Nekimegy Trump a katonai-ipari komplexumnak?

2020. szeptember 18. 14:37
Eisenhower óta téma Amerikában a katonai-ipari komplexum és annak befolyása az első számú világhatalom működésére. Donald Trump háborúellenes szólamokkal operál, nem is indított új háborút elnöksége alatt – de hogy áll most valójában az elnök és a nagy hatalmú katonai-ipari hálózatok játszmája?

Élesen nekiment a minap Donald Trump amerikai elnök a védelmi minisztérium fő tisztségviselőinek, akik szerinte a hadiipar nyomása alatt keresztbe tennének a „végtelen háborúk” befejezését célzó törekvéseinek. Közben a sajtó azzal támadja Trumpot, hogy „lúzernek” nevezte az első világháború hősi halottjait, és nincs elég tisztelettel a hadsereg iránt.

Mi az igazság?

Trump ténylegesen szembeszállt az amerikai külpolitikát jelentősen befolyásoló katonai-ipari elittel?

S mi a helyzet azon ígéretével, hogy szakít a neokonzervatív külpolitikával?

Eisenhower intése

A „katonai-ipari komplexum” fogalmát Dwight D. Eisenhower vezette be az amerikai közbeszédbe 1961-es, nagy visszhangot kiváltó elnöki búcsúbeszédében. A tábornok nyolcéves elnöksége során nem gördített jelentős akadályt annak a – Gore Vidal szavával – „Nemzetbiztonsági Államnak” a kibontakozása elé, amelynek elődje, az atombombát bevető és a koreai háborút elindító Harry. S Truman rakta le alapjait.

Eisenhower alatt került sor két olyan külpolitikai akcióra is, amik az USA későbbi világcsendőrködését vetítették előre: a CIA szervezte 1953-as puccsra az Irán kőolajkészleteit államosító kormányfő, Mohammed Mosszadek ellen, valamint az 1954-es guatemalai államcsínyre. 

Dwight D. Eisenhower, 1953 és 1961 között Amerika elnöke

Mégis: Eisenhower igencsak szkeptikusan állt ahhoz, amit a balos szociológus C. Wright Mills a világháború után dívó „katonai metafizikaként”, a realitás kizárólag katonai szemszögből való értelmezéseként írt le. Régimódi republikánusként úgy gondolta, a fegyverkezési verseny nyomán elszabaduló költségvetési hiány és a növekvő adók veszélybe sodorják az amerikai gazdaság életképességét, s így a katonai túlköltekezés éppen hogy gyengítheti az Egyesült Államok pozícióját a Szovjetunióval szemben.

Félreértés ne essék: Eisenhower nem volt pacifista, nem becsülte le a Moszkva által jelentett veszélyt, nem az amerikai haderő leépítésére szólított fel, hanem úgy vélte:

önmagában a fegyverkezés nem elég a kommunizmus rémével szemben,

s a katonaságot nem lehet a lakosság jólétének rovására erősíteni.

1952-ben így fogalmazta meg védelmi stratégiájának „Nagy Egyenletét”: „A lelki erő megszorozva a gazdasági erővel, s ez megszorozva a katonai erővel: nagyjából egyenlő a biztonsággal. Ha ezek közül bármelyik is nullára vagy ahhoz közel esik vissza, ez történik a végeredménnyel is.

A következő évben, Sztálin halála után pedig a béke esélyeit latolgató beszédében kijelentette: „Minden elkészült fegyver, minden vízre bocsátott hadihajó, minden kilőtt rakéta végsősoron lopást jelent azoktól, akik éheznek és nincsenek rendesen ellátva, akik fagyoskodnak és akiknek nincsenek ruháik.” De arról is beszélt, hogy „a felfegyverkezett világ nem csupán pénzt költ: munkásai verítékét, tudósai géniuszát, gyermekei reményeit is költi egyben”. 

A koreai harcok lezárulta után szűkült némileg a védelmi költségvetés, a források jelentős részét az elrettentő nukleáris fegyverek fejlesztésére csoportosították át. Más kérdés, hogy a második világháború tapasztalatai (végső soron a fegyverkezés s nem a New Deal húzta ki Amerikát a világválság jelentette csávából), illetve

az ötvenes évek máig nosztalgiával emlegetett bősége igazolni látszott a „katonai keynesizmust”,

vagyis az a gondolatot, miszerint a haderőfejlesztésbe pumpált állami források serkentik a gazdasági növekedést, a védelmi források visszavágása viszont megugrasztja a munkanélküliséget.

A Nemzetbiztonsági Tanács 1950-ben elkészített titkos programtervezete, amely megadta az alaphangot a hidegháborús fegyverkezésnek, s amelyet Vidal a Nemzetbiztonsági Állam valódi kezdetének tekint, így fogalmazott: „a program gazdasági hatásai, meglehet, többel növelik a GDP-t, mint az az összeg, amelyet a járulékos katonai és külföldi célok emésztenek fel”. 

Az Eisenhower-búcsúbeszéd születésének körülményeit a nemzeti levéltár által 2010-ben nyilvánosságra hozott iratok tárják fel. Ezekből kiderül: Ike beszédírói, Malcolm Moos és Ralph E. Williams George Washington búcsúbeszédéből nyertek ihletet, amelyben az USA első elnöke kifejtette: miközben Amerikának meg kell tudnia védeni magát, 

a „túl nagyra nőtt katonai establishment” veszélyezteti a Köztársaság szabadságát.

Moos és Williams egy memorandumban rámutattak: az Egyesült Államoknak történelmében először van állandó hadipara, a fiatalon nyugdíjba vonuló katonai vezetők pedig a hadiipari komplexumban kapnak állást. „Biztosítanunk kell, hogy ne a halál kereskedői diktálják nemzetünk politikáját” – szögezték le.

Az elnök 1961. január 17-én mondta el televíziós búcsúbeszédét, amiben hangsúlyozta: Amerika katonai szervezete a legkevésbé sem hasonlít a korábbiakra, s a szövetségi állam többet költ védelmi célokra, mint az amerikai vállalatok bevétele összesen. Az USA a fennálló nemzetközi viszonyok között nem engedheti meg magának, hogy ne fejlessze haderejét, viszont ennek „gazdasági, politikai, sőt lelki” következményeiről sem szabad megfeledkezni. Nem hagyhatjuk, hogy a katonai-ipari komplexum nem kívánatos befolyásra tegyen szert a kormányzat színterein. „A nem helyénvaló hatalom katasztrofális felemelkedésének veszélye fennáll”,

a védelmi politikát szoros állampolgári ellenőrzés alá kell vonni – érvelt Eisenhower.

Beszédét az amerikai politikatörténet legfontosabb és legemlékezetesebb szónoklatai között tartják számon, ám intése vajmi kevéssé fékezte a katonai-ipari komplexum térnyerését. Utódja, John F. Kennedy és a demokraták a missile gap-re, vagyis a szovjet rakétaarzénál állítólagos fölényére hivatkozva a védelmi büdzsé növelésével kampányoltak. A következő évtizedekben, miközben a katonai keynesizmus gazdasági előnyei egyre inkább kétségessé váltak, megannyi külföldi katonai intervenció fűzte még szorosabbra az amerikai politikai vezetés és a védelmi ipar frigyét, s a komplexum biztos támasza lett az Amerika agresszív globális szerepvállalását hirdető neokonzervatív politikának is. 

Nem hanyatlik a komplexum

Sokat emlegetik a Pentagon „forgóajtaját”, vagyis azt a már Eisenhower beszédírói által is kiemelt jelenséget, hogy a védelmi minisztérium korábbi tisztségviselői, képviselők, a katonai hierarchia magas szintjein lévő figurák

az összeférhetetlenségi elvekre fittyet hányva a Pentagonnal szerződött hadipari vállalatok lobbistáiként dolgoznak tovább.

A Project On Government Oversight (POGO) nevű szervezet egy jelentésében aláhúzza: a világháború után több ötcsillagos tábornok úgy döntött, hogy nem veszi igénybe a forgóajtót. George Marshall tábornok az amerikai Vöröskereszt vezetését vállalta el, Eisenhower az elnöksége előtt a Columbia Egyetem rektora volt, Omar Bradley tábornok pedig egy 1959-es kongresszusi meghallgatásán a föntebb leírt lobbitevékenység problematikusságára hívta a figyelmet.

A Pentagon

Mindhiába:

a komplexum befolyását az elmúlt fél évszázadban semmi nem rendítette meg komolyabban.

A POGO a légierő egy 1983-ból származó belső feljegyzésével érzékelteti a hadiiparnak a katonai szervezet fölött gyakorolt hatalmát: „Ha egy ezredes vagy egy tábornok kiáll a nyilvánosság elé, és a magas költségek meg az alacsony minőség miatt veri a palávert, nem számíthat arra, hogy nyugdíjasba vonulásakor nyájas emberek keresik fel. Még ha nem is szándékozik a nyugdíjba vonulás után a védelmi iparban állást találni, kockáztat azzal, ha panaszkodik.”

A végtelennek tűnő közel-keleti jelenlétet biztosító amerikai katonai gépezet fenntartása továbbra is hatalmas összegeket nyel el (tavalyi adatok szerint 2001 óta 6,4 trillió dollár ment el az afganisztániai, iraki, szíriai és pakisztáni konfliktusokra), a Kongresszus pedig (amelynek számos tagja lekötelezett a komplexumnak, lévén megválasztásukban szerepet játszhat, hogy választókerületükben nem szűnik-e meg például a munkahelyeket és befektetéseket nyújtó katonai bázis) évről évre megszavazza a csillagászati kiadásokat – noha igaz, a védelmi büdzsé GDP-arányosan mára jóval kisebb, mint például az Eisenhower-korszakban.

Daniel Wirls, a Kalifornai Egyetem professzora szerint a „katonai-ipari komplexum” kifejezés túl gyenge,

pontosabb lenne inkább „nemzetbiztonsági vállalati komplexumról” beszélni.

2001 után a kormányzat mind több nemzetbiztonsági célú szerződést kötött magáncégekkel, s ezek már nem csupán fegyvergyártásra vonatkoznak, hanem például kiberhadvelésre, a mesterséges intelligencia alkalmazására is. A hadiipart jelenleg uraló, sorozatos cégösszeolvadásokból létrejött behemótok – ahogy Wirls fogalmaz: a „háború Walmartjai” – immár egyszerre több minisztériumtól zsebelnek be ilyen szerződéseket. Ezen behemótok „nyájas emberei” azok, akik lobbistának fogadják fel a nyugdíjazott katonai vezetőket, a Pentagon távozó tisztségviselőit.

A POGO 380 pentagoni tisztviselő esetét vizsgálta meg, akiknek 25 százaléka a minisztériumból való távozás után az öt legnagyobb hadiipari beszállítónál (a Lockheed Martin, a Boeing, a Raytheon, a General Dynamics és a Northrop Grumman) kapott állást – a többiek más beszállítóknál folytatták pályájukat. Idézik Darleen Druyun esetét, aki 1993 és 2002 között a légierő fegyvervásárlási programját menedzselte, s dollármilliárdos szerződéseket intézett el a Boeingnek, miközben önmagának és vejének állást tárgyalt le a cégnél.

A komplexum fontos részét képezik azok a leszerelt tisztek is, akik a médiában az intervencionista külpolitika elveit hirdetve képviselik a hadiipar érdekeit. A New York Times 2008-ban tárta fel:

a Pentagon PR-osztálya programot indított arra, hogy a tévében nyugdíjba vonult katonák álljanak ki az iraki háború mellett

– persze ezek a katonák szerepléseikkor szót sem ejtettek arról, hogy a Pentagonhoz vannak bekötve. 2013-ban, amikor az a kérdés volt terítéken, hogy Amerika támadást intézzen-e a szír rezsim ellen, a tévében nyilatkozó tisztek többsége szorgalmazta ezt – egy kutatás közülük is jónéhányról felderítette, hogy a hadiipar alkalmazza őket.

Sokatmondó, hogy Donald Trump hivatalba lépése óta csupán két alkalom volt, amikor az ingatlanmágnást napi 24 órában gyalázó mainstream média egyöntetűen elismeréssel illette az elnököt: a 2017-es szíriai rakétatámadás, illetve idén januárban az iráni Forradalmi Gárda különleges egységét vezető Kászim Szolejmáni likvidálása, ami talán minden eddiginél közelebb hozta az Irán elleni háborút (s fölöttébb kedvezően hatott a Lockheed, a Northrop és a Raytheon részvényeire). Mit ad isten: mint a The Intercept rámutat, Szolejmáni kiiktatásának leghangosabb méltatói mind hadiipari vállalatokkal állnak kapcsolatban: Jack Keane a General Dynamics-nak és a Blackwaternek is dolgozott, David Petraeus, az iraki és az afganisztáni csapatok korábbi parancsnoka, Obama alatt rövid ideig a CIA vezetője, a Kohlberg Kravis Roberts nevű, hadiipari érdekeltségekkel bíró befektetési vállalat munkatársa – s még folytathatnánk a sort. 

A Massza 

Ismeretes, hogy Donald Trump igencsak eklektikus külpolitikai vízióval érkezett az elnöki székbe.

A második világháborúba való belépést ellenzők szlogenjét („America First”) felidézve megígérte: befejezi a becsődölt „végtelen háborúkat”, hazahozza az amerikai katonákat a Közel-Keletről. A korábban a Bush-féle, kardcsörtető neokonzervativizmus hatása alatt álló Republikánus Párt történetében fontos fordulópont volt az, amikor Trump kimondta a nyilvánvalót: a Szaddám-rezsim tömegpusztító fegyvereiről szóló hazugságokra alapozott iraki háború az amerikai történelem legnagyobb hibáinak egyike volt, amiben milliók haltak meg értelmetlenül. Trump bombasztikus retorikájának ugyanakkor nem kevésbé fontos eleme volt az, hogy újraépíti, megerősíti az előző adminisztrációk által szerinte lezüllesztett amerikai haderőt.

Az elnöki ciklus végén elmondhatjuk: Trump külpolitikájának mérlege elegyes, egyszerre határozta meg az (egyrészt a neokon „lobbi” befolyásából, másrészt Trump természetéből fakadó) keménykedés, illetve a realista rugalmasság, tárgyalókészség (ahogy Észak-Korea példáján láttuk). A végtelen háborúk továbbra sem zárultak le, a katonák hazahozása örökös huzavona tárgya – ugyanakkor ahogyan a Trumpot Nobel-békedíjra jelölő norvég libertárius képviselő, Christian Tybring-Gjedde kiemelte: Jimmy Carter elnöksége, vagyis

39 év óta Trump az első amerikai elnök, aki nem indított el új háborút

vagy nem avatkozott be még egy nemzetközi fegyveres konfliktusba.

Doug Bandow, a Cato Intézet munkatársa a The American Conservative hasábjain utal az amerikai külpolitikát irányító kétpárti washingtoni establishmentre, vagyis – ahogyan Obama beszédírója, Ben Rhodes nevezte – a „Masszára”, amely folytonosan az amerikai biztonsági rendszer gyengüléséről panaszkodik, és zárt ajtók mögött a külföldi katonai intervenciókat szorgalmazza. Bandow kiemeli: a gyakorlatban nem úgy tűnik, hogy Trump változtatott volna Amerika világcsendőrködő magatartásán, elnökségét azzal kezdte, hogy növelte az Afganisztánban harcoló katonák létszámát, az Iránnal való viszony pedig (nem függetlenül Szaúd-Arábia és Izrael befolyásától) még jobban elmérgesült.

A szólamok szintjén viszont Trump a valaha volt legháborúellenesebb elnök

– húzza alá Bandow. Bident nemrég azért bírálta, amiért az amerikai fiatalokat harcolni küldte „az ostoba végtelen háborúkba”, elismerte, hogy Amerika sokszor visszaélt fegyveres erejével. Trump rákényszerítette a Masszát, hogy válaszoljon az efféle kritikákra, számot adjon befolyásáról. Persze a Massza nem rest ellentámadást indítani: amikor komolyabban szóba kerül a közel-keleti csapatok kivonása, kirobban a hisztéria a Pentagonban és a washingtoni, New York-i think-thankekben, amit persze a média is hatékonyan megtámogat. De ezt figyelhetjük meg a Russiagate, vagyis a Trump és az oroszok állítólagos összejátszásával kapcsolatos pszichózis mögött is, ami aláásta annak lehetőségét, hogy Amerika normális viszonyt alakítson ki Moszkvával.

Donald Trump a megválasztása után egyébként ígéretet tett arra, hogy szembeszáll a katonai-ipari komplexum befolyásával. Egy nagygyűlésen meglebegtette: a Pentagon tisztségviselőit egy életre eltiltja attól, hogy a minisztériummal leszerződött hadiipari vállalatoknál vállaljanak munkát. „Azt gondolom, hogy azoknak, akik ezeket a szerződéseket osztogatják, soha nem lenne szabad hadiipari cégeknek dolgozniuk” – fogalmazott. Ilyen tiltásra végül nem került sor, és a tények azt mutatják,

Trump valójában nagyon is kedvére tett a komplexumnak az elmúlt években,

elég csak a szaúdiakkal kötött fegyverüzletre gondolni, (egy interjúban elismerte: a Hasogdzsi-gyilkosság után azért nem lépett keményebben Rijáddal szemben, mert az gazdaságilag sértené Amerikát) vagy éppen a történelmi méretekre rúgó védelmi költségvetésre. 

James Mattis volt védelmi miniszter

A POGO mutat rá arra, hogy a Pentagon forgóajtaja az elmúlt években sem torpant meg, sőt. James Mattis védelmi miniszter a General Dynamics vezetőségi tagja volt (távozása után vissza is tért a vállalathoz), utódja, Patrick Shanahan a Boeingnél volt befolyásos pozícióban, míg a jelenlegi miniszter, Mark Esper a Raytheon lobbistájaként dolgozott. A POGO szerint a Pentagon legfontosabb tisztségviselőinek közel fele hadiipari cégekhez van bekötve.

És ott vannak az olyan esetek, mint amiről a The Intercept számol be: 2018-ban a külügyminisztériumban egy, a fegyverüzlet bizonytalan jövőjével érvelő volt Raytheon-lobbista harcolt azért, hogy Amerika továbbra is szerepet vállaljon a jemeni háborúban. De a komplexum erejét mutatja az is, hogy Trump nemzetbiztonsági tanácsadónak nevezte ki John Boltont, akiről az elnök ma már készséggel elmondja: megszállottja a háborúk kirobbantásának. Csak az a kérdés, akkor miért emelte őt vezető pozícióba.

„Nem állítom, hogy a hadsereg szerelmes lenne belém”

Mégis:

Trump időről időre igyekszik óvatos lépéseket tenni, amelyek szembemennek a komplexum és a Massza érdekeivel.

Ennek fénytörésében érdemes értelmezni a Pentagonnal nemrégiben felszínre került konfliktusát is.

Történt, hogy Kabul és a tálibok biztatóan alakuló békefolyamatára hivatkozva az elnök bejelentette az