Szomorú így látni Rómát

Lépkedtünk a szinte kihalt utcák során, s eleinte élveztük is: Róma belvárosának szinte minden háza egy külön csoda, s hát általában nehéz úgy bámészkodni az olasz fővárosban, hogy minden megállásnál belerohan az emberbe egy csapat távol-keleti turista, felháborodottan makogva a büntetőfékezés miatt, hogy gurulósbőrönd-tankhadosztályokat kerülget az ember, hogy vörösre napégett vállú brit tinédzserlányokat kell csapatfotózni százfogú műmosolyukkal, s hogy közben mereven kerülni kell mindenféle szemkontaktust olasz pincérekkel, filippínó szelfibot-, virág-, és városnézőbusz-jegy-árusokkal, fekete karkötőtukmálókkal,

Nos, ennek most nyoma sem volt, a gépezet az alkotóval együtt rég kényszerpihenőre tért.

Végre volt idő úgy is nézelődni, ahogyan szűkre szabott időből ritkán szokás, egy nap huszonhat-, másszor negyvenegyezer lépést megtéve. Mintha tényleg kicsit csak a miénk lett volna a város: minden étteremben, bárban, kávézóban volt szabad asztal, minden közlekedési eszközön volt ülőhely.

A korábban kígyózó sorok vagy időhiány okán elhalasztott kötelező látványosságokhoz – Pantheon (a Google információival ellentétben: nyitva), a jezsuita anyatemplom (a kiírással ellentétben: zárva), Ara Coeli, Augustus diadalíve – nulla perc alatt fértünk hozzá.

A Szent Péter téren alig lézengett valaki, s ezzel együtt eltűnt az „aquamanek” („one euro, aqua, water, one euro, aqua, water…”) erőszakos serege, kipurgálták a kis árusító kocsik kilencven százalékát, a Trevi-kútnál sem kellett könyökharcokat folytatni, kisebb csoport talán csak a Piazza del Popolón az obeliszk mellett felállított EB-kivetítőknél volt – és körülbelül ennyi.

Ami viszont még élesen feltűnt, hogy mennyire koszos is lett ez a város az elmúlt két évben: mintha az ezredforduló Tiranájában járt volna az ember, csak girhes kóbor kutyák nélkül. Háztartási hulladék az utcára ömölve, kartondoboz-dobozok a járda közepén, rothadó gyümölcsmaradványok elszórva, üvegek mindenhol szétdobálva, igaz, a Tevere partján most is pont annyi szemetes volt, mint mindig (kilométerenként egy, talán). Korábban mintha ezt sikerült volna megoldani valahogy, pedig akkor a két és félmilliós várost éppen duplájára duzzasztotta a turistaáradat.

Persze, a maszkhordás kötelező volt az utcán, és ezt meglepő fegyelmezettséggel majdnem a rómaiak fele be is tartotta – főleg az idősebbek, akiknek igazán volt félnivalója, s látható is volt a félelem csillanása a szemükben, amikor meghallották, hogy nem olaszul beszélünk.

Ha nem is rángatta meg őket jobban a járvány, mint minket, de mindenesetre előbb kezdték, s az egész város valahogyan belecsüggedt mindebbe, s noha már majdnem beértek minket az oltások, s csaknem a nyitások terén is, még mindig magán viselte az átélt traumák utóhatásait. Persze a kedvességük nem enyészett el teljesen, csak éppen az utcai átlagember fáradt lett látványosan nyájasnak lenni, eltűntek a kedvesen nyávogó ciaók, elhalkultak a dudák. Valahogy megcsendesült, önmagába fordult az egész város, szegény olyan tépettnek tűnt, mint aki most jött ki a kórházból, s még alig áll a lábán.

Szól a mondás: Róma a világ köldöke. Hozzáteszem: ami most lehajtott fejjel saját magát nézi.

Szomorú volt így látni.

Róma, üresen – egy videó