A Háttér Társaság és a tudományos kirekesztés módszertana

Facebook-posztban igyekszik a Háttér Társaság cáfolni Pécsi Ritának a Vasárnap hírportálon a melegpároknál nevelkedő gyermekek fejlődésével kapcsolatos aggodalmait tudományosan is alátámasztva taglaló cikkét. 

A poszt előtt leszögezik: „A megírásában Takács Judit szociológus, az MTA doktora, Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus, egyetemi előadó és Rózsa Krisztián pszichológus-családterapeuta, a Szivárványcsaládokért Alapítvány kurátora és Rédli Balázs újságíró volt segítségükre”.

A poszt klasszikus módszertani vita,

A Háttér és a tekintélyelven megidézett tudósok leszögezik, hogy a Pécsi Rita által idézett tudósok és tanulmányok nem tudósok és nem tanulmányok, nem tudományosak vagy a „rossz tudomány” példái. Ezen esetben Paul Sullins, az Amerikai Katolikus Egyetem szociológusának tanulmánya került a célkeresztbe (többek közt) – erről a hatalmas kutatásról mi is írtunk, és a melegpárok által nevelt gyermekek problémáiról szól. 

A tekintélyelven megidézett (hahaha) tudósok mellett persze sok olyan, náluk tekintélyesebb tudóst is fel lehetne sorolni, akik nem értenek egyet velük (Robert P. George, Pierre Manent, Patrick Lee, John Finnis, stb.). De hát a posztmodern tudományosság úgy működik, hogy ha ellentmondasz a melegmozgalomnak, elveszted a tudományos tekintélyed. Ha a tekintélyed akkora, hogy nem tudod elveszteni, akkor meg legyintenek, hogy elszigetelt eset vagy – mindenre van magyarázat. Ha más nem, azzal fognak jönni, hogy a melegmozgalommal szemben kritikus álláspont, akármilyen tekintélyek képviselik is, kisebbségi álláspont. Na és?

A társadalomtudományok esetében nem beszélhetünk természettudományos értelemben vett tudományos igazságokról; nincsenek pusztán tények és statisztikák, szociológiai alapon eldönthető igazságok, mivel mindig számítanak az előfeltevések. Társadalomtudósnak ráadásul gyakran világnézetileg, politikailag motivált emberek mennek, ami túlnyomórészt  baloldali elkötelezettséget jelent. Az amerikai egyetemeken az antropológia és a szociológia területén húsz az egyhez a baloldali meggyőződésű professzorok túlsúlya.

A Háttér-féle poszt leszögezi: „Paul Sullins ráadásul két deklaráltan melegellenes szervezetben is vezető pozíciót tölt be, tehát ha a szivárványcsaládokról szeretnénk elfogulatlan, tudományos alapokon nyugvó képet kapni, akkor már csak ezért sem érdemes az ő munkásságából kiindulni, hanem a szakmai körökben és nemzetközi pszichológiai társaságok által elfogadott több száz  hiteles kutatásból. Amik, mondanunk sem kell, nem találtak ilyen negatív különbségeket.”

Nos, bagoly mondja verébnek, hogy nagy a feje: ha Paul Sullins ellen fel lehet hozni, hogy úgymond homofób (lefordítom: nem ért egyet a melegmozgalommal), akkor a Háttér a Melegekértről és tudósairól, valamint az állítólagos több száz egyéb kutatásról el lehet mondani, hogy LMBTQ-irányba elfogultak.

Mi is címkézhetnénk akkor őket, hogy heterofóbok és krisztofóbok, valamint nem nyitottak a kritikákra, mivel minden kritikát személyes támadásnak és hatalmi harcnak vesznek.

És azért vesznek mindent hatalmi harcnak, mert ők annak tartanak mindent a világban. Se szeri, se száma azon tanulmányoknak, könyveknek, Twitter-posztoknak olyan, az LMBTQ posztmodern háttérideológiáját valló akadémiai emberek részéről, amelyek arról szólnak, hogy a nyugati tudomány objektívnek, tudományosnak és logikusnak bemutatott állításai, módszertanai pusztán a fehér nyugati heteró férfiak hatalmának önvédelmi mechanizmusai. Hirtelen azonban az ő céljaikat alátámasztó eredmények mégis tudományosak.

Ami nem támasztja alá az LMBTQ-mozgalom ideológiáját, az áltudományos dominanciaharc, ami pedig alátámasztja, az a valódi tudomány? A melegmozgalom, az emberi jogi szociológusok és a posztmodernek csináltak valódi tudományt, leváltva a régi hamisat? Amúgy valószínűleg ezt gondolják, és náluk a „valódi tudomány” a kritikai elméleteket jelenti – amelyeket pontosabb cinikus elméleteknek nevezni, és amelyeket nemrég liberális tudósok tettek nevetségessé. 

A Háttér a Melegekért számára nem létezik olyan tekintélyes tudós, tekintélyes folyóirat, ami jogos kritikát fogalmazhatna meg, hiszen ha van is, e pillanatban elveszti tekintélyét. 

A Háttér-féle megközelítés szerint

elavultak és meghaladottak. Csakhogy ebből az következik, hogy a mai akadémiai mainstream is csak egy intellektuális divat, ami erősen függ a posztmodern korszellemtől, és idővel meghaladott lesz. Különösen következik ez azokból a posztmodern elméletekből, amelyeket imád a melegmozgalom, és amelyek szerint kifejezetten minden kontextus-, struktúra- és korszellemfüggő. Nem kivétel ez alól Takács Judit és munkássága sem, akinek a homoszexualitás történelmi narratíváit vizsgáló nagydoktorija pontosan ebben a saját maga komolyanvehetőségét cáfoló narratívaszemléletben íródott. 

Annak vagyunk szemtanúi, hogy azok, akik szerint a világon minden, de minden megkérdőjelezhető, épp a saját álláspontjukat tekintik megkérdőjelezhetetlennek. 

Ha valaki nem pusztán a tényeken és statisztikákon, valamint azok mérésének módszertanán vitatkozik, hanem alapvetően nem osztja az egyetemeken uralkodó posztmodern szemléletet, akkor a megközelítése lesz tudománytalannak és elnyomónak kikiáltva. 

és ugyanez folyik az akadémiai világban, főleg nyugaton. Majd pont azok fognak elfogulatlan és objektív tudományt művelni, akik szerint ilyen nem csak hogy nincs, hanem minden narratíva és hatalmi harc kérdése! 

Az LMBTQ-mozgalom egyszerűen olyan befolyásra és egyeduralomra tett szert a nyugati egyetemi világban, hogy jakobinus véleményterrort tud érvényesíteni, kirekesztve a vele egyet nem értőket, így ellehetetlenítve az akadémiai élet lényegéhez tartozó szabad vitákat, és megszüntetve a véleménypluralizmust. Apróságokról és árnyalatokról lehet vitatkozni persze, de másról nem. 

Ha nem így lenne, nem történne meg rendszeresen, hogy a melegmozgalommal egyet nem értő pszichológusok azzal hárítják el a nyilvános megszólalás lehetőségét, hogy féltik a munkájukat, a családjukat, a karrierjüket, a reputációjukat. A toleranciát hirdető melegmozgalom ugyanis

Paul Sullins kutatás ellen felhozzák, hogy állítólag komolytalan folyóiratban jelent meg. De ne higgyük, hogy ha „komolyabb” folyóiratban jelent volna meg, más lett volna a sorsa, csak egy kicsivel nagyobb erőfeszítést kellett volna tennie a melegmozgalomnak, hogy elítéltesse. Amikor Mark Regnerus texasi szociológia professzor (akivel interjút is csináltunk) a Sullinsével hasonló eredményekre jutó (de kicsit korábbi) kutatását közzétette egy tekintélyes folyóiratban, akkor sopánkodó és tiltakozó levelek érkeztek a folyóirathoz, mondván, az lejáratta magát, biztos nem figyeltek eléggé a lektorok. Ha a melegmozgalom álláspontjával nem azonos tanulmányt sikerült valakinek leközöltetnie egy komoly folyóiratban, akkor azt fatális véletlennek, oda nem figyelésnek állítják be, a tanulmányt gyakran visszavonatják a folyóirattal (ettől kezdve azt lehet mondani: „nemtudományos”, mert visszavonták), a szerkesztők rituális önostorozásba kezdenek, és megígérik, hogy ezentúl szigorúbb lesz a hozzájuk beérkező tanulmányok elbírálása – magyarán jobban odafigyelnek, hogy ne lehessen kritizálni a melegmozgalmat. 

Regnerus ellen felhozták, hogy épp akkoriban katolizált és bizonyára a hite befolyásolta az eredményt, illetve hogy a kutatást két konzervatív kutatóintézet, a Pennsylvaniai Egyetemhez köthető Witherspoon Institute és a Bradley Foundation pénzelte. Az persze nem probléma, ha valakinek az LMBTQ-világnézete befolyásolhatja a kutatását, vagy ha liberális intézetek, alapítványok pénzelik a kutatását, olyankor nem merül fel az elfogulatlanság vádja. 

Az IFTCC, a reintegratív terápiákkal foglalkozó NARTH utódszervezete például egy közleményében leszögezi: akik nem az LMBTQ-mozgalom kívánalmainak megfelelő eredményekre jutnak kutatásaik folyamán, azokat „elítélik, szakmájukban marginalizálják, nyomozást indítanak ellenük, megfosztják őket a pályázati lehetőségektől, és az akadémiai karrierjüket kockáztatják”. Ennek következtében az IFTCC szerint

Jeffrey Weeks szociológus, történész, prominens melegaktivista, a homoszexualitással foglalkozó irodalom és a queer-elmélet egyik legfontosabb szerzője azt írja Sexuality and its Discontents című könyvében: „az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-as döntése, hogy törli a homoszexualitást a szexuális zavarok közzétett listájáról, aligha volt egy hideg, tudományos döntés. Inkább egy olyan politikai kampányra volt válasz, amelyet az a meggyőződés hajtott, amely az eredeti definícióra, mint zavarra, a homoszexualitást problémaként kezelő, elnyomó politikai-orvosi megközelítés eredményeként tekintett.”  Simon LeVay meleg agykutató szerint pedig „a melegaktivizmus egyértelműen olyan erő volt, amely elősegítette, hogy az APA törölte a homoszexualitást” a DSM-listáról. (Ez nem a Háttér által hivatkozott APA: APA az Amerikai Pszhichiátriai Társaság is és az Amerikai Pszichológiai Társaság is, de amúgy egy plaftormon vannak.)

A pszichiáterek APA-ja 2003-ban hivatalosan is magáévá tette azt az álláspontot, hogy a melegpároknak mindenben ugyanolyan örökbefogadási jogokat kell élveznie, mint a különnemű pároknak, 2005-ben pedig úgy foglalt állást, hogy „egyetlenegy tanulmány sem találta úgy, hogy a leszbikus vagy homoszexuális szülők gyermekei hátrányt szenvednének bármilyen szignifikáns kérdésben a heteroszexuális szülők gyermekeihez képest”. Hasonló értelmű nyilatkozatot adott ki az Amerikai Pszichológiai Szövetség és számos más szervezet is.

A két APA rendszerint hivatkozott tekintély LMBT-körökben. Annyira szent tehén, hogy

Amennyire a Háttér és tudósai kritikusak Sullinsszal szemben, annyira nem kritikusak a két APA-val szemben. Ha azonban bármelyik szervezet olyat merne lépni, hogy szembe megy az LMBTQ-mozgalommal, akkor rögtön lekerülne róla a „tudományos” címke.

A Louisianai Egyetem professzora, Loren Marks mégis megvizsgálta az APA által a fenti állásfoglaláshoz hivatkozott 67 tanulmányt, és arra jutott: azoknál rossz volt a mintavétel, kicsik voltak a minták, 26-nál nem voltak heteroszexuális kontrollcsoportok, ahol voltak, ott gyakran egyedülálló anyákat használtak kontrollcsoportként, az eredmények ellentmondásosak, hiányoznak a területileg és időben kiterjedt vizsgálatok, valamint eme kutatások éppenséggel épp az APA által előirányzott statisztikai követelményeknek sem felelnek meg. Többségük felső-középosztálybeli, fehér leszbikus párok gyermekeit vizsgálta, és egyik sem készített utánkövetést: nem vizsgálták, mi lesz a felnövő gyermekekkel évek múlva.

(Same-sex parenting and children’s outcomes: A closer examination of the American psychological association’s brief on lesbian and gay parenting. Social Science Research, 41., 2012/4. (július), 735–751.) Nem Loren Marks vizsgálta először az ilyen tanulmányokat: jó pár hasonló eredményre jutó metakutatást végeztek 1986-tól kezdve. Van minderről egy egész könyv is. 

A vita tulajdonképp ellehetetlenül: a melegmozgalom advokátorai semmi velük szemben kritikus kutatást nem fogadnak el tudományosnak, mivel az szerintük eleve nem lehet tudományos. A velük szemben kritikus tudósok sajnálatos módon tudománytalan állítást fogalmaznak meg, és aki elfogadja, amit mondanak, az nem elég forráskritikus. A velük egyetértő tudósok forráskritikusai viszont tudománytalanok. A tudomány tekintély, de csak akkor, ha megkapja a nagypecsétet a melegmozgalomtól.

A tudományos kirekesztés hatalmi technikái csak a tudományos kritériumok alkalmazását jelentik. A tudomány egyik sajátos jellemzője a korábbi eredmények folyamatos megkérdőjelezése, új elméletek és paradigmák felállítása – ezt minden korábbival meg lehet tenni, de az LMBTQ-mozgalom eredményeivel, paradigmájával és elméletével nem, mert az a tudományosság netovábbja. Thomas Kuhn forog a sírjában. 

Az van egyébként, hogy az LMBTQ-mozgalom és a kritikai elméletek „tudománya” nem csak a korábbi évtizedek, évszázadok érvényét vonja kétségbe, hanem saját magából fakadóan saját magát is. Ezért tilos a posztmodern kritikai elméletek saját magukra alkalmazása: ez az önmegsemmisítő gomb megnyomását jelentené. 

Nincs azonban kétségem afelől, hogy az LMBTQ-mozgalom és a kurrens nyugati társadalomtudományos mainstreamet is el fogja érni a végzete. Egy relativista és ultrakritikus felfogást, ami kritizálhatatlanná és univerzálissá, abszolúttá teszi magát, nem lehet komolyan venni: bumerángként fogja magát fejbevágni. Ott leszünk, és végignézzük majd a bukását.