a többségben fel sem merül, hogy az elsősorban a gyermek védelmét szolgálja. (1-3. fejezetek).
„Az öt év alatt, amióta a legfelsőbb bíróság legalizálta a melegházasságot, a házasság és a család topográfiája földrengésszerű változáson ment keresztül” – véli Faust. A szerző felsorolja a megannyi, divatos, házasságot helyettesítő párkapcsolati formát, majd tisztázza, hogy „a házasság azáltal, hogy kodifikálja a gyerek létrehozását, táplálását és gondozását lehetővé tevő egyetlen kapcsolatot, egyedülálló módon képes szavatolni a gyerek jogát a saját édesanyjukhoz és édesapjukhoz. A házassági szerződés célja, hogy jó okból kifolyólag meggátoljon minden egyéb romantikus érdeklődést: a házastársi hűség elengedhetetlen feltétele a mentálisan és érzelmileg stabil gyerekek nevelésének.” (125-126.).
A szerző szerint lényegében minden „modern családforma” a gyermekjogok rovására történő kompromisszum eredménye, mivel a modern családnak egyszerűen nincsen olyan formája, amely „a felnőttek vágyaival szemben a gyermekjogokat helyezné előtérbe”.
A házasság természetét tekintve minden más kapcsolattól eltér, ilyetén jellegét pedig az államnak megóvnia kellene, nem pedig támadnia – érvel Faust. A házasság intézményének felvizezésével azonban pontosan ezt teszi.
Faust érvelése részben biológiai: mivel a férfiak kevésbé kötődnek a gyermekekhez, mint a nők, ráadásul jelen sem kell lenniük ahhoz, hogy a gyermek megszülessen – ellentétben a nőkkel, amíg fel nem találják a „műméheket” –, ezért korábban a házasságon kívüli gyermeknemzést megvetette a társadalom, és a házasság intézménye kényszerítette a férfiakat, hogy jelen maradjanak a család életében. A szexuális forradalom azonban lehetővé tette a férfiak számár a szex gyors és könnyű elérését, ráadásul a társadalom már nem nézi le a gyermekeit elhagyó férfit, hiszen „kik ők, hogy ítélkezzenek?” Ennek végeredménye rengeteg magányos gyermek és egyedülálló anya.