Ezért nincs értelme az LMBTQ-meséknek

„Szereted a klasszikus meséket? Fontosnak tartod az emberi jogok védelmét” – kérdezi pályázati felhívásában a Labrisz Leszbikus Egyesület, amely óvodásoknak és kisiskolásoknak szánt mesekönyve számára keres szerzőket, akik elkészítik a „jól ismert mesék mai közegben játszódó, újraírt változatait”, „olyan szereplőkkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Például nem felelnek meg a hagyományos nemi szerepeknek, LMBTQ-emberek, nem fehér bőrűek, nem keresztények, menekültek, mélyszegénységben élők, testi fogyatékossággal vagy mentális zavarral élnek, idősek, határon túliak, alkoholbeteg, börtönviselt szülők gyerekei, és még folytathatnánk a sort: döntse el a pályázó érzékenysége, miként értelmezi a fogalmat.”

A mesék 15 ezer karakteresek lehetnek, a nyertesek 40 ezer forintot kapnak.

Na most akkor tegyük fel az alapvető kérdést: klasszikus mesék vagy emberi jogok? Jól ismert környezetben, vagy újraírva? Csak azért kérdezem, mert a leszbikus egyesület törekvései ellenére a kettő együtt nem működik. A végeredmény maximum valami izzadságszagú káosz lehet.

És végül is milyen mesét íratnak át? Andersent vagy népmeséket? Ja, hogy lényegében mindegy.

Miért? Egyrészt: mert attól kezdve nem népmeséről beszélünk. Másrészt: mert nem fog működni. Egy dolgot lehet tehát: teljesen új meséket íratni. De itt nem ez történik. 

Képzeljük el, hogy egy mesének egy lecsúszott alkoholista a főszereplője. Öőő.. nem megy? „Az alkoholista szegény ember nyakába vette a világot szerencsés próbálni...”  – kivéve, hogy maximum a kocsmát vette nyakába. És kiállná-e a három próbát? Vannak kételyeim. 

Ez a probléma a mentális zavarral élők esetében is: az egész hagyományos mesei környezet és szereplőformálás úgy, ahogy van, ahogy nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, nem arról szól, hogy a nem túl pécé módon valószínűleg „bolondnak” vagy „együgyűnek” titulált szereplők sikerre vigyék. És akkor diplomatikusan fogalmaztunk. Mélyszegénységben élők és a „nem fehérek” közül a cigányok pedig elég gyakran mesehősök. (Volt egyszer egy szegény cigánylegény, de az olyan szegény volt...)

Egy hagyományos mesében két királyfi nem lesz szerelmes egymásba, de tegyünk egy próbát a történet ilyetén alakításával:

Mindkét királyfi elmegy a másik apjához kiszabadítani a másikat? Vagy az egyik annyira nyámnyila, hogy otthon ül, míg a másik próbákat végez érte? Szóval a népmesei történet nemes egyszerűséggel nagyjából hagyományos szerep- és feladatmegosztásban működik. Vagy teljesen átírjuk a történetet, teljesen átírunk mindent, és akkor oda az ismert mesei környezet. Esetleg a királyfi annyira átveszi a királylányi szerepkört, hogy a különbség csak a -fi lesz, tehát mindenben.

Meg egyáltalán: a népmesék jellemrajzai sematikusak, fekete-fehérek és statikusak. Nincs olyan, hogy van egy kis jellemhibája, de amúgy aranyos. Gonoszak vannak, és jók. Erre épül az egész. Azon kívül, hogy szegény, hogy királyi sarj, hogy férfi vagy nő, cigány-e vagy sem, nem tudunk a főhősökről semmit, nem tudjuk, mi a kedvenc fogásuk (maximum hogy kedvenc lovuk a rozzant gebe, ami táltoslónak bizonyul), hogy börtönviseltek-e a szüleik vagy sem, azt meg egyenesen lényegtelen a népmesékben, hogy valaki „határon túli”-e vagy sem, már csak azért is, mert a népmesék (pontosabban a hősös-csodás tündérmesék) éppen hogy a távolban játszódnak, éppen nem „az Ipolyon innen”, hanem „az óperenciás tengeren is túl”. Esetleg van bennük „bő Magyarország”, meg verekedhet a király idegen ország uralkodójával, de a határon inneniek és túliak koncepciója nemcsak hogy idegen a népmesétől, hanem egyszerűen lényegtelen is. 

Másrészről a népmesét egy lokális közösség élteti, aminek tagjai, hacsak nem voltak katonák, leginkább a legközelebbi vásáros városban fordultak meg. A mesében megjelenő élményanyag, kultúrkincsek helyiek, és a mese egy kultúrkörön belül játszódik. Így aztán „nem keresztény” szereplőket tenni magyar népmesébe: abszurd (bár a szerecsenek távoli királya előfordulhat). A mese nem gondolkodik ilyen kategóriákban, bár egyébként a legtöbb tündérmeseszüzsé esetében totál lényegtelen a vallás, a sztorivázak pedig egyetemesek (lásd az Aarne–Thompson–Uther-tipológiát és Propp híres kötetét a mese morfológiájáról). Utaztatni lehet tehát egy történetet kultúrkörről kultúrkörre, de kultúrköröket, vallásokat keverni egy sztoriban: nem lehet, mert ez a lépés teljesen idegen a népmesék természetétől.

Azaz a kiírás szerinti meseátalakítás vagy torz izéket, vagy teljesen új szerzői meséket fog eredményezni.

Ja, egyébként a népmese eredetileg felnőtteknek szólt. Felnőttek mesélték felnőtteknek. Valamint attól kezdve, hogy valaki átírja, már nem nép-meséről beszélünk, csak szerzői meséről. Olyan ez, mint amikor megmarhuljuk a népzenét, és úgynevezett világzene lesz belőle. Lehet ihletődni a népmesékből, meg Andersenből is (meg Grimmből is), de az ihletődés marad, semmi több.

Szóval totál új mesét lehet íratni, hagyományos szerzői meséket és népmeséket átíratni viszont nagyjából lehetetlen a rájuk jellemző sajátosságok felrúgása nélkül. Ha pedig felrúgtuk a rájuk jellemző sajátosságokat, akkor nem átírtuk őket, hanem megint totál újat írtunk. Képzelem, mi lesz

Ha a progresszió csak modernizálni akar, meg kijavítani, akkor is csak kisül, hogy az mindent borít, dominószerűen. De hát mindez hű a progresszió forradalmi céljához: a világ teljes felforgatásához.