritikák tárgya lesz és elkopik a legitimitása. Mivel a jurisztokrácia nem törvényeket hoz, hanem döntéseket, amik azután beépülnek a jogalkalmazás gyakorlatába, ebből következően a jurisztokrácia egyre kevésbé a törvény uralma, és egyre inkább a bírói rend uralma lesz a választott politikusok felett.

Azt látjuk egyrészt, hogy a „jogállam” – legalábbis az, amit annak neveznek – megalkotása, nem a kialakulása, egyrészt határátlépésekkel, normasértésekkel jár, amivel szemben védene per definitionem a „jogállam”. A tapasztalat szerint, ha a róka egyszer rászokott a tyúkhúsra, nehezen szokik le róla. Ezért lehet erős a kritika, hogy a „jogállam” nem egy ideális intézmény létrejötte Magyarországon, hanem egy politikai kurzus igazolása. Másrészt, szuverenitásvesztéssel jár, harmadrészt ad hoc kormányzással vagy a kormányzás teljes hiányával jár. Mindez nem szükségszerű, nem a „jogállam” bármilyen értelmezéséből következik, de Magyarországon most azzal jár. Ezek így együtt a csomag részei.

(Most Magyarországon részben az állítólagos megalkotásának folyamata és a megalkotóinak tettei ezzel az eszménnyel ellentétesek.) Azonban bármennyire is elfogadjuk a „jogállam” eszményét, azt látnunk kell, hogy a „jogállam” nem jár együtt a vágyott jóléttel szükségszerűen. (A jólétet ígérő „fejlesztő” állam nem feltétlenül „jogállam”, a fejlődés vagy a jólét elérése érdekében átléphet törvényeket, normákat.) Másrészt, a „jogállam” nem jár együtt harmonikus, idealizált vagy „igazságos” – azaz, mindenki elégedettségével járó – társas viszonyokkal, mint a „szeretetország”. Harmadrészt, a „jogállam” nem jár együtt a szabadsággal, részben mivel a szabadságnak sokféle értelme van (van, aki számára a teljes korlátlan önkifejezést jelenti, márpedig a törvény korlát, a törvény uralma azon az előfeltevése alapul, hogy az emberek szabadságát korlátozni kell),

A „jogállam” eszménye szemben áll a demokrácia eszményével, akár radikális részvételi, akár tanácskozó, akár képviseleti demokráciáról legyen is szó. A „jogállamban” a jurisztokrácia a választásokon vagy másképp megnyilvánuló közakarat (a törvényhozó és a végrehajtó hatalom) korlátozója és elbírálója. Azaz, sosem lesz demokrácia a néphatalom értelmében. Lehetséges a „jogállamban” egy decens élet, de nem demokrácia. De a törvény uralma, a decens élet lehetősége fennáll az autokrácia esetén is. Erre klasszikus szerzők sora hívja fel a figyelmünket Hobbestól és Hume-tól kezdve általában a monarchistákig. 

Ezt a mai köznyelv szereti „mélyállamnak” nevezni, amennyiben a bürokráciának van sajátos mentalitása és érdekei, és képes is ezeket érvényesíteni. Például, a mostani kormányzás működési deficitje (lásd a Paks körüli szerencsétlenkedést) nagyban a fideszesnek nevezett „mélyállam” lebontása következménye.  A jurisztokráciának is lehet saját világnézete és érdekei, és ezeket a „jogállamban” kiválóan tudja érvényesíteni mindenkivel szemben. A „fideszes mélyállam” most zajló lebontása a „jogállam” nevében a jurisztokrácia győzelme, aminek szimbóluma Baka András.

A „jogállam” megteremtésére hivatkozó törekvések nyíltan szóban és a gyakorlatban is elutasítják a „patrióta” politikát, és mind kulturálisan, mind gazdaságilag, mind a geopolitika szintjén a globális elit szolgálatát hirdetik. (Magyarország „küllő lesz a kerékben” Orbán Anita szerint, az ország a „Nyugatot választotta” – önmaga helyett – Baka András szerint, és így tovább.)   

Ez esetben miért jobb a „jogállam” bármi másnál? Ha a „jogállami” szabályok nem az itt élő emberek tapasztalataiból, szokásaiból erednek, hanem idegen érdekek, elvek, megfontolások alkalmazásai, akkor ez miért jobb, mint a nem-jogállam? Mióta a törvény uralmának eszméjét megfogalmazta Platón, a haladárok világának beköszöntéig, világos volt, hogy a törvény uralmának az alatt élők javát kell szolgálni és idegen hatalom befolyásától mentesen. (Platón, Törvények)
A „jogállam” eszménye eredetileg arra vonatkozott – ami miatt a 19. századi liberálisok a kollektív szabadság zálogának az alkotmány létét tartották –, hogy a törvény uralma azért kívánatos, mert a törvény a hatalmasok, sőt a főhatalom (az uralkodó) felett is áll, korlátozza azt, így az nem lehet önkényes, zsarnoki, nem fordulhat szembe a helyben élők érdekeivel, hagyományaival, szokásaival, elvárásaival, kialakult viszonyaival. 

A félgyarmati helyzetben, a patrióta politika szögre akasztásával, azonban ez az elvárás értelmetlenné válik: ha az „ajánlásoknak” nevezett döntések – a legfontosabbtól, mint a háború és béke kérdése, a kevésbé fontosakig, mint az energiapolitika, kereskedelempolitika, oktatás vagy családpolitika, stb. – az országon kívül születnek,

A „jogállam”, a törvény uralma megteremtésének útja azok számára, akik ezt komolyan gondolják – mint a 19. századi liberálisok – a patrióta politika. Nevezhetjük nacionalizmusnak is.

A régi és megvetett nem-demokratikus korokban a magyar királynak a koronázása előtt fel kellett esküdnie a magyar törvények megtartására. Tud róla valaki, hogy Brüsszelben, Berlinben vagy bárhol a világban, Manfred Weber vagy bárki felesküdött a magyar törvények betartására, mielőtt lemondtak mostani választott vezetőink a javukra a szuverenitásunk egy részéről?

A „jogállamiságba” vagy „szabadságba” csomagolt globalizmus néhány marginális kisebbség igényeinek kielégítésén kívül annyira hozza el a szabadságot, mint Napóleon katonái tették, vagy amennyire az amerikai katonák vitték el a demokráciát a harmadik világban. Ideális állapotban a magyar közügyeket szabályozó döntéshozók – politikusok, törvényhozók, hivatalnokok, bírók – a magyar tapasztalatokból, elvárásokból, mentalitásból indulnak ki. De ha ez túlzott elvárás is, mert vannak mindig – főleg az elitben – idegenszívűek, akiknek a referencia csoportja a távoli országokban él és egy kukkot sem tud magyarul, sem a magyarokról, és akik számára Magyarország csak egy flyover state, arra törekedni lehetne, hogy a magyar törvények vonatkozzanak a döntéshozókra és a döntéseikre, korlátozzák őket, és ha megsértik azokat, akkor számonkérhetők legyenek. 

Nem olyan nagy dolog ez a patrióta politika. Ezelőtt 800 évvel már megtörtént és azóta is néhányszor. András királyunk udvarát ellepték a németek, nagy, kövér birtokokkal kitömve, az állam jövedelmeinek beszedését idegenekre bízta, új világot akartak építeni – novae institutiones néven –, ő pedig Halicsban (a mai Ukrajnában) költötte hadakozásra a magyar adófizetők pénzét. Azután jött a visszacsapás. Gertrúd, Ottó és még páran rámentek, és a patrióták – pőre önérdekből – megalkották az első magyar alkotmányt, benne az ellenállási záradékkal. És talán a tiborczoknak is jobb lett az élete, még ha nem is jött el János pap országa.

Nyitókép: Pixabay