Világátalakítás: ez a baj az LMBTQ-táncházzal

Szexista csujogatások helyett queer csujogatásokkal őriznék a hagyományokat – olvashattuk a 444-en. Az első LMBTQ-táncház szervezői

hiszen a férfi vezet, a nő leköveti őt vagy kevésbé domináns szerepbe kerül; hogy férfi és nő helyett vezetőt és vezetettet mondanak; hogy „vannak brutálisan szexista csujogatások”; vagy hogy szerintük queer táncházba a heteroszexuálisok is szívesebben járnak majd ilyen táncházba, „mert ott nem kell olyat csinálni, amit nem akarsz, de bármit kipróbálhatsz”. Valamint szerintük „a tradíciók tisztelete nem csak az, hogy betanulom valaki más száz éves csujogatását, hanem az, hogy továbbviszem a szokásokat, és az elődökhöz hasonlóan én is kitalálom a saját csujogatásomat” .

Nos... jó, ha mindenki jól tudja magát érezni, és miért ne csinálhatna táncházat is akármilyen közösség. De azért a hagyománnyal való szórakozásnak vannak határai.

Egy táncházban és egy folkkocsmában nem lehet mindent kipróbálni. Köt a hagyomány. Ezt amúgy, mint Berecz Pityu írja, elég sok meleg kiválóan viseli a táncházakban, kiváló táncosként. Isten áldja őket, tartsák meg jó szokásukat! Ha az LMBTQ-táncház annyi lenne, hogy LMBTQ-embereknek szól, tök oké lenne.

A magyar néptánc, ahogy az egész világ legtöbb modernitás előttről származó néphagyománya, heteronormatív és szexista (leszámítva egyes természeti népek beavatási rítusait, stb.). Ami heteronormatív és szexista, az a világ. A társadalom. En bloc, cakkumpakk. És az ember is az, ahogy a melegmozgalom támogatója és segítője, Robert Spitzer pszichiáter nyilatkozta egyszer: „a heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve” (a nemheterók is). Ha nem lenne heteronormatív a világ, akkor a kihalást kockáztatnánk. 

S valóban, a csujogatások között is vannak fokozottan, „brutálisan” szexisták, ezt azonban normális, hétköznapi nyelven úgy mondjuk, hogy ezek pajzán csujogatások. Például: „Ez a legény olyan mulya, azt sem tudja, hova dugja!” (Bár ez pont a pasiknak szól be, szóval lehet, hogy ez épp egy feminizmus-kompatibilis csujogatás.) Esetleg ez a gyimesi: „Kicsi leány kicsi kúcs, mikor basznak ne sikúts, mer' az anyád meghallja, a pinádat bevarrja!” Vagy egy csíki népdalszöveg: „Tegye bele, vegye ki, az Isten megfizeti, Nincsen abban semmi jó, semmi kedvemrevaló. Ajajajaj ne tegye belé, Szűk a lika, lágy a hegye, nem menyen belé.” 

Na most, már bocsánat, de próbáljunk meg elképzelni egy transz tartalmú csujogatást...

Nem tudom, mire gondoltak a szervezők szexizmusmentes csujogatáson. Senkinek nem kell olyasmit csujogatnia, amit nem akar. De az ő elképzelésükkel ellentétben

Az igaz, hogy a néphagyomány valóban változóban volt a maga korában is. Nem csak kalotaszegi tánc van, hanem azon belül falvanként, sőt egyéniségenként kicsit máshogy táncoltak. Legnyilvánvalóbb ez a legényesben, ahol a nagy táncos egyéniségek (pl. Mátyás István Mundrucz) valóban saját figurákat találtak ki. S igaz ez minden tájegységre.

Csakhogy. Azért, mert van változás és variáció a hagyományon belül, az nem jelenti azt, hogy bármilyen változás oké (írtam már arról, hogyan működik a hagyomány). És az sem mindegy, hogy ki változtat és mit. A néptánchagyomány egy bizonyos közösségben bontakozott ki, aminek volt egy világszemlélete, egyben életmódja. A néphagyomány ezt hatotta és ezt alakította, ez a természetes közege.

A kívülállók, például akik városi környezetbe implantálják át, maximum utánozhatják azt, de nem alakíthatják. A kalotaszegieknek joga van új legényeslépéseket kitalálni. Persze, létezik olyan csujogatás, miszerint „ez a legény úgy tolja, feltesszük a jutubra”. És igen, néha nők is elcsapták a legényes figurákat, például Szatmárban. Ezek azonban hangsúlyosan kivételek voltak, vagy épp viccnek szánt humorizálások. 

