A jogállam nem ismeri a bosszú, a revans fogalmát

„Örülök, hogy felhozta a hiányérzetet, mert ez nem csak az aktákhoz kapcsolódik. A múlt héten választotta meg az Országgyűlés Unger Annát a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnökének, aki azt hangsúlyozta, hogy a hivatal feladata nem politikai leszámolás, hanem a közpénzek visszaszerzése és a súlyos korrupciós ügyek feltárása. A reakciókból viszont az látszott, hogy sokan pontosan leszámolást várnának. Ön korábban azt mondta, önben indulat van, revansvágy nincs. Úgy tűnik, az emberek egy részében revansvágy is van. Hol húzódik a határ az igazságtétel, az elszámoltatás és a bosszúvágy között?

Ez szerintem teljesen egyértelmű. A jogállam határainál.

A jogállam nem ismeri a bosszú, a revans fogalmát. Az igazságtételt viszont igen, ami nagyon komplikált feladat, és különböző történeti korszakokban más és más módon vetődött fel. A második világháború végén úgy gondolták, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatás, tehát egyfajta rendőri, ügyészi, bírói eljárás nyomán kell ezt megoldani. A legtöbb országban így is történt, és hatalmas vitákat váltott ki. Az 1989–1990-es kelet-európai rendszerváltások idején szintén felmerült ez a kérdés, különböző eljárásokon gondolkodtak. Magyarországon ez nem nagyon volt sikeres, többször nekifutottak, de nem sikerült.

Szerintem a jogállam és a jogszerűség a legfontosabb iránytű ebben. Az indulatokat megértem, én magam is elmondtam, hogy van bennem – fogalmazzunk úgy – keserűség, és ez bizonyos indulati töltettel bír az elmúlt 16 évvel kapcsolatban. De nem gondolom, hogy ennek az indulatnak, és kizárólag ennek az indulatnak kellene vezérelnie azt a folyamatot, amely a közvetlen közelmúlttal való anyagi, jogi, esetleg büntetőjogi felelősség kérdésében vezet minket.

Ebben iránytű van, ez a jog.

Volt olyan pillanat az elmúlt hónapokban, amikor azt érezte, hogy az új kormány, akár saját elhatározásból, akár a társadalom nyomására, átlépte a jogállamiság határát?

Nem észleltem ilyet. A türelmetlenség, ami szintén indulatot szül, nyilvánvalóan jelen van. Én is gondoltam arra, hogy ebben vagy abban lehetne egy kicsit gyorsabban lépni. De volt módom beszélgetni egy csomó emberrel, például az ügynökaktákkal kapcsolatos törvénykezés folyamán.

És azt láttam, hogy egy ilyen törvény, amely nem is elsősorban ehhez a bizonyos 16 évhez kapcsolódik, nem kapcsolódik eltulajdonításhoz, túlárazásokhoz és mindenféle, százmilliárdokban kifejezhető kártételhez, hanem tényleg a múltról szól, mégis minden vonatkozásában nagyon bonyolult folyamat. Annak a júliusban megszületett törvénynek az egyeztetése során nagyon sok szempontot kellett figyelembe venni. Ehhez képest a többi dolog még inkább az. A türelmetlenség tehát indokolt.

Hatalmas nyomás került le a magyar társadalomról vagy annak igen jelentős részéről, amit szerintem teljes joggal éltek meg egyfajta megszabadulásként, és ebből valóban táplálkozik az a vágy, hogy azok, akik ezért felelősek, vagy akik kiemelkedő haszonélvezői voltak, számoljanak valamiféle következménnyel. Ezt megértem, és teljesen egyetértek vele. De a jog nagyon fontos koordináló tényező. Nem lehet pusztán az emberek úgymond természetes igazságérzetére alapozni, ami nagyon fontos, de maga is egy nevelési folyamat eredménye. Ha ez az igazságérzet parttalan, dühön alapuló, akkor ott biztosan rossz megoldás fog születni.

Beszélt a felszabadultságról az elmúlt 16 év kapcsán. Én nem éltem a rendszerváltáskor, de ön már igen. Hasonlítható ahhoz, amit az emberek 1989–90-ben éreztek, az, amit most éltek át?

Feltétlenül. Én 1989-ben túl voltam a harmincon, és komoly felszabadulást éreztem. De teljesen nyilvánvaló volt, hogy nagyon-nagyon sokan, talán a többség, nem ezt érezte. Lehet, hogy nem is érzett felszabadulást, inkább tele volt kérdéssel, szorongott a jövőtől. Látta, mennyi problémát kell megoldani, aminek egzisztenciális, személyes következményei is lesznek, amikre fel kell készülni.

Ez az áprilisi élmény szerintem sokkal szélesebb társadalmi csoportokat és sokkal több embert érintett, mint a ’89-es felszabadulás. Azt hiszem, 1989-ben a felszabadulás érzése nagyon erősen koncentrálódott az értelmiségre, amely a modern társadalomnak mindig csak egy kisebb része. Nem azt mondom, hogy csak arra korlátozódott, de abban koncentrálódott. Április szerintem más volt. Az érintett csoport nagyobb volt, mint 1989-ben.

Ön személyesen hogyan élte meg ’89-et és a mostani váltást?

’89-et hatalmas várakozásokkal és – ezen ma már kicsit nevetek – naiv optimizmussal éltem meg. Felszabadulásként, igen. Ez nyilván elsősorban egyéni kérdés, hogy kit hogyan érintett, ki hogyan értette meg a saját helyzetét meg annak a rendszernek a helyzetét. Ez nagyon-nagyon különböző lehetett, és egyáltalán nem gondolom, hogy bármit – örömöt, várakozást vagy szorongást – normává kellett volna tenni. Akkor sem gondoltam és most sem gondolom, hogy mindenkinek nagyon kellett volna örülnie.

1989-ben ugyan voltak nevezetes, nagy szimbolikus erővel bíró események, ezek azonban elhúzódtak az időben. Az inkább folyamat volt, és az emberek is inkább folyamatként, esetenként változó érzelmi viszonyulással élték át. 2026-ban viszont ezt nagyon jól meg lehetett fogni, be lehetett határolni a változást április 12-e estéjére és éjszakájára. Ez sokkal kedvezőbb ahhoz, hogy egyszerre, így nagyon intenzíven, magas hőfokon éljék át az emberek a felszabadulást. Láttam 12-én éjszaka Budapesten azt a népünnepélyt, amit döntően egészen fiatal, első szavazó vagy még nem is szavazó fiatalok rendeztek szerteszét a városban. Ilyenre 1989-ben nem volt példa.”

Nyitókép: Facebook