Véget ért a Nyugat teljhatalmának kora – Demkó Attila 9/11 tanulságairól

2021. szeptember 10. 12:18

Névai Gábor
Mandiner
„Ami 2001-ben elindult, messze nem ért véget” – figyelmeztet Demkó Attila. Az Amerikát ért terrortámadások huszadik évfordulóján kérdeztük a biztonságpolitikai szakértőt a terror elleni háború tanulságairól és a változó világrendről. Vallja: „Az etnikai és vallási viszonyok figyelmen kívül hagyása állandó feszültséggócokat termel a világban”. Interjúnk!

Névai Gábor interjúja.

2001. szeptember 11. hosszú árnyéka beteríti a 21. század első húsz évét, és ki tudja, meddig ér még el. „Minél inkább erőltetnek valamit, amiről azt gondolják, hogy az univerzális elv, annál nagyobb lesz az ellenállás… Az etnikai és vallási viszonyok figyelmen kívül hagyása állandó feszültséggócokat termel a világban” – mondja interjúnkban Demkó Attila. Az ismert biztonságpolitikai szakértőt, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetőjét arról is kérdeztük, miben lett veszélyesebb a világ, sikerült-e „a terror elleni háború”, valamint arról, hogy mi, magyarok mit tudunk tenni a saját biztonságunkért.

***

Hol volt 2001. szeptember 11-én, magyar idő szerint 15:46-kor, amikor bekövetkezett a New York-i terrortámadás? Mi volt az első gondolata?

A Parlamentben, az irodai asztalomnál.  A New York Times honlapján vettem észre az első repülőgép becsapódásáról szóló hírt, pár perccel annak megtörténte után. A kül-, és biztonságpolitikával foglalkozó államtitkárságon dolgoztam, és azonnal körbementem szólni a kollégáknak. A második becsapódás előtt még azt lehetett hinni, hogy baleset történt. Aztán megdöbbenve láttuk a második támadást.

Egy terrortámadás első percei nyilván mindenki számára zavarosak.

Órákig

még azt sem lehetett tudni, hogy pár ezer vagy több tízezer halott lesz,

hiszen egy világváros közepén két óriási, több mint százemeletes torony omlott le. Nem tudtuk kik az elkövetők és miért tették, ahogy a világon szinte senki más sem, beleértve vélhetően az amerikai elnököt is.

Amikor már tudta, hogy terrorcselekmény zajlott le, mire gondolt?

Fiatal elemzőként is világosnak tűnt számomra, hogy ha valaki megtámadja a világ legerősebb hatalmát, annak komoly következményei lesznek. Bár azt nem sejtettem, hogy ennyire messzire ható, és aztán végső soron a jövőben ismét az Egyesült Államokat (is) sújtó történések jönnek el ennek a láncnak a végén.

Demkó Attila (fotó: Gyurkovits Tamás)

Miért történt a terrortámadás?

Nézzük az iszlám szélsőségesek verzióját, Oszama Bin Laden és a merénylők szempontjából, mert mindig a másik fél fejével kell gondolkodni, ha meg akarjuk érteni a „miért”-et. Az ő okuk alapvetően a nyugat és az USA általuk iszlámellenesnek vélt tevékenysége, egyes elnyomó rezsimek támogatása muszlim országokban, az amerikaiak szaúd-arábiai jelenléte, illetve Izrael szerintük teljes és kritikátlan támogatása. Mindenre kiterjedő biztos tudás nincs ma sem, ne is várjon senki ilyet, nyilván az elkövetők és értelmi szerzők a magukkal vitték a halálba az apró részleteket, még akkor is, ha Oszama Bin Laden tíz évvel ezelőtti kiiktatásakor a számítógépein sok információra lelhettek. A lényeg az, hogy

a terroristák az Egyesült Államokban látták az iszlám legnagyobb ellenségét.

A legfőbb bűnösöket azért sikerült likvidálni vagy meghaltak, nem? 

Nem mindenki. Az Al-Kaida akkori második embere, Ajmán az-Zavahiri elvileg továbbra is aktív a szervezet emírjeként, vezetőjeként, bár egy ideje nem lehet hallani felőle. Az Al-Kaida létezik és tevékeny Afganisztánban, Szíriában, Szomáliában, Maliban és az Arab-félszigeten. Nem túl nagy szervezet, pár tízezer aktív tagja lehet, de sok millió szimpatizánsa van. Sőt, ugye egy náluk szélsőségesebb szervezet is létezik, az Iszlám Államot talán nem kell bemutatni – számukra az Al-Kaida ma már „liberális” elhajlás. Az 1999-ben alapított Iszlám Állam egyébként valószínűleg nem nőtt volna ekkorára, ha nem következik be a 2003-as amerikai beavatkozás Irakban, amely aztán lehetővé tette az Al-Kaida, majd a részben belőle kinőtt Iszlám Állam iraki megtelepülését, ugyanis Szaddam Husszein nem a szövetségese, hanem az ellensége volt mindkét veszélyes terrorszervezetnek. Ami 2001-ben elindult, messze nem ért véget.

Szeptember 11-ét világszerte hatalmas megdöbbenés és pánik követte. Mi valósult meg az akkori rémálom-forgatókönyvekből és mi alakult végül másként?

Akkor azt sem lehetett tudni, hogy ez a támadás-sorozat mikor ér véget. Ma már az emberek többsége nem emlékszik, de a szeptember 11-i New York-i támadás után még történtek anthraxos levéltámadások szenátorok ellen, és nem tudhattuk, hogy ezek mikor érnek véget, és hogy nem az Al Kaida a felelős értük. Az a félelem, hogy ez egy hosszabb terrorkampány kezdete, szerencsére nem igazolódott be. Azóta ekkora méretű támadás nem történt a nyugat ellen, bár kisebbek, közepesek igen, főleg Európában. Szervezettségben ezt nem tudták ismét elérni, bár a 2015-ös párizsi Bataclan-merénylet azért kiemelkedett közülük – igaz, azt nem az Al Kaida, hanem az Iszlám Állam követte el.

Szeptember 11. után nem sokan kérdőjelezték meg az afganisztáni beavatkozás jogosságát. Erről mit gondol ma a biztonságpolitika?

Vitáznak azért máig a kérdésről. Az én véleményem az, hogy jogos volt,

Afganisztán területén voltak a kitervelők, és a tálibok nem adták ki Oszama bin Ládent.

Nem kérdés, hogy széles nemzetközi támogatás állt az amerikai beavatkozás mögött, és az sem, hogy a tálib rezsimet a világ nagy része nem ismerte el. Azonban a jogosság erősen kétséges a későbbi háborúk esetében, és Irakban és Líbiában gyökeresen más volt a helyzet: ezek az USA és néhány nyugati szövetségesének „választott háborúi”. Iraknak semmi köze sem volt szeptember 11-hez, az amerikai kormányzat tudatosan vezette félre a nemzetközi közvéleményt, az amerikai sajtó pedig beállt a háborús politika mögé. Ez a két háború végeredményében – nyilván akaratlanul – azokat a szélsőséges iszlám erőket erősítette meg, akiket a nyugat által szétvert korábbi rezsimek jól-rosszul, de mégiscsak féken tartottak. Az önsorsrontó stratégia leglátványosabb jelenete Bengázi „megmentése” volt, ahol a nyugati légierők bombázásai azokat az iszlám szélsőségeseket is megvédték Kadhafi líbiai elnök dühe elől, akik később az amerikai nagykövet halálát okozták. 

A szeptember 11-i terrortámadás 11. évfordulóján…

Nemcsak a New York Times 2001. szeptember 11-i címlapképe égett a retinámba, a régi, nagydobozos monitoron nézve, de az a másik kép is, amikor szinte napra pontosan 11 év múltán mutatták a Bengáziban meggyilkolt amerikai nagykövetet. Azt már egy laptévén néztem a NATO központ folyosóján Brüsszelben, és arra gondoltam: ezt a nyugat most tényleg magának „köszönheti”. Irak és Afganisztán kudarca ekkor már látszott, a líbiai intervencióval meg újabb szimbolikus katasztrófát szenvedett el az az elképzelés, hogy katonai beavatkozásokkal a megdöntött diktatúrák helyébe demokráciákat lehet építeni. Bengázi az önsorsrontás szimbóluma. Ezek a háborúk többet gyengítettek a nyugaton, mint az iszlám szélsőségesek valaha remélhették. Hatalmas vereség mind. Az iraki háború volt a fordulópont, onnantól kezdve lefelé indult a spirál.

Szaddam Huszein szobrának ledöntése Bagdadban, 2003 áprilisában (REUTERS/Goran Tomasevic/File Photo)

 

Mi történt Afganisztánban, háború, demokráciaépítési kísérlet, hogyan fogjuk nevezni évek múltán?

Mindenképpen egy háború volt. Viszonylag kisebb nyugati áldozatokkal, de azok sokszorosa az afgán halottak száma. Egy nyugati halott katonára tíz-húsz elesett afgán kormánykatona jutott, ugyanennyi tálib, és a lakossági veszteségekkel együtt százezres a halottak száma. A számok Irakban rosszabbak, több nyugati katona halt meg, de nem emiatt, hanem mert kirobbant egy rettenetes polgárháború is. A szeptember 11. után indult teljes eseménysort máig nézve lehet, már közelíti a milliót az áldozatok száma, akiknek a túlnyomó részen afgán és iraki. 

Húszéves, irgalmatlanul hosszú háború volt ez tehát.

Nem úgy zajlott le, mint a második világháború vagy a délszláv háború, világos frontokkal, de igazi háború volt, sok kis ütközettel, robbantásokkal. A tálibok akár gyerekeket is használtak öngyilkos merénylőnek, Irakban terhes nőkre is szereltek bombát. A kegyetlenség nem ismert határokat. Az Egyesült Államok is igen kemény volt. Nemcsak az ellenséggel, de a polgári lakossággal szemben sem volt minden esetben kíméletes, bár a civil áldozatokat általában igyekeztek kerülni. 

Miért bukott el Afganisztánban a nyugati típusú demokráciaépítési kísérlet? „Vietnám 2” volt itt, vagy valami más?

Az afgán lakosság jelentős részével állt szemben a nyugat. A dél-vietnámi példa abban jó, hogy ott a vietnámi nacionalizmussal ment szemben az Egyesült Államok. Nem a kommunizmussal, nem valami elvont ideológiával találták szemközt magukat, hanem a vietnámiak nemzeti érzésével. Ahogyan korábban a franciákat, úgy az amerikaiakat is gyarmatosító megszállóknak tekintették, Vietnámért harcoltak.  Az afgánok jelentős része megszállóként és „hitetlenként” tekintett az Egyesült Államokra. 

A nyugati országok nemcsak fegyvereket és támaszpontot hoztak, hanem kórházat, utakat, iskolákat, női jogokat – mindez nem számított?

Ez igaz, de mégiscsak szétvertek egy olyan rendszert, amelynek volt tömegbázisa. A tálibok működtettek – számunkra szörnyű ideológia mentén –  egy országot. Hiába hoztak az amerikaiak anyagi támogatást és technológiát, a többség külső hódítóknak tekintette őket.

Másrészt tudomásul kell venni, hogy nem mindenkinek a demokrácia vagy a női oktatás biztosítása a prioritás,

különösen egy ennyire szélsőségesen szegény országban. Hanem például inkább  az, hogy tudjon egy szelet kenyeret adni a lányának. Ha pedig tud adni neki, akkor sem biztos, hogy vallási elképzelései vagy törzsi szokásjoga alapján nem ráerőltetésnek érzi azt, amely New Yorkban a legalapvetőbb, természetes jog. Minél inkább erőltetnek valamit, amiről azt gondolják, hogy az univerzális elv, annál nagyobb lesz az ellenállás. Hihetetlenül arrogáns, hogy nyugaton egyesek úgy gondolják, a saját elképzelésük az emberi létről az egész világ számára a legjobb. Bizonyos értelemben hasonlít az iszlám azon elvére, hogy a „végső igazságnak” tartja magát, amit az egész emberiségnek át kell vennie. Nincsenek abszolút igazságok. Az amerikaiak  tehát egyáltalán nem értették a helyi kultúra, a vallás jelentőségét. De még ha mindent jól is csinálnak – ki szereti, hogy idegen katonák vannak az országában? 

Azért voltak, akik örültek anno, hogy megjelentek.

Persze, a képlet persze ennél bonyolultabb, hiszen egyes vallási és etnikai kisebbségek örömmel fogadták az amerikai beavatkozást. Eleinte talán a többségi pastuk egy része is. De aztán ahogy emelkedett a harcok civil áldozatainak száma, és kiderült, hogy az amerikaiak a saját modelljüket erőltetik, egyre nagyobb lett az ellenállás. Ha a tálibok megöltek húsz afgánt egy tűzharcban, az belső ügy, ha ezt külföldi katonák teszik, az agresszió. Nyilván a korrupció sem segített, és az új afgán vezetők legitimációja sem volt teljesen tiszta. Gáni elnököt nem ok nélkül tartották az amerikaiak „emberének”.

Voltak azért modernizációs kísérletek Afganisztánban fél évszázada már, az sem számított? 

Furcsa, de a korábbi előzmény éppen a kommunizmus volt ebben a dimenzióban. Végtére is az is egy nyugati, magát abszolút végső igazságnak gondoló eszme. De aztán nyilván az is annyira idegen elveket kívánt meggyökereztetni, hogy halálra volt ítélve.

A szovjet kísérlet bukásából jó lett volna tanulni. 

Tulajdonképpen a naív, a helyi viszonyokat egyáltalán nem értő magatartás okozta a kudarcot?

Alapvetően igen. Kívülről rendszert buktatni lehet, de rendszert építeni rendkívül nehéz. Akkor lehet egy új rendszert építeni, ha az adott országban megvan ehhez a tömegtámogatás. Németországban 1945 után vagy Kelet-Európában 1990-ben ehhez adottak voltak a feltételek. Afganisztánban nem. Mi a nyugati civilizáció részei vagyunk, ők nem. Nálunk és a térségben sikeres lett a kísérlet – tudom, hogy ezt sokan másként látják, szerintem hatalmasat tévednek. Persze még Közép-Európában is frusztrációt, sőt az USA-ban és Nyugat-Európában is társadalmi meghasonlást okoz, ha egy politikai áramlat, amit nevezzünk progressziónak, azt gondolja magáról, hogy az univerzális igazság felkent prófétája, és mindenben diktálni akar, meg akarja mondani, hogy mit gondoljunk vallásról, nemzetről, az abortuszról, a szexről, stb. – és aki másként gondolja, az rossz, elmaradott ember. Nos, akkor milyen lehet a reakció ott, ahol még távolabbi a gondolkodás, és még kényesebbek a magas lóról való beszédre? 

Belegondoltunk. Az új rendszer tehát nem reflektált eléggé a helyi vallási- etnikai törésvonalakra, hagyományokra, életmódra?

Pontosan. Egyáltalán nem reflektált. Ha azokra építik a rendszert, akik a tálibokkal minden tekintetben antagonisztikusan szemben állnak, legalább Afganisztán egy részén stabil államot lehetett volna létrehozni. Az etnikai, vallási törésvonalakra mindig lehet építeni, azok természetesek és kihasználhatók. 

Tálibok elől menekülő afgánok a kabuli reptéren, 2021 augusztusában (Reuters)

 

Mi lesz akkor Afganisztánnal?

Hozzászoktunk és elfogadtuk az optimista amerikai felfogást, hogy mindig, mindenre van megoldás. Javaslom, hogy ebben a dimenzióban felejtsük el, ugyanis ez egy „kulturális hiba”.

Léteznek olyan helyzetek, amelyekre nincs megoldás, nincs happy end.

Egyébként természetesen még a tálibok sem tudják, hogy mi fog történni. Lehet, hogy leverik a maradék ellenállást, lehet, hogy megint hosszú polgárháború jön. Én biztosra veszem, hogy Afganisztán nem lesz középtávon sem stabil ország, hanem töredezett, diszfunkcionális állam marad, és a gazdaság sem tud majd lépést tartani a brutális népességnövekedéssel.

Ott tartunk megint, mint száz éve, amikor a nagyhatalmak egy vonalzóval meghúzták az életképtelennek bizonyult közel-keleti határokat, aztán a valóság nem akart úgy viselkedni, ahogyan az tőle elvárható lett volna?

Igen, de nemcsak a Közel-Keleten húzták meg így a határokat az angolok és a franciák, (Afganisztán esetében az angolok), hanem az egész világon, így nálunk is. A magyar határok is teljesen mesterségesek és ugyanazok húzogatták, akik mondjuk Irak határait vonalzózták. Az etnikai és vallási viszonyok figyelmen kívül hagyása állandó feszültséggócokat termel a világban, mindenhol, amerre nézünk. A szovjetek által húzott vonalak kivételével szinte mind nyugaton kitalált határokról beszélünk, ugyanis a XIX-XX. században többnyire a nyugatiak írták a békéket. Még a kínai-indiai határ is egy gyarmati örökség. A nagy, gyarmattartó birodalmak a saját érdekeik szerint alakították a világ országai többségének határait, nem helyi érdekek alapján. Ez a nyugat teljhatalmának kora volt.

Visszatérve kicsit a nyugat jelen helyzetére: melyek a nagy korszakhatárok 1990 óta?

A hidegháború vége 1990-1991-ben egyértelműen nagy váltást jelentett.  A Szovjetunió felbomlása után újra beköszöntött az Egyesült Államok, szélesebb értelemben a hagyományos nyugat által dominált világrend. A következő korszakhatár 2001. szeptember 11., amikor ez a világrend brutális mélyütést kapott, amelyre a hegemón hatalom rendkívül erőteljes választ adott. 

„The War on Terror” – még most is villog a szemünkben a CNN szignálja…

Igen, a „terror elleni háború”, amely persze önmagában is értelmetlen, ugyanis nem lehetséges. A terror ellen nem lehet háborúzni, mert az egy taktika, nem pedig egy ellenfél, nem is lehet megsemmisíteni. Ráadásul egy sikeres taktikáról beszélünk, amelyet időnként államok is alkalmaznak. 

Klasszikus toposz a nagy államok részéről, hogy „terroristákkal nem tárgyalunk”. 

Pedig többszáz esetben ez megtörtént, csak nem illik róla beszélni.

Ezek képmutató és alapvetően ostoba szövegek,

érdemes inkább felnőni és nem jelszavak meg ideológiai panelek alapján tájékozódni a világban. Az igazi gond inkább az volt, hogy nem határozták meg egészen pontosan 2001. szeptember 11. után, hogy mit akarnak elérni. 

Mi volt a következő szakaszhatár a világban a biztonságot tekintve?

2008. Az akkori világgazdasági válság olyan tektonikus mozgásokat erősített fel, amelyek a tovább destabilizálták a világot, és különösen a nyugati hatalmakat gyengítették. Kína közben pedig erősebb lett. Ez igaz a Covid-19 okozta válságra is: Kína megint relatív nyertesként került ki, miközben szinte minden más ország vesztesként. 

Akkor mi „múlik most pontosan?” És mi jön helyette? 

Az a korszak, amikor gyakorlatilag egyedül dönthettek az USA vezetői a világ legtöbb jelentős kérdésében, lezárult. Ez egyben a Nyugat több évszázados dominanciájának a végét jelenti, hiszen évszázadokig jórészt Londonban, Párizsban, majd  Washingtonban döntöttek határokról, gazdasági rendszerekről, rezsimváltásokról. Az amerikai kivonulás ennek a realitásnak, az erőcsökkenésnek az elismerése, és nemcsak Afganisztánt érinti: számos régióban csökkentik a jelenlétüket. Az azeri-örmény konfliktust nem amerikaiak és európaiak, hanem az oroszok és a törökök kezelték, de számos más területen csökkent az amerikai/nyugati befolyás. 

Persze az Egyesült Államok szuperhatalom marad, gazdasága, hadserege, innovációja, érdekérvényesítő képessége még évtizedekig biztosan a legerősebb lesz. Európa viszont valószínűleg tovább jelentéktelenedik. Gazdaságilag azért az EU-nak jelentős potenciálja van, de katonailag és politikailag csak azoknak a fejében, akik ideológiákban gondolkodnak.

Két-három óriáshatalom lesz majd,

Kína, India és az USA, és sok közepes méretű regionális hatalom kap nagyobb teret, amelyek a saját környékükön felülírhatják a legnagyobbak akaratát is. Így még az egyébként gyengülő Oroszország játéktere is bővül.

Mi a legnagyobb különbség a világ 2001-es és mai biztonsági állapota között? Mi mit érzünk ebből?

2001-ben is sok volt a probléma, de messze nem annyi, mint ma. Afganisztán mellett Irak, Líbia, Dél-Szudán, Szíria, Dél-Afrika, Libanon, Etiópia, Mianmar, Szomália, Egyiptom, Ukrajna, Nigéria, a Kongói Demokratikus Köztársaság,  Niger és a Száhel többi országa (és a sort még folytathatnám) polgárháborúban áll, vagy jelentős belső konfliktusa van, esetleg gazdasága fenntarthatatlan. Közben meg a valaha hihetetlenül békés Svédország az EU második legerőszakosabb helye lett, aki nem hiszi, nézze meg hány embert lőttek agyon a svéd utcákon, vagy tanulmányozzák a „Kalifátus” című, egyébként politikailag korrekt svéd sorozatot. Szóval sikeresen importálta jó pár nyugati ország az erőszakot. De Franciaország sem jó irányba megy, Németország sem, és így tovább.

Ez a rossz helyzet részben a nyugati beavatkozások  következménye. Ha nem mozdítják el Kadhafit, Líbia vélhetően továbbra is képes ellenőrzés alatt tartani a migrációt. Szíriában is végtelenül ostoba volt a nyugati politika, Irakról és Afganisztánról már beszéltünk. Mindezen biztonsági „puffer-zónák” Európa számára megszűntek. Irán amerikai szankcionálása és elszegényedése szintén nem hoz majd sok sikert. Ugyanakkor az USA-t két széles óceán védi, a jórészt amerikai döntések legnagyobb károsultjai nem az amerikaiak. 

New York fénycsóvás megemlékezése a terrortámadásokról 2020-ban (Reuters, Eduardo Munoz)

 

Efféle láncreakciók nyomán lett veszélyesebb a világ? Egyáltalán: veszélyesebb-e ma, mint száz éve?

Persze. A már vázolt terjedő instabilitáson, a demográfiai robbanáson, a klímaváltozáson túl

a technikai fejlődés nyit hihetetlen pusztítási távlatokat.

A kibertér és a géntechnológia is olyan terep, ahol kevés ember is nagy pusztításra képes. Az atomháború veszélye továbbra is fékezi a világ nagyhatalmi konfliktusait, ami van, lesz, az sok kis-közepes háború, polgárháború. És ráadásul ezek egy része elkerülhetetlen lesz. Az elmúlt évszázad háborúinak nagy része gyakorlatilag „választott” háború volt. Nem „kellett” elmennie az Egyesült Államoknak Irakba vagy Vietnámba. De dönthetett volna Németország is úgy 1939-ben, hogy nem támadja meg Lengyelországot. Számos háború nem a túlélés érdekében tört ki. Volt alternatíva. Ám ha húsz év múlva kilencmilliárd fölötti lesz a Föld lakossága, akkor már a véges erőforrásokért, a vízért, a termőföldért indulhat meg a harc. 

Lesz számos olyan hely a glóbuszon, ahol nem döntés kérdése lesz a háború, hanem el kell majd venni a másét, hogy az adott közösségnek legyen élelme, vize. Vannak helyek Afrikában, ahol már most ez a helyzet. Számos, ma működőképesnek tűnő országban tömeges éhínség törne ki, ha leállna az élelmiszer-import. Ahol évente 2-2.5 százalékkal nő a népesség, és ehhez nincs meg az erőforrás, ott ugyan mi lesz? Ha nálunk – pedig jó körülmények között élünk a világ legnagyobb részével összehasonlítva  –  évente negyedmillióval nőne a lakosság, mivel járna az? Hétévente tudnánk egy új Budapestet építeni, sok százezer lakást, sok száz iskolát, infrastruktúrát úgy, hogy az életszínvonal ne csökkenjen jelentősen?  

Mit tudunk tenni mi, magyarok a saját biztonságunkért?

Mi a mentőcsónakban ülünk, van elég vizünk és élelmünk, de másokon csak mérsékelten tudunk segíteni. Azt meg kell tenni, de behozni a világ káoszát nem szabad. Védeni kell a határokat, erős haderőt építeni, ahogyan ma már az egész régió is ezt teszi egyébként. 

Gyakran hallható ellenvetés, hogy „dehát a migránsok nem ide akarnak jönni”.

A nálunk szegényebb Görögországba sem akarnak menni, mégis ott ragadnak. Meg is lehet nézni Athén egyes negyedeit és jó pár egykori turista-paradicsom szigetet. Ez egy bugyuta érv, nézzük meg hogyan politizál ma a 2015-ben még befogadó Ausztria. Ha beengednénk a migránsokat, az osztrákok lezárnák a nyugati határunkat.

Mit tart a 2001. szeptember 11. utáni húsz esztendő legfőbb tanulságának?

A nyugat teljhatalmának kora véget ért, és ennek a következménye leginkább Európa számára súlyos.

Meg kell értenünk, hogy Európa Eurázsia egy nem túl nagy félszigete.

Az egész „nyugat” egymilliárd lakosú, ma nyolcada, hamarosan tizede a világ lakosságának. Ha nem tanuljuk meg helyünkön kezelni magunkat, még sok kellemetlen meglepetés várhat ránk. A nyugat nem tudja megváltani a világot, sem megoldani a világ problémáit, eddig is inkább csak rontottunk a helyzeten. Ha mások problémáit akarjuk megoldani, akkor a saját hajónk is el fog süllyedni.

Nyitófotó: New York füstölő ikertornyai 2001. szeptember 11-én (REUTERS/Brad Rickerby-Files HB/)

Összesen 164 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"I find it difficult to think of any country in the world that clearly gained as a result of the 9/11 attacks and America's military reaction, with one single, solitary exception.
During 2000 and most of 2001, America was a peaceful prosperous country, but a certain small Middle Eastern nation had found itself in an increasingly desperate situation. Israel then seemed to be fighting for its life against the massive waves of domestic terrorism that constituted the Second Palestinian Intifada." (Seeking 9/11 Truth After Twenty Years
Ron Unz, September 7, 2021, Unz Review)

https://www.unz.com/runz/seeki..

Tehát: nehéz arra gondolnom, hogy az egész világon lenne más ország, amely olyan világosan hasznot húzna a 9/11-es támadásból és Amerika katonai válaszából, mint egyetlen egyedülálló kivétel.

Válaszok:
OberEnnsinnen | 2021. szeptember 10. 14:51

Ahogyan az amerikai prof, Noam Chomsky mondta a támadások után: innentől a gondolkodó emberekre nehéz idők jönnek. És lám.
Azt a kis és viszonylagos egyensúlyt, ami akkor még a világban honolt, azt is sikerült felborítani az ilyen-olyan demokrácia-export fedőnevű akciókkal. Azóta is fortyog a világ fazeka, csak reménykedni lehet benne, hogy kialszik alatta a tűz.

X
Már a nickneved is ostobaság

Nem Amerika a világ ura, hanem Amerika Mély Állam, a tesóid, rejtve.

Nyilván, véletlen volt, hogy az épületekben dolgozó több tízezer - nagyrészt sémi - éppen az inkriminált napon, éppen egyszerre vett ki szabadságot. Így ők túlélték, mivel nem tartózkodtak az épületekben, míg a kezelőszemélyzet, 3000 ember, ők eltűntek, elégtek, holokausztban, nyomtalanul. Viszont garantáltan nem voltak sémik, hanem gojok, szolgák.

Válaszok:
Box Hill | 2021. szeptember 10. 15:16

Abban az időben az ausztrál közszolgálati rádió/televíziónál dolgoztam. Az esetet követő reggel körlevél érkezett a gépemre az egyik kollégától, hogy a tornyok zsidó dolgozóit előre értesítették, hogy másnap ne menjenek munkába.
Húsz perccel később a vezetőség körlevélben tiltotta meg ennek az információnak a felhasználását.

A kínai Dagongnál az USA BBB+-on áll, negatív kilátással. Ha feltesszük, hogy ez reális (a többi értékelés nagyjából megegyezik a többiekkel, és az USA-nak tényleg elég sok pénzügyi gondja van, kezdve az eladósodás szintjétől az erősen negatív külker egyenlegig, és ott van még szélsőségese polarizált belpolitikai helyzet is - és ugye a Fitch se ad az ilyen problémákra más országoknál jó minősítést), azt lehet gondolni, hogy az USA vezető szerepének vége, csak még azt nem tudjuk, hogy ez mikor nyilvánvaló a piacon is.
A dollárnak abban a pillanatban vége, ha nem használják tartalékvalutaként (ha elkezd esni, nagyon sokan fogják beborítani a tartalékukat, erősítve a folyamatot), illetve akkor, ha nem lesz jelentős a dollár alapú olajvásárlás. Utóbbi is valószínű, mert ahogy a legnagyobb termelők nem nyugati országok, hanem Kína és a többi távol-keleti ország, ők pedig egy csomó pénzt tudnának spórolni a direkt elszámolással. Persze nekik sem érdekük a dollár meggyengülése. Még egy dolog lehetséges: az olaj szerepének csökkenése a klímavédelmi előírások miatt, az is csökkentené az olaj szerepét a világgazdaságban, ezzel együtt a dollár keresletét.

Hát még ha azt is elmondhatná (mondjuk négyszemközt, egy sör mellett) amit tud, de nem a publikumra tartozik...

Ezért is nem értem, hogy miért az európai országok gondja a menekültek. A legtöbb feszültséggóc országban az elmúlt ötven év alatt négyszeresére nőtt a lakosságszám, azt, hogy kifogynak a vízből, élelemből, a túlnépesedés miatt használhatatlanná szennyezik a természetes vízforrásokat és a talajt, talán elsősorban maguknak köszönhetik, és maguknak is kellene megoldaniuk. A megoldásban kaphatnak segítséget, de másban nem - szerintem.

"A természet törvényeit nem lehet szájízünk, vagy politikai részrehajlásunk szerint megmásítani!"
De próbálkozni lehet:
Micsurin elvtárs, Liszenko elvtárs, gyapot termelés. Sztahavovista mozgalom, kohó építés.

Örkény István: Velem történt meg egy híressé vált, mert kortörténeti anekdota. És épp Sztálinvárosban (ma Dunaújváros):

Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz az a nagyolvasztó.
Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk.
De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás. - Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágást sem történt.
Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
Igen.
A gyógyszerész fia?
Igen.
A Csillag patika tulajdonosáé?
Igen.
A méltóságos úré?
Igen.
Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.

Ilyen sokan nem kaptak értesítést? Vagy ezek már elkódorogtak a nyájtól.

Bízni kell a Gondviselésben.

Ha egy százemeletes épület megszámlálhatatlan cégei - egy időben, ugyanazon a napon SZABADSÁGOT VESZNEK KI, és a városnyi épület technikai személyzete, amely bemegy, 3000 ember, akkor erre azt mondani: politikai részrehajlás ezt abszurd véletlennek nevezni, akkor no comment.

És ez csak egy.
Hova tűnt pár nap alatt a hatalmas betontörmelékhegy?
De még lényegesebb: Miért tűnt el NYOMTALANUL?

Akkor ott tényleg csoda történt, sőt: csuda.

"Az ún. "Kasztner-vonat" utaslistáját a cionista Mentőbizottság tagjai állították össze. A szükséges pénzt 150 olyan gazdag zsidó adta össze, aki vagyona egy részét a német megszállás után is el tudta rejteni. Az 1000 dolláros kvóta többszöröséért a Mentőbizottság először őket és családjukat vette fel a listára, cserében lehetőség nyílt nagyszámú fizetésképtelen zsidó megmenekülésére. Az ún. "Kasztner-vonat" 1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A szerelvény egyfajta modern Noé-bárkához hasonlított. A vallási és világi zsidó élet egyes prominensei (írók, művészek, rabbik, cionista vezetők), ezek családtagjai (köztük Brand és Kasztner néhány hozzátartozója) és a különböző zsidó csoportok listáin (neológ, ortodox, cionista stb.) bejutott utasok mellett voltak itt lengyel és szlovák menekültek és árva gyerekek. A vonat először a bergen-belseni láger elkülönített részébe vitte az utasokat. Itt megkülönböztetett bánásmódban részesültek ugyan, de továbbra is veszélyben voltak. A további náci-zsidó tárgyalások alakulásának függvényében a "Kasztner-zsidók" első része 1944 augusztusában, a többiek pedig decemberben jutottak át a semleges Svájc biztonságába."

"Ha egy gyilkosság történik, de ha egy repülő lezuhan, akkor is, aprólékosan megnéznek mindent, a repülő maradványait összeállítják egy hangárban, a lakás minden centiméterét átnézik nyomokért.
Itt, egy ilyen jelentőségű eseménynél, egy hét múlva elpucolták a javát annak ami maradt.
Eltűntették a nyomokat."
Nincs is több kérdés.

http://www.holokausztmagyarors..

Szóval megint hazugságot találni benne. Lesz egy szer hazugságmentes szöveg a témában?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés