Mégis, Ferenc idején a Vatikán féllangyosan mozdult például akkor, amikor a marosvásárhelyi katolikus líceumot akarták megkaparintani a románok, most sem mozgósította apparátusát az ország egyik legnagyobb elvett katolikus vagyoneleme, a Batthyáneum ügyében, otthagyta Csíksomlyón a magyar himnusz éneklésébe kezdő katolikus híveit, és a csángók magyar nyelvű misézése kapcsán sem igen mutatott bármiféle kompetenciát, de említhetnénk a magyar-német közadakozásból felhúzott kassai dómból kirakott magyar nyelvű húsvéti misét is. Hogy a Szentszék Erdély kapcsán milyen – egyesek szerint naiv – elképzelésekkel bír a görögkatolikusoknak, később az ortodoxoknak teendő gesztusok kapcsán, annak már történeti hagyománya van, és
ezeket a pontokat bizony könnyű úgy összekötni, hogy tendenciát mutassanak.
Ennél érdekesebb az ügy tálalása: van, aki szerint jobb is, ha nem akar találkozni a magyar közjogi méltóságokkal (nem tudjuk, tényszerűen így van-e) a „migránspápa”, sőt, tromfként egyenesen elődjét, XVI. Benedek pápát kellene meghívni. Mások a kormánynak adott „óriási pofonként” azonosítják, és kárörvendenek rajta – elsősorban olyanok, akiknek a katolikus egyház kizárólag akkor referenciapont, ha ilyen „pofonokat ad” (még egyszer, nem tudjuk, mi fog történni, s ami történik, pofon-e); meg azt is remekül meg tudják mondani nem keresztényként, hogyan kellene hitelesen annak lenni. Ellenben jól felháborodnak, ha Ferenc pápa katolikus egyházfő merészel maradni, felszólal az abortusz ellen, a cölibátus feloldása ellen, s micsoda érzelmi hullámvasút lehetett, amikor félrefordították a melegházasságra vonatkozó szavait – pedig még milyen szép propagandafilmetdokumentumfilmet is forgattak róla Egy hiteles ember címmel!