Lehet, hogy onnan fúj a szél, hogy esetleg többen a kortárs táncművészet felől közelítenek a néptánc felé, és aki az egyéni alkotásra koncentráló művészvilágból jön (ami természetesen ugyancsak értékes), az általában nehezen emészti meg, hogy a saját alkotásába ugyan beépítheti a folklórt, de a folklórba nem építheti be a saját találmányait. Ha innen fúj a szél, és az új kezdeményezés hívei ragaszkodnak az átalakításhoz, akkor viszont az úgy oké, hogy nem hívják táncháznak meg néptáncnak. Az szerzői tánc. Jogdíj jár érte.

Az LMBTQ-táncházzal az a baj, ami az LMBTQ népmesékkel is. Várhatóan, fokozatosan az apró kivételek főszabállyá lesznek, és egyre alapvetőbb jellemzőket fognak áthatni.

Először új csujogatásokat írnak, majd a lányok is csapnak, majd férfiak táncolják a női oldalt, nők a férfioldalt, meg átnevezik a férfit és nőt vezetővé és vezetetté, aztán majd rájönnek, hogy a vezető-vezetett dichotómia elnyomó, és át kell alakítani a hagyományokat úgy, hogy egalitáriusok legyenek, nincs vezető és vezetett. A női-férfi szerepcsere már ott van, de majd jön az ötlet, hogy ha eddig ketten táncolták a páros táncokat, akkor ezentúl táncolhassák hárman-négyen, alias poliamória (csoportszerelem), hiszen miért ne, és kitalálnak majd új lépéseket, meg dinamikát, hogy passzoljon az új elképzelésekhez. Meg mi van a maradék hetvensok genderrel, azoknak nincs külön szerepkör?

És a végén

(Kösz, Gálvölgyi, bár lehet, hogy transzcsajt kellett volna írnom, hogy lényegileg felforgató legyen a példám, ne bináris és szexista.)

A dolgok legmélyén az a probléma van, hogy a néphagyományokat létrehozó és éltető világ ember- és társadalomképe teljesen más, mint az LMBTQ-mozgalomé. A kettő inkompatibilis. Az egyik nem tudja komfortosan érezni magát a másikban. Ahhoz kicsi módosítás nem elég. Gyökeres átalakítás kell. Viszont akkor már nem ugyanarról a hagyományról beszélünk. Ahogy a népmesék átírásával kapcsolatban megjegyeztem: „A népmesék proponált átírása tehát az archetípusok nem értése, sőt: kiherélése. (…) A népmesék legtöbb jellemzőjét borítani fogja, sőt a hagyományos mesei kozmoszt is át kell hozzájuk alakítani.” Ugyanez igaz a néptáncok LMBTQ-átalakítására is. 

A hagyományt a hagyományos világ éltette, ami mélyen „szexista”, „heteronormatív”, egyenlőtlen, hierarchikus és vallásos, feudális és agrárius volt. A néphagyományokat ez a világ szülte. Az agrárius világ hagyományait nehéz, de nem lehetetlen megtartani egy (poszt)indusztriális kor városaiban. A vallásos hagyományoknak valószínűleg nem sok értelme van a vallástalanok számára. Minek tartanák meg? (Tudom, mert „szép”.) A feminizmus és az LMBTQ-mozgalom azonban a hagyománnyal szembenálló posztmodern ideológiák alapján küzd olyasfajta dolgok ellen, amelyek alapvetően meghatározták a hagyományos világot. 

mint a fenti példában a Mikulás. (Tudom, szexista példa volt. Direkt vannak szexista példáim. A jövőben is szívesen fogok használni szexista, heteronormatív, elnyomó példákat.)

Ez a baj az LMBTQ-táncházzal. Inkább tanuljátok úgy, ahogy az van, és gyertek le hozzánk is, a „nem LMBTQ-specifikus” táncházakba, és táncoljatok kedvetekre, „konszenzuálisan”. Igyunk meg egy sört, egy pálinkát, dumáljunk, nótázzunk (csak amit akartok), táncoljunk (én csak születéstől fogva lányokkal, bocs, konszenzuálisan). Kényszerítve semmire nem lesztek. De az átalakított néphagyományból köszönjük, nem kérünk.