A civilizációra a baloldal jelent veszélyt – Alvino-Mario Fantini a Mandinernek

2021. szeptember 7. 14:04
„Itt az ideje nem eldobni a fegyvereinket, és keményen kitartani alapelvi kérdésekben” – üzeni a jobboldaliaknak Alvino-Mario Fantini, a The European Conservative folyóirat főszerkesztője. A világlátott Fantinit a nemzetközi konzervatív mozgalom mai állapotáról, a korszellem kihívásairól és a magyar együttműködéssel megújult magazin új terveiről kérdeztük!

Világ körüli életet élt, mielőtt letelepedett volna Bécsben, hogy aztán most az osztrák és a magyar főváros között ingázva szerkessze tovább a The European Conservative magazint – honnan indult, mik a gyökerei?

Nemzetközi a származásom is: apai részről olasz, anyai részről bolíviai vagyok – a családom viszont Amerikában kötött ki, és Vermont államban nőttem fel. A ma baloldali Vermont régebben republikánus bástya volt, úgy ismerték a vermontiakat, mint akik akik hevesen védelmezik függetlenségüket – nem éppen úgy, mint a kormánytól függő mai utódaik. A Dartmouth College-ban hallgattam angol irodalmat, filozófiát és vallástant, majd nemzetközi fejlesztési és közpolitikai tanulmányokat is folytattam. Karrierem során, az Ázsiában és Latin-Amerikában töltött évek után 2005-ben döntöttem úgy, hogy Európába költözöm – többek között azért, hogy annyit tanuljak Európa tiszteletre méltó konzervativizmusáról, amennyit csak lehet, mert elragadónak találom.

Az ön által szerkesztett folyóirat igazi újjászületésen ment keresztül e nyáron, amikor is elindult az új, kibővített honlap, és tartalmas, minőségi magazinná fejlődött az eddigi nyomtatott kiadás is – és tervben vannak további változások is. Mi mindent terveznek?

Sok minden változott. Számos fázist megélt már ez a kis kiadvány, amely barátok négyoldalas hírleveleként indult. Az első öt kiadás négy-nyolc oldalas volt, aztán mikor a hatodik kiadásnál jelentkeztem szerkesztőnek, elkezdtem növelni az oldalszámot 24-re, aztán 32-re, 52-re, 60-ra. Most 112 oldalnál járunk. Jelenleg, a lap harmadik megtestesülésével

vehemensen keressük Európában és az Atlanti-óceán túlpartján a felfedezetlen írókat és gondolkodókat.

Egyik célunk, amelynek megvalósításán egyre inkább igyekszem, az az, hogy angolul is megjelentessük ezen ígéretes konzervatív gondolkodók írásait és gondolatait, bármely nyelven publikáljanak is. Szeretném felhívni az olvasók figyelmét Lettországban, Máltában, Portugáliában, vagy akár Szerbiában, Ukrajnában, Oroszországban alkotó emberek munkájára, melyeket örömmel fordítunk le, hiszen sokan nem angolul írnak. Azt is szeretném, ha a híresebb, bevett szerzők, például Anthony Daniels vagy Ryszard Legutko, nem csak politikáról és filozófiáról írhatnának, amit folyamatosan tesznek, hanem azokról a dolgokról is, amiket szeretnek: egy kedvenc könyvükről, egy székről, a kedvenc öltönyükről, a kedvenc klubjukról vagy kocsmájukról Londonban vagy Madridban. Szerintem az olvasók ezt nagyonis élvezik.

Mi a magyarok szerepe a The European Conservative harmadik újjászületésében?

A The European Conservative a Center for European Revival, az Európai Megújulásért Központ nevű szervezet tevékenységéből nőtt ki. Ők a pandémia kitöréséig minden évben megszervezték a Vanenburg társaság találkozóját, Európán belül mindig máshol. Ez egy 3-4 napos találkozója konzervatív tudósoknak, gondolkodóknak, íróknak. A CER-ben kezdete óta nagyon aktívak a magyarok, jelenleg is a neves politikafilozófus, Lánczi András az elnök.

Ahogy tehát igyekeztem változásokat eszközölni a magazinban, kerestem az utakat egy formális jogi személyiséghez is, egy főhadiszálláshoz, és előbb-utóbb lehetőség szerint egyfajta működési költségvetéshez. Számos lehetőséget megfontoltam Európában egy NGO megalapítására, Ausztriát, Belgiumot, Svájcot; aztán felkeltette az érdeklődésemet két dolog: egyrészt a Danube Institute budapesti működése, melynek vezetőjét, John O’Sullivant évtizedek óta csodálom; másrészt az MCC növekedése és egyre lenyűgözőbb tevékenységei, melyet Szalai Zoltán fog össze, akinek vízióját egy ideje már szintén csodálom. Hamar felismertem, hogy Magyarország erős vezetői pozíciót foglal el a közéletben, melyről kevésbé bátor nemzetközi konzervatív szervezetek régen lemondtak, és világszerte segít konzervatívoknak „safe space-eket” teremteni. Mókásan hangzik ez, pedig halálkomoly – amit Magyarországon kívül, szerte Nyugaton tapasztalunk,

az olyan kulturális és politikai támadás, amely miatt mindannyiunknak van aggódnivalója.

Mindezek és az ország iránti mély tiszteletem miatt kifejezetten logikusnak tűnt az új szervezetet Budapesten létrehozni. És mivel tizenkét éve Bécsből dolgozom, nagyon tetszett a történelmi és szimbolikus kontinuitása annak, hogy a dualista monarchia két valaha volt székhelyén dolgozom.

Belépett egy olyan médiatérbe, amely nem a konzervatívok felé lejt, sőt, ellenséges velük szemben. Milyen lehet egy konzervatív stratégia, amely segíthet népszerűsíteni e szellemiséget, kihatva akár a választásokra is?

Nem sokat gondolok választásokra, és pláne nem izgat az, hogy politikai hatást gyakoroljak. Sokak szerint ez cinizmus, de én úgy gondolom, ez azért van, mert a politika ma ismert formájában semmit nem ért el nekünk, konzervatívoknak. Annyi mindent elveszítettünk már, hogy a bevett politikai cselekvésen keresztül a dolgokat már túl nehéz lenne megváltoztatni.

Van viszont két megközelítés, amelyet egyre inkább hangsúlyozok. Az egyik a „konzervatív médiatér” bővítése, amely annyit tesz, hogy

felvesszük a harcot a kulturális elitekkel, és lehetővé teszünk olyan diskurzusokat, amelyek most tilosak.

Erre egy eszköz az olyan tartalmas, mégis provokatív kiadványok megjelentetése, mint a The European Conservative. De sokkal több ilyen kezdeményezésre van szükség, és a barátaimat is arra bátorítom, vágjanak bele. Sokkal több saját médium, folyóirat, hírlevél és platform kell ahhoz, hogy visszaszerezhessük a tőlünk oly agresszíven elvett teret. A másik megközelítés a dolgok megzavarása. Minél inkább zavaróvá válik egy-egy mozgalom, annál nyilvánvalóbbá válik minden ország „mélyállama”, együttműködésben a velük szövetséges techcégekkel és a woke nagytőkével, amint az ilyen mozgalmakat megpróbálják elfojtani, elnyomni. A megzavarásra szükség van, bár a legtöbb embert ez megrémíti – de ahogy mindenütt nő a progresszív baloldal liberális önkényuralma, annál inkább szükség van rá. Nézzük például a felsőoktatást! Ha végignézek az Egyesült Államokon és Európa más részein, a régi, tekintélyes intézményeket teljesen elfoglalták a woke zombik. Mind a politikailag korrekt ideológiák kezében vannak, és sokféle rokon eszmerendszert népszerűsítenek.

Ugyanakkor sajnálattal kell magállapítanom, hogy még mindig vannak olyan konzervatívok, akik kétségbeesetten próbálnak felvételizni vagy állást szerezni a Cambridge-en, a Princetonon, az Oxfordon. Szerintem ez manapság már nevetséges, hiszen épp ezek azok az intézmények, amelyek a velünk, konzervatívokkal szemben álló gondolatokat és értékeket teresztik –

ők addig fogják a gondolataidat elnyomni, amíg csak le nem térdelsz.

Röviden és tömören: teljesen megváltozott a véleményem azokról az intézményekről, amelyeket korábban csodáltam. Most azt mondom a fiataloknak, hogy felejtsék el ezeket az intézményeket. Hagyják őket faképnél. Nincs rájuk szükségük. Indítsanak inkább saját intézményeket, vagy olyanokat, amelyek az értékrendjüket tükrözik. Tapossák ki a maguk útját. Szóval igen, szeretném megzavarni a felsőoktatást – ugyanúgy, ahogy a politikát és a médiateret is. Felejtsük el a Twittert, csináljunk saját platformot. Nyomás a GETTR-re!

Néhány hete Tucker Carlsonnal interjúztunk, és megkérdeztük tőle, kit törölne ki a történelemből, ha tehetné. Azt mondta, hogy 1960-ban bezáratta volna a Harvard Egyetemet. Ön is?

Tragikus ezt látnom, mert a világ nagy egyetemeit csodálva és szeretve nőttem fel. Mindkét szülőm tanító, számomra a nagy egyetem gyermekkoromtól kezdve olyan hely, ahol gondolatokat és meglátásokat cserélünk – főképp ilyenek a nagy egyetemek, mint a portugáliai Coimbra, vagy az Egyesült Királyságban Cambridge és Oxford. Szeretem ezeket az intézményeket, de azóta meghódították és teljesen lerohasztották őket a „határozatlan szerződésű radikálisok”, ahogy Roger Kimball hívja őket. Egyetértek Tuckerrel, talán én is bezártam volna a Harvardot – de lehet, hogy nem korlátoztam volna csak rájuk magam…

Az 1960-as évek ellenkultúrája és az, ami ebben az időben a vezető egyetemeinkkel történt, főleg az Egyesült Államokban, számomra nagyon érdekes. Szerintem még mindig együttélünk az utóhatásaival – „a méreg beette magát a lelkünkbe”, mint azt Harvey Mansfield egyszer írta. Ha megnézzük, mi történt a vezető egyetemeinkkel, azt gondolom, nyugodtan következtethetünk arra, hogy ez valóban a régi WASP – fehér, angolszász, protestáns – establishment hibája. Tekintsük csak a Yale-t, a Harvardot, a Columbiát, és a kor összes neves amerikai egyetemét: az összesnek WASP-ok adták a rektorát és a vezetőségét, akik az Egyesült Államok régi keleti parti establishmentjéből származtak. Mégis minden esetben megadták magukat a campusuk radikálisainak. Jöttek a diákok, tartottak ülősztrájkokat, erőszakos tüntetéseket, a főiskolai és egyetemi adminisztrációk pedig egyszerűen megadták magukat. Nem küzdöttek ellenük. Nem csináltak semmit. Engedelmeskedtek a radikálisok minden követelésének.

Ez volt az első sortűz a kultúrharcban, és mi csúfos vereséget szenvedtünk.

Azóta is csak lefelé vezetett az út.

Térjünk át az európai konzervatív mozgalmakra! Magyarország pedofilellenes törvénye világszerte nagy hullámokat vert. ön jó ötletnek tartja?

Tudja, én elkötelezett szuverenista vagyok. Hiszek a nemzeti szuverenitásban, és azt gondolom, hogy túl messzire mentünk ettől az ideáltól az elmúlt száz évben, egy egyre inkább összekapcsolódó, interdependens világ felé, amelyben az országokra nemcsak gazdasági normákat kényszerítenek rá, hanem bizonyos hiedelmeket, értékeket és alapelveket is. Ezek gyakran ellenkeznek egy-egy ország nemzeti vagy helyi értékrendjével. Így, ami ezt az erősen vitatott törvényt illeti, vagy bármely egyéb törvényt bármely egyéb országban, azt gondolom, hogy ha egy Magyarországhoz hasonló ország képes megtenni valamit, amiről ő és vezetői azt állapítják meg, hogy az a nemzet javát szolgálja, én azt támogatom, mert ellenállnak a globális értékrendnek és védik a sajátjukat. Különösen is csodálatra méltó ez ilyen nagy ellenszélben, amelyből sok éles és megalapozatlan, s néha magánérdek is hajtja.

A magyar konzervatívok hajtómotorjai lettek az európai konzervatív erők egy új összefogásának, miután kikerültek az Európai Néppártból. Lát olyan hosszútávú szövetségeseket az európai térben, akikre számíthat a Fidesz?

Az én vadászterületem a művészet, az irodalom, a filozófia, a költészet, a vallás, és erősen hiszem, hogy világunk megváltása ezekből érkezik majd. Szeretem arra figyelmeztetni az embereket, hogy a politika nem a legfontosabb dolog, amink van, idézve Andrew Breitbart híres bölcsességét, hogy „a politika a kultúrából táplálkozik”. Mindennek ellenére tudom, hogy

szövetségesek kellenek a politika minden szintjén, főleg, ha az értékrendünk támadás alatt áll.

Magyarország erkölcsi bátorsága ezért lenyűgöző, és sokakat vonzott magához – meg persze a globális baloldal haragját is. Szerintem Magyarország természetes szövetségesei lassan megképződnek Európa különböző szuverenista mozgalmaiban, a nemzeti konzervatív mozgalmak és mások körében, és ez számomra rendkívül reményteli jel. Amit Yoram Hazony elért könyve, A nacionalizmus erénye megjelentetésével, illetve Edmund Burke Alapítványán keresztül és a nemzeti konzervatív konferenciák elindításával, az rendkívül izgalmas. Nem csak összehoz nagyon intelligens embereket fontos gondolatok megbeszélésére, hanem utat is mutat világszerte számos országnak.

Az EPP-ről csak annyit mondanék, hogy bár vannak olyan tagpártjai, amelyek határozottan a jobboldalra tartoznak, a tömörülés maga nekem sosem tűnt különösebben konzervatívnak. Elég gyorsan megnézni a taglistát, és az ember csodálkozni kezd: ki rakta össze ezt a tarkabarka csoportot?

Olaszországban a jobbközép a 2018-as választások óta kitartóan vezet, a Lega viszont lefelé csúszik, választóik az Olaszország Testvéreihez pártolnak, míg a kultúrharcot a háttérben továbbra is inkább a Lega műveli. Breitbarthoz visszatérve: van az olasz konzervatív politika alatt komoly kulturális talapzat?

Még riporterként egyszer arra kértek, hogy írjak esszét az olasz politikáról, de jeleztem a szerkesztőmnek, hogy a veszett fejsze nyelét kerestetné velem. Nem lehet megérteni és kívülállókkal megértetni sem az olasz politikát. Számomra ez annyira komplex, annyira bizánci, annyira ellentmondásos, hogy néha azt gondolom, hogy ezt a durván különböző régiókból kreált nemzetet egyben tartani nem a legbölcsebb dolog. Néha egyetértek bizonyos barátaimmal, akik azt mondják, hogy a legjobb lenne inkább visszamenni a risorgimento elé… Észak nagyon eltér Déltől, ezeken a régiókon belül pedig bizonyos alrégiók nagyon mások, mint a szomszédaik.

Ez az itáliai szokszínűség csodálatos, de nehézzé teszi azt, hogy  egységes politikai hagyományról beszéljünk.

Mindennek ellenére is van Olaszországban olyan régi szellemi hagyomány, ami lehetne – és volt is – politikai cselekvés, politikai mozgalmak alapja. Voltak olyan értelmiségiek, akik valóban kineveltek sok-sok diákot, akik később nagy szolgálatot tettek az országnak. Olyan emberekre gondolok, mint Gianfranco Miglio, Augusto del Noce vagy Gianfranco Morra – néhány diákjuk a politikába ment, mások az egyetemekre, de ők is politikailag aktívak maradtak. Ugyanakkor észlelek egy kulturális-intellektuális megosztottságot is. Szerintem az átlagos olasz polgárok és a munkásosztály az értelmiségiek világát a magukétól teljesen különállónak és irrelevánsnak érzi. Tehát hiába van egy meggyőző szellemi alap, amely valaha a politikai cselekvés alapja volt, nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben ismét az lehetne.

Van az olasz kultúrharcnak egy olyan aspektusa, amely nemrég címlapokra került – ez az úgynevezett Zan-törvényjavaslat, amely kriminalizálná az LMBTQ és a szexuális erkölcs terén a katolikus tanításokat. Ki fogja ezt a csatát megnyerni?

Nem látom, hogy a Vatikán szövetkezne az olasz jobboldali vezetőkkel – talán majd a jövőben, egy másik pontifex alatt. A mostani Szentatya egy nagyon más kulturális és szellemi hagyományból érkezett. Teljesen más a hozzáállása politikai kérdésekhez, nagyon máshogy látja a gazdaság szerepét az ember életében, és máshogy áll a liturgikus hagyományhoz is.

A genderideológia természetesen csak a mostani megtestesülése a szexuális forradalomnak,

amely az 1960-as években kezdődött. Azóta hatalmat és befolyást szerzett, és agresszív agendával lép fel, melyet általánosságban véve régóta támogatnak a világ gazdasági és pénzügyi elitjei. Azt gondolom, ezért van az, hogy az ortodox, katolikus, keresztény és zsidó tanokat és szervezeteket egyre inkább kitessékelték a közéletből, mostanában pedig állásaikból és lakásaikból is. Mint azt Rod Dreher mondta, életünk olyan szakaszába lépünk, amely csakis üldöztetésnek nevezhető, „puha despotizmusnak”, a mai progresszív elit alatt. A várakozásaim pesszimisták a következő 5-15 évre. Ami viszont mozgásban tart, az az, hogy a végén, bármikor is lesz az, ismét minden jóra fordul. Furcsa erre így gondolni, de végtére is a mai konzervatívok olyanok, mint a „Vissza a földhöz!” mozgalom és az 1960-as évek ellenkultúrájának hippijei. Már most is van két ember, akit ismerek, Rod Dreher és Yoram Hazony, akik arra biztatják az embereket, hogy az ortodox judaizmus vagy a hagyományos kereszténység alapján hozzanak létre alternatív közösségeket. Hallottam még impulzívabb emberekről, akik már vettek is földet az USA vagy Új-Zéland vidéki részein, és otthon tanítják a gyerekeiket. Nem tudom, hogy jól teszik-e, amit tesznek. Csak azt tudom, hogy az én dolgom helyben maradni, és annyira ellenállni a keresztényellenes liberális ostromnak, amennyire csak lehet.

És Németországban, ahol egy konzervatív egy euroszkeptikus meg egy melegpárti jobboldali erő közül választhat, létezik konzervatív szellemi hagyomány?

Biztos vagyok benne, hogy igen, bár nem tudom, hogyan állná meg a helyét korábbi korokkal és más német intellektuális mozgalmakkal összevetve. A CER, amelyből a The European Conservative kinőtt, 2006-ban alakult, huszan-harmincan gyűltünk össze Hollandiában megalapítani azt. Köztünk volt az azóta elhunyt Roger Scruton, de egy nagyon híres idős német nemes, Caspar von Schrenk-Notzing is. Ő számos fontos könyv szerzője és igen termékeny újságíró volt, aki évtizedeken keresztül adta ki a Criticón című magazint. Szellemi vállalkozóként az 1960-70-es években egy rendkívül élénk szellemi mozgalom része volt. Sajnos 2009-ben meghalt, és kevés hozzá fogható kaliberű embert látok manapság.

A mai Németországra rátérve azonban mégis azt látom, vannak arra mutató jelek, hogy történik valami.

Azt hiszem, idővel lehetőség nyílik majd arra, hogy valami tényleg felvirágozzék. Látszik, ahogy növekednek a Catóhoz vagy a Junge Freiheithoz hasonló magazinok. Berlinben megalakult a Konzervativizmus Könyvtára, amelynek jelentős gyűjteménye van, szemináriumokat és workshopokat rendez. Aztán ott van még a vitatottabb Állampolitikai Intézet Schnellrodában, amelynek irányultságával kapcsolatban vannak ugyan kérdések, de Sezession néven népszerű folyóiratot adnak ki.

Nézzünk egy biztatóbb sarokba, Lengyelországra: a PiS továbbra is tartja a frontot, de Tusk visszatértével a Polgári Platform népszerűsége egyre növekszik, igaz, a másik fő ellenzéki erő, Szymon Hołownia Lengyelország 2050 pártja, lassan zsugorodik. Mindkét főbb ellenzéki blokk jobboldalinak tartja magát. Tudná ön őket „konzervatívnak” nevezni?

(nevet) Állandóan megkérdőjelezem a „konzervatív” jelző használatát – mindezt a The European Conservative nevű magazin főszerkesztőjeként… Ez egy olyan kérdés, amiről szeretek diskurálni emberekkel: mit értesz „konzervatív” alatt? Mit jelent a konzervativizmus, ha ugyan jelent még bármit is?

Amikor a nyolcvanas években felnőttem,

robusztus és jól definiált konzervatív hagyomány élt az Egyesült Államokban.

Itt, Európában mindez teljesen más, egyrészt azért, mert a nemzet és a politikai közösség nem közös, másrészt a nyelvi hagyományok miatt. Még egy Lengyelországhoz hasonló országról is el tudom képzelni, hogy két-három konzervatív, jobbos mozgalmuk legyen a hozzájuk tartozó pártokkal, melyek programja néha teljesen más, és egymáséval akár ütközik is. Ők mind „jobboldaliak” valamilyen módon – kicsit más gazdasági vagy szociális hangsúlyokkal. De van a lényegükben valami, ami az európai jobboldal részévé teszi őket. Szerintem a civilizációra leselkedő nagy veszélyt, főként Lengyelországra vagy Magyarországra nézve, nem a jobboldal bármely manifesztációja jelenti, hanem a baloldal absztrakt, világi humanista gondolatai. Ezek olyan gondolatok, amelyek valamilyen formában egységes modellt akarnak ránk erőltetni. A jobboldalon ezt nem látom.

Beszéljünk az európai konzervativizmus egy zöldmezős beruházásáról – ezek az északi konzervatív mozgalmak. Van bennük az ön számára bármi reménykeltő?

Nagyjából tizenöt éve fél évet éltem Dániában, és emlékszem, hogy amikor ott voltam, rátaláltam egy esszékötetre, amelyet fiatal tudósok és politikusok adtak ki, a címe A konzervatív szezon volt. Nem tudok dánul, de szóról szóra fordítottam magamnak a könyv egyes részeit. Az nyűgözött le, hogy egyre-másra találtam hivatkozásokat olyan emberekre, mint Russell Kirk, Eric Voegelin, Friedrich von Hayek – azaz a hőseimre, az Atlanti-óceán két partján található konzervatív szellemi mozgalom hőseire. Ez volt az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy valami változni készül a dán jobboldalon. Olyan konzervatív hagyományt fedeztek fel, amely közös a többi nyugati országgal. Ez reményteli jel volt. Megismertem a Dán Néppártot is, és jó benyomást tett rám az akkori pártvezető, Pia Kjӕrsgaard, illetve Søren Espersen, a dán parliament egyik képviselője. Utóbbi különösen is művelt volt, hosszút és kiválót beszélgettünk konzervativizmusról és irodalomról. Épp azt a fajta konzervativizmust látszott ő is képviselni, amit én a saját írásaimban is gyakran elővezetek. Ezek a tapasztalatok mondatják velem azt, hogy a dán konzervativizmus jövője reményteli. Egyáltalán: megtanították nekem, hogy van olyan, hogy dán konzervativizmus – ki gondolta volna? Ha tudná folytatni a növekedést és fenntartani az élénkséget, amit akkor láttam, lehet jövője. Ami Svédországot illeti, jártam az évek alatt Stockholmban és Uppsalában, beszélgettem különböző konzervatív és jobboldali diákcsoportokkal, és mindig jó benyomást tettek rám. Mind beleolvasták magukat a tágabb konzervatív hagyományba, amely Skandinávián és Európán is túlmutat. Ismerik a nagy emberek neveit, akik formába öntötték az európai és az angolszász konzervatív tradíciót, és közelről ismerik a konzervatív gondolatokat is. 

Mégis: amikor eljön az idő, hogy az ilyen emberek cselekvésbe fordítsák szavaikat és gondolataikat, a pártrendszer mindig lelassítja őket,

az élénk dán és svéd konzervatívok gondolatai felhígulnak, az értékrendjük eltűnik, alapelveik lemorzsolódnak.

A konzervativizmusból így aligha lesz politika, főképp Nyugaton. Ezért az alapvető probléma szerintem a politika a ma ismert formájában, ami túl gyakran fókuszál kompromisszumokra, konszenzusra, az ellenzékkel való együttműködésre, így a praktikumért feláldozza az elvet. Ezzel visszatérünk abbéli hitemhez, hogy ellen kell neki állnunk, és meg kell zavarnunk azt, mert az eddigi hozzáállásunk sok vereséghez és kudarchoz vezetett. A politikához való hagyományos hozzáállás arra sarkallja az embert, hogy pragmatikus legyen, és „elérjen valamit”. Talán itt az ideje nem eldobni a fegyvereinket, és keményen kitartani alapelvi kérdésekben – mint az emberi élet méltósága, a nemzeti szuverenitás vagy a szexuális erkölcs. Ideje stabilabban állnunk a lábunkon. Talán ezáltal láthatunk majd valódi változásokat – és segíthetünk megmenteni mindazt, ami a civilizációnkból megmaradt.

***

A The European Conservative honlapja itt, Facebook-oldala itt érhető el.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A korrupt, hazaáruló politikusok
a kínaivírus,
a kínai szintetikus drogok,
és soktízezer kínai illegális bevándorló Magyarországra és a világra nézve is
életveszélyesek.

HA A 10-ES SKÁLÁN A CIVILIZÁCIÓT JELENTŐ VESZÉLY
JOBBOLDAL - 2,
BALOLDAL - 11.
Tény, sok jogos baloldali felszólalás, igény keletkezett az évezredek során.
Tény, ezeket elrabolták, saját céljukra kisajátították uszító-demagóg-hazugságiparosok, akikre megfelelő "A Sátán az Atyátok" Jézus-i kijelentés.
Mivel yilvánvaló, hogy a civilizáció, azaz az emberek együtt működése ELLENI a demagógia, uszítás, hazugság, azaz a baloldal, csak és csakis ők a civilizációra, az emberi együttélésre a legnagyobb veszély.
E szerint KELLENE VELÜK BÁNNI, első helyen a G. Soros nevű aljas életű küldött ügynökkel. És Soros senki által meg nem választott NGO-s embereivel.

A civilizációra a baloldal, pontosabban az 1917-ben elkezdett zsidó bolsevista hatalom jelent veszélyt, ahogy Churchill is látta:

Winston Churchill vezércikket írt Cionizmus kontra bolsevizmus címmel, amely az Illustrated Sunday Herald-ban jelent meg (1920. február 8). Ebben az írásban, amely nyomatékosította, hogy a cionizmus és a bolsevizmus „harcban áll a zsidó nép lelkéért”, felszólította a zsidókat, hogy tagadják meg a „bolsevik konspirációt” és tegyék világossá, hogy „a bolsevik mozgalom nem zsidó mozgalom”.
Ugyanakkor kifejtette:
„(A bolsevizmus) a zsidók között semmi esetre sem új. Már Spartacus-Weishaupt-tól kezdve, Karl Marx-on át egészen Trockíjig (Oroszország), Kun Béláig (Magyarország), Rosa Luxemburgig (Németország), Emma Goldmanig (USA), ez a világraszóló összeesküvés a civilizáció megdöntésére és a társadalom átépítésére, a korlátozott fejlődés, a rosszindulatú irigység és a lehetetlen egyenlőség alapján, folyamatosan nő.”

Kinek nemes és igaz Hitler?
Mert nekünk aztán tényleg nem.

A politika a kultúrából ered.
Elég megnézni a gyurcsányi-jakabi szövetséget. Két kultúrember, nemde?
A szende Gelgely már a neve leírásával is bajban van. Apró Dobreva maradt a kommer hagyományoknál, nesze neked, kultúra!

Azt hittem, hogy az előválasztás foglalkoztat titeket.
Az mekkora móka!

Hitler útjába azért állt, hogy Mr Strakosch kifizesse a tartozását. Utána megint tisztán látott:
We killed the wrong pig ( A rossz disznót vágtuk le. 1946. november 2.), Majd a fultoni beszéd, előtte pedig az Operation Unthinkable.

Ezek ilyenek. Hisztériába még nem esett, de menetrendszerűen fog.
Mert Churchill a mintapéldája annak, hogy milyen szinten lehet embert megvásárolni, pontosabban kivásárolni a józan eszéből.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés