Uniós értékek: Kijevben szélsőségesek támadtak meg egy LMBTQ-rendezvényt (VIDEÓ)
Végül sikerült megfékezni a támadókat.
A csoportos szerelem mellett kardoskodik az Index, mert az őszinte, nyitott, mentálisan fejlesztő. A kettős mérce totális, hisz' igazából csak az elvárásokat fordítják meg a poliamória prófétái.
Az Index Tech-Tudomány rovata Az önző Én címmel tette ki eszmefuttatását arról, hogy mekkora jó dolog a csoportos párkapcsolat (poliamória), szemben az elavult, hazugságokkal teli, merev férfi-női, hagyományos házassággal. A szerző láthatóan rendszeresen foglalkozik a témával. Ebben a cikkben például a szakirodalmat némileg egyoldalúan leválogatva értelmezi az előző sok ezer évet pszichikailag, történelmileg, párkapcsolatilag. Nagyívű vállalás egy újságcikktől. Hogy mi az apropó, az nem derül ki: a cikk egy 14 éve megjelent könyv állításaival indít.
Aztán
Az érvelés a szokásos: a hagyományos monogám házasság egyáltalán nem univerzális jelenség, nem is természetes, rengeteg a válás, és nagyon sokan megcsalják házastársukat. Mindez azért, mert valamikor a (keresztény) társadalom ránk kényszerítette ezeket az elvárásokat, nem merünk máshogy gondolkodni, így tele vagyunk képmutató házasságokkal, a házasságtörést is csak a Biblia tette bűnné. Sőt, „a világ társadalmainak 83 százalékában ma is elfogadott a poligámia”. Bezzeg a régi formákat meghaladó kísérletezőket nem ismerik el társadalmilag, miközben a régi képmutatókkal szemben ők képviselik a mentálisan is magasabb rendű, új őszinteséget!
De már a hagyományos házasságokban is egyre többen nyitnak afelé, hogy csak érzelmileg várnak el kizárólagosságot, szexuálisan nem. „A hűtlenség biológiai okokra vezethető vissza, amiket a vallás nyilvánított bűnnek”. (Ez baromság.) Egy időben mégis fontos volt a monogám házasság civilizatórikus szerepe miatt, de ma már új körülmények vannak, amibe nem fér bele. Ez olyasfajta érvelés, mint Marxé a kapitalizmussal kapcsolatban: az a fejlődés egy foka volt, meg kell haladni. Tehát „az örök életre szóló házasság eszméjét kétszáz, tízezer és kétezer éves társadalmi-kulturális mémekből és szokásokból legózták össze. Ettől a konstrukciótól várnánk el, hogy mai emberek életére alkalmazzák. Nem csoda, hogy mutatkoznak bizonyos hiányosságok a működésében”.
Az American Interest szerint a melegházasság bevezetése után a következő lépés a transzneműség diktatúrája mellett a poliamória és a vérfertőzés legalizálása lesz, mivelhogy ez következik a dolgok logikájából. Mindig haladni kell valahová, progresszálni, a mozgalom a minden, ahogy Sztálin mondta.
A szemét törvények!
Az elmaradott jogalkotás (már ahol) azonban nem hajlandó a házasság definícióját kiterjeszteni „az együtt élő heteroszexuális párra, a tisztán szexuális párkapcsolatra, az aszexuálisok érdekközösségére vagy az örökbe fogadott kislányukat nevelő leszbikusokra”.
Én is fel tudok sorolni még néhány emberi kapcsolati formát, amitől a szűk látókörű törvényhozók megtagadták eddig a házasság jogát: szerzetesközösségek, osztályközösségek, albérlő társak, testvérpárok, és hasonlók. Én pedig örülnék, ha kiterjesztenék rám mások egyenes ági öröklési jogait, kapnék özvegyi nyugdíjat a nagyszüleim halála miatt, és a cégnél, ahol dolgozom, én gyakorolhatnám a munkáltatói jogokat – vajon miért tagadják meg tőlem mindezt? Ideje kiterjeszteni ezen jogok definícióját!
Abban igaza van a szerzőnek, hogy a mai monogám házassági forma egyáltalán nem kizárólagos a történelemben, s hogy meglehetősen tökéletlenül élik meg sokan. Azonban
Elizabeth Abbot úgy fogalmaz 2010-es, a házasság történetéről szóló könyvében: „folyamatosan rácsodálkoztam, hogy mennyi minden változott az évszázadok folyamán – és folyamatosan elcsodálkoztam, mennyi minden maradt változatlan”. Edward Westermarck is megállapítja a házasság történetéről szóló munkájában, hogy „a népek nagy többsége szabály szerint monogám, s a házasság egyéb alakjai is rendesen monogám irányba módosulnak”. Sokat el lehetne még időzni a házasság történeti formáinál, ez ügyben had utaljam az olvasót saját könyvem vonatkozó fejezetéhez.
Mentális felsőbbrendűség?
És akkor itt esik be a képbe a poliamória. „A jól működő többszereplős szerelmi kapcsolatokból a monogám párok is rengeteget tanulhatnak, mert egy ilyen kapcsolat működtetése megértést, konfliktuskezelési készségeket és nyitottságot követel meg. Hogy a kapcsolat többszereplős lehet, az csak a megszokás miatt tűnhet furcsának.”
A Mindseten is olvasható sajnos ilyesmi, hogy „a poliamor kapcsolatok alapja az őszinteség”, a „poliamoria kihívásokkal teli formája nemcsak a kapcsolatot teszi próbára, de erős személyiségformáló és- fejlesztő hatással is bír”, illetve „a poliamor nem próbálja meg lekorlátozni a másikat, és tiszteli őt, mint individuumot. A poliamor nem birtokol és nem sajátít ki, hanem szabadsággal ruház fel”.
Na de
Abban nem szoktuk tisztelni a másikat, mint individuumot? És mi a lekorlátozás? Nem inkább kiteljesedésként szokás megélni a monogám párkapcsolatot is? Egy monogám párkapcsolat működtetése nem igényel ugyanúgy megértést, konfliktuskezelési készségeket és nyitottságot? Dehogynem.
A kutya persze ott van elásva, hogy „a legtöbb poliamornak a féltékenység nem egy elfojtandó vagy éppen teljesen gátlástalanul kapcsolatmérgező érzelemnek minősül, hanem egy olyan emóciónak, amivel érdemes dolgozni” – így a Mindset.
Lefordítom: a poliamorok ugyanúgy éreznek féltékenységet és hűtlenségnek élik meg a kizárólagosság feladását, csak megpróbálják elhitetni magukkal, hogy nem a lazább kapcsolati kereteket kívánó fél (felek) hibáznak, hanem őket kondicionálta rosszul a hazug monogámia-párti szocializáció.
Az Index szerzője is kigúnyolja a hagyományos házasságokat azok kétségtelen deficitjei, például a hűtlenség miatt, majd előáll a poliamóriával, azt sugallván, abban magasabb rendű mentális készségeket gyakorolnak a tagok. Nos, vagy a poliamóriában élők felsőbbrendűek (ahogy a progresszív rasszista cikk amúgy sugallja), és akkor bizonyára nem csak a megértést, konfliktuskezelési készségeket és nyitottságot tudják szünet nélkül gyakorolni, hanem például a hűséget is egy monogám kapcsolatban, hisz' bizonyára az önkontroll-készségük is kiemelkedő – vagy az a furcsa helyzet áll elő, hogy az Index szerzője úgy gondolja, a hűség hosszú távon nem elvárható ugyanattól az embertől, akiktől elvárható a érzelmi intelligencia állítólag legmagasabb formáinak állandó gyakorlása. Szerintem akkor viszont vagy mindkettő elvárható valakitől, vagy egyik sem.
Vagy a poliamóriában a hűtlenség kérdése úgysem merül fel, mert
Egyébként ez a hagyományos monogám házasságok esetében is lehetséges, csak az Index szerzője írta meg úgy a cikkét, mintha nem lenne törvényes és társadalmilag elfogadott a válás. Az életfogytig tartó házasság jelen pillanatban inkább ideál – bár indexék, gondolom, magát ezt az ideált is elnyomónak és korlátozónak tartják.
Mindenesetre, ha egy embert megunhatunk szexuálisan, de persze érzelmileg is, akkor vajon nem igaz-e ugyanúgy ez még egy vagy max kettőre (a szakirodalom szerint a poliamórus kapcsolatok többnyire három emberből állnak, plusz-mínusz egy – mínusz egy esetén pedig ugye már nem is poliamórus)? És mi van, ha valaki kikacsint aktuális poliamóriájából? A többiek megsértődnek, vagy magasabb rendű konfliktuskezelési-megértési-nyitottsági képességeiknek megfelelően legyintenek rá?
Nagyobb szabadság?
A poliamórus kapcsolatok pártfogóinak az egyik fő érve saját felfogásuk mellett az, hogy nincs kizárólagosság, és az növeli a szabadságot. De meddig? Ha a tagok heterók vagy melegek, akkor lehet, hogy eggyel több állandó szexuális partnerük sincs. Esetleg eggyel több, négyes felállás esetén. Alapjáraton annak a nemnek van több „lehetősége” egy ilyen izében, akiből egy van, hiszen a másikból van kettő. Azt elhiszem, hogy a biszexuálisok lubickolnak a poliamóriában. De
Mindenki elnyomja a csoporttag hűtlensége miatt érzett fájdalmát, mert eme fájdalmat csak a társadalom ültette belénk, mert eme hűtlenség miatt érzett fájdalom természetellenes, és a hűtlenség a természetes? Ezt jelenti a mentális magasabbrendűség?
Ha egy poliamória megfárad, kimegy belőle az érzelmi töltet, akkor szétmennek, otthagyják egymást, mert így érzik őszintének és szabadnak – a monogám, életfogytig tartó házasság hívei gyakran azonban, ha ezt érzik, inkább „dolgoznak” rajta. A monogámok ilyen erőfeszítései vajon miért nem számítanak személyiségfejlesztő és az érzelmi intelligenciát növelő dolognak, és miért hazugságok a poliamóriát reklámozók szerint? Értik: ha problémái vannak monogám kapcsolatában, akkor az az intézmény hazugságainak köszönhetőek; ha problémák vannak a poliamóriában, akkor azon csak „dolgozni” kell.
És mi az, hogy a poliamórok nem birtokolnak senkit és szabadsággal ruháznak fel? Azért, mert egy helyett épp kettő-három valakivel lehet együtt, és őket is „megcsalom”, elfojtják dühüket és megsimogatnak, hogy ugye, jó volt? És a szabadság mennyiségi kérdés? Vagy nem épp a párkapcsolati kizárólagosság ad akkora érzelmi töltetet, hogy olyannyira szabadnak érezzük magunkat? Nem épp ez segíti mentális higiénénket? De egyáltalán: a párkapcsolattól miért is várjuk el a szabadságunk növelését?
És itt a gyerek-kérdés!
Majd jön az Indexen a gendermantra arról, hogy a nukleáris család modern elterjedése előtt a nagycsalád együttélése volt az elterjedt, az nevelte a gyerekeket, miért ne nevelhetnék most is többen? „A többszereplős poli kapcsolatok hasonló módon tehermentesítik a szülőket, mint a nagycsaládok.”
Igen ám, csakhogy nagycsaládok ma is léteznek – még ha épp nem is élnek együtt. Ezekre a nagycsaládokra azonban a posztmodern eltévelyedéseket reklámozók általában valami reakciós izéként tekintenek. Egyébként aki ismeri a nagycsaládok működését, pontosan tudja, milyen zavarok tudnak lenni abból például egy nyaraláson, hogy ki kinek a gyerekét próbálja megnevelni.
Ráadásul
Először is volt bennük egy hierarchia, ami meghatározta, kinek mi a feladata (izgalmas például Manga Jánost olvasni a palóc nagycsaládok életéről). Értik, hierarchia, pfuj. Másrészt: ennek következtében patriarchátus volt bennük, azaz volt egy idős, férfi családfő, meglehetősen széles jogkörökkel. Megintcsak pfuj.
Harmadrészt: a poliamórus kapcsolatokkal szemben ezek a nagycsaládok állandóak voltak. A poliamóriában tagjai ugyanis viszonylag gyakran változhatnak, kitesznek-bevesznek embereket, enélkül ugyanis – ha jól értem – ugyanúgy életfogytig szóló börtön lenne ez is, mint a mumus hagyományos házasság. Nos, nevelj fel gyerekeket úgy, hogy átjáróház az életed, és sose tudja, hogy most épp hány apa, hány anya van, és mi van a régi anyukkal, apukkal.
Hiába kardoskodik az Index a poliamóriában élők gyerekeinek állítólagos felsőbbrendű mentális képességei mellett, tudok olyan gyerekről (nem épp ideális poliamórus kapcsolatban nőtt fel), aki emlegeti azt, amikor „Gyuri apu és Feri apu verekszik”. Inkább traumatizálnak mondanám a gyereket, nem magas érzelmi intelligenciájúnak. A melegházasságról is megpróbálták megmagyarázni, hogy az mekkora jó a benne nevelt gyerekeknek, holott ez nem igaz.
A poliamória kimagyarázása
A poliamória hívei egyszerűen megfordítják az elvárásokat:
hanem az az elvárás, hogy akinek nem tetszik, hogy kikacsingatsz, az „dolgozzon rajta”. Úgy állítják be, mintha a hűtlenség felett érzett szomorúság és düh csak társadalmi konvenció lenne, amit a hűtlenség elfogadtatásával le lehet győzni. Értik: a hűséget nem lehet elvárni senkitől, mert ahhoz kevesek vagyunk, de a hűtlenségből fakadó féltékenység és bizalomvesztés elfojtása vagy feldolgozása elvárható, mert arra bizonyára képesek vagyunk (hisz hűtlenség nem létezik, az csak egy téves kondicionálás eredménye).
Az Index (és a Mindset) hurráoptimista cikkeihez képest még a poliamória egyik úttörője, Deborah Anapol is ír a poliamória hátrányairól – egyáltalán nem felsőbbrendűnek bemutatva azt. Leginkább az időfaktort hangsúlyozza, nevezetesen hogy nehéz egyszerre több, szerelminek kikiáltott kapcsolatot menedzselni, másrészt az érzelmi komplexitást. Mások pedig arról értekeznek, hogy a poliamória etikai igazolásai egyrészt tévesek, másrészt egy monogám kapcsolat minden hátránya ugyanúgy felbukkanhat benne, és még több praktikus problémát is felvet.
A poliamória állítólag kiiktatja a monogám kapcsolatok számos problémáját. Ez azonban nem igaz.
– és a poliamórus izékben is ugyanúgy tökéletlen emberek vesznek részt. Lehet, hogy a poliamória kiiktatja a monogám kapcsolatokra jellemző egyes elvárásokat mint kizárólagosság és hűség, de más elvárásokkal helyettesíti azokat.
Mindezt arra alapozva, hogy a monogám kapcsolatos eme elvárásai csak természetellenes elvárások. Szerintem viszont az, hogy a poliamória hívei ennyire hangsúlyozzák azt, hogy a poliamória mennyire növeli a érzelmi intelligencia egyes erényeit (nyitottság, konfliktuskezelés, elfogadás, stb), az igazából azt mutatja, hogy erre a poliamóriában a kellemetlen és megalázó helyzetek folyamatos előállása miatt van szükség.
A poliamória elvárása pedig az, hogy természetes emberi érzelmeiden úgymond „dolgozz”, hisz azok csak kívülről lettek indokolatlanul beléd nevelve. Szerintem viszont még mindig könnyebb feldolgozni, hogy a másik egy tökéletlen, hibás ember, aki megcsalt, mint elhitetni magunkkal, hogy a megcsalás nem létezik, a félrekalandozással minden rendben van.
Megint el vannak tévedve a felszabadító társadalommérnökök
Eleve hülyeség azt feltételezni, hogy párkapcsolati problémákat csak természetellenes és téves elvárások okozhatnak, és hogyha kijavítjuk a téves társadalmi elvárásokat, akkor majd minden megjavul. A fő probléma ugyanis nem a társadalmi elvárásokkal van (amelyek amúgy sem igazán léteznek már), hanem az emberrel.
Akkor sem, ha „dolgozunk” rajta. Az embert nem lehet pszichikailag megjavítani. Lehet, hogy valahol „természetes”, legalábbis könnyen megmagyarázható, hogy sokan megcsalják a másikat (bár ezt mondhatnánk „naturalista tévedésnek”), de ugyanúgy teljesen természetes és érthető a másik részéről efelett érzett bánat és düh, és ugyanúgy természetes a kizárólagosság elvárása.
Felesleges diadalmasan felmutatni, hogy a monogám, életfogytig tartó házasság nem általános a történelemben, és hogy voltak-vannak máshogy működő társadalmak, tekintve, hogy modern monogám kapcsolatokra jellemző érzelmi elvárások nem csak a régi monogám házasságokra nem voltak jellemzőek, hanem a poligámiára és minden egyéb együttélési formára sem. A többszereplős együttélési formákban mindig is kevesebb érzelmi elvárás volt, mint a monogámiában.
A monogám párkapcsolat és házasság hirdetői pedig sosem állították, hogy a dolog problémamentes. De minden buktatójával, megcsalással, hűtlenséggel, féltékenységgel együtt is problémamentesebb, mint a poliamória. Maradjunk csak a hanyatló-megcsalós monogámiánál, a poliamória több problémát hoz, mint amennyit megold.