Hogyan menthető meg a maradék polgári nyilvánosság?

2021. március 31. 7:40

Veczán Zoltán
Mandiner
Egyre terjed az elvárás, hogy az egész világból vonuljon ki az, akinek nem tetszik, amit mondunk. Pedig érdemes lenne mindannyiunknak vállalni a felelősséget a szavainkért. Mint egy felnőtt embernek.

„Nekem ebből elég, hát benne sem vagyok a könyvben!” – mondja a klasszikus, Disney-féle Micimackóban az Ürge, miután kirobbantott egy konfliktust, és nem is fogja fel, hogy miért dühösek rá, hanem sértetten elvonul és eltűnik az üregében. 

Persze ma már önmagában ez is kuriózum: a sértett kivonulás aktusa egyre ritkább, míg mindinkább terjed az elvárás, hogy az egész világból vonuljon ki, akinek nem tetszik, amit mondunk. Illetve akkor és úgy legyen szíves értelmezni mindenki a szavainkat vagy a tetteinket, amikor és ahogy az nekünk tetszik.

Egy ideje hol bosszankodással, hol derűvel figyelem ezt az izgalmas jelenséget, amely egyre inkább kezd elhatalmasodni az úgynevezett véleményformáló értelmiség részéről, ez pedig a saját kijelentéseik értelmezéséhez való olyan mértékű ragaszkodás, amelynek egyik vadhajtásán még az is sokszor meglepődik, aki az érintett megszólalóval történetesen hasonló narratívát képvisel (a „nem vagyok közszereplő” jeligét fenntartják a másik oldal más típusú celebritásainak részére).

Az érthető igény, hogy ne forgassák ki az ember szavait, eljutott oda, hogy a közlő szerint tilos adott esetben másként, más kontextusba helyezve értelmezni a kijelentéseit, vagy akár nemtetszést kifejezni. Sőt: a gyakorlat túlmutat a „semmit rólunk nélkülünk” megszólalásokra érvényesített parafrázisánál, egészen odáig, hogy

az érintettek az egész nyilvánosságra szeretnék kiterjeszteni saját safe space-elvárásaikat.

Jellemzően ez úgy néz ki, hogy konfliktusos társadalmi témákban – női szerepek, LMBTQ-jogok, határon túli magyarok kérdése, satöbbi – a maguk véleményét próbálják konszenzuális normaként feltüntetni, amelyhez képest csúnya, rossz dolog ellenvéleményt megfogalmazni.

Az író-újságíró közzéteheti közösségi oldalán, nagy nyilvánosság előtt, hogy „futkos a hideg a hátamon és kavarog a gyomrom”, miután képtelen két kattintással utánanézni annak, hogy a Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus által kínált szolgáltatás, a „heteroanamnézis szülővel” nem azt jelenti, amit inszinuál, mármint, hogy „megmondja, h meleg-e a gyerek”, hanem valami egészen mást, aztán egy zárt fórumon nekiállhat védeni azzal a haverja, hogy nem is politikai újságíró, és különben sem ér a neve, káposzta a feje.

Amikor ő szól be (identitás)politikai kérdésben, az amolyan normális értelmiségi aggódás, amikor rámutatnak (nem éppen finoman, persze), hogy hülyeség, amit mond, az aljas politikai támadás.

A focista identitáspolitikai kérdésben kiállhat (pontosabban: beállhat egy sorba), az csak amolyan civil cukiskodás, a norma maga, hát emberek vagyunk, nem? Amikor meg vegyest jönnek a jogos és irreleváns kritikák, akkor az a normasértés, az átpolitizálás, miegymás. A nemzetközi, például uniós források visszatartására vonatkozó LMBTQ-jogi nyomást a hozzákapcsolt jóemberkedő, az ellenvéleményt homofóbozó kampány mibenlétét, illetve az egyébként ebből profitáló, jól kiszámított, de végtére is (még a melegjogi szervezetek saját felmérése szerint is ) a magyar emberek zömének álláspontját megjelenítő kommunikációs kormánydacot, azaz

az események logikai láncolatát és a kontextust is sűrűn szeretik figyelmen kívül hagyni.

A költőnő ugyancsak maga lép be – először szintén talán véletlenül – egy éppen dúló, kőkemény identitáspolitikai harc színterére, kitűzve a zászlót a gendertudomány vagy genderideológia (kinek hogyan tetszik) szempontjainak érvényesítése mellett a magyar irodalomban, mire megkapja a várt, kihergelt támadásokat, köztük akár egészen durvákat; ezeket finomkodva kiteheti az ablakba, hogy kellőképpen kontrasztba helyezze a maga visszafogottságát, majd interjút adhat egy külföldi lapnak, lefelelve a feladott kulcsszavak szerinti leckéből, ismét eggyel túlmenve a kötelezőn még csak nem is a vele egyet nem értőket minősítve mérgezőnek, hanem az egész országot.

Még egy példa, ezúttal saját:

ismert liberális véleményvezér akarta letiltani interjúját azzal, hogy nem tudta, hogy ez egy interjúszituáció,

azt hitte, ez csak egy beszélgetés (!) – természetesen megbeszélt, lelevelezett interjú volt, az orra előtt diktafon, közben jegyzeteltem, a fotós bemutatkozott, kattintgatott, instruált, visszaküldtem, jelezze, ahol szerinte mást mondott, mint amit leírtam. Persze nem a sajtófigyelemmel volt baja, abban lubickolt, hanem a lehetséges közönséggel, ahová eljuthatnak a száján kicsúszott kínos mondatok.

A probléma – akár szándékoltan kiprovokált a helyzet, akár véletlen – láthatóan mindig ugyanaz: bizonyos kiállások, bizonyos mondatok, amelyek egy adott kör normái szerint valók, s ezért nagyon jó hangzanak a buborékon belül, kikerülnek onnan a szélesebb nyilvánosságba, ahol nem feltétlenül csengenek pozitívan, sőt. Ez a szüzsé, legalábbis az egyik, a többi csak fabula, Őszödtől Donáth Anna Jourová-lírájáig.
 
Vagy a szabad kritikai szellem saját maga reprezentációjára végtelenül kényes ifjúságáig, tehát kétség se legyen, az utánpótlás biztosított, már az egészen fiatalokat arra kondicionálják, hogy nem kell felelősséget vállalniuk azért, amit mondanak, ellenben az áldozati szerepet mindenképpen igyekezzenek felvenni.

Ez is zsidó-keresztény örökség: Dávidnak drukkolunk.

Aki nagyobb hangerővel magáénak tudja vindikálni Dávid szerepét, és rátolni a másikra Góliátét, nyert ügye van.

Ez lenne hát az egyik. A másik, hogy azt is megtanulta minden érintett hangsúlyozni, hogy amit mond – ha tetszik a célzott, magát társadalmi konszenzusnak hazudó résznyilvánosságnak – az nem politika, hanem alapvető emberi norma. Dávid csak egy független és objektív pásztorfiú, emberi jogi kérdés, Góliát viszont katona, mármint politikai támadás, fúj. Ők pedig az ismert toposz szerint nem akarnak több katonát látni (noha öltözőjükben itt is, ott is uniformisok lógnak a vállfákon, meg még azt is megbeszélik egymással átöltözéskor, ezzel miért nincs semmi gond, ők így is civilek).

Zárójel: a bőkezű gyermekvállalási támogatások, a határon túli magyarokért való kiállás vagy a hagyományos családmodell alkotmányba foglalása is politikai kérdés, ha tetszik a jobboldalnak, ha nem;

ezeket pedig nem hazaárulózással kell megvédeni, hanem érvekkel, jobb és igazabb érvekkel, mint amikkel támadják.

Zárójel bezár.

Van egy nagyon jó, egyébként a szó klasszikus értelmében véve értelmiségi cimborám, aki menetrendszerűen indít közös beszélgetéseket azzal, hogy érzelmi alapon átvéve az identitáspolitizáló egyik oldal szoftabb narratíváját, felháborodik azon, hogy a jobboldal már megint mit mond meg mit csinál ezzel vagy azzal a csoporttal (amely már csak állandó címlapszereplései miatt is nehézkesen tekinthető valóban marginalizáltnak).

A kontextus vagy ellenérvek felvillantásának kísérleteit rendszeresen lesöpri azzal: őt nem érdekli a politika meg ezek a politikai terelések, ő csak az emberi jogok, értékek, miegymás mellett áll ki, hát így a normális, nem? Magyarán a másik oldal érvei irrelevánsak, húzzanak le a pályáról – Jupiter, kisökör, satöbbi. Aztán rendszerint megissza az első reggeli kávét, és rájön, hogy a dolog nem olyan fekete-fehér, mint első ránézésre. Sőt: eljut addig a pontig, hogy ha nem is ért egyet sok mindenben, de elismeri az övétől eltérő álláspontok legitimitását is. Ad absurdum, még a korábbi szavaiért is vállalja a felelősséget, és nem a safe space-e után kapkod. Egészen úgy, mint egy felnőtt ember.

Talán valahonnan innen tudnánk elindulni,

ha szeretnénk megmenteni azt, ami a huszonegyedik században a polgári nyilvánosságból megmaradt.

A kávézók még egy darabig úgyis zárva lesznek.
 

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Jó példa erre a tegnapi balhé a Pride és a Partizán közt. A Partizánban a hogyishíjják feminista kritizálta a transzjogokat képviselők érveit, erre le lett transzfóbozva, meg hogy a szeretet az nem torta, mindenkit kurvára kell szeretni.

Csak hogy itt arról van szó, hogy a nők nem akarnak férfiakkal együtt öltözni, a transzok szerint meg a férfi az nő, ha úgy gondolja. Ez a két dolog üti egymást. Mondjuk annak ellenére, hogy miféle címeket osztogatnak genderék egymásnak a felsőoktatás akolmelegében, ahhoz képest ordítóan ellentmondásos az elméletük, már ha egyáltalán lehet egységes elméletről beszélni.

Én is csak (ezzel együtt) négyet látok. A bögrekommandó minden tagja azonnal megy a kukába nálam. Tudom, hogy csak azért vannak itt, hogy lehetetlenné tegyék az értelmes párbeszédet, és ezt csakis így lehet elkerülni. Nem úgy, hogy akkurátusan válaszolgatnak/beszólogatnak ugyanannak a hülyének a hatezredik nickjére is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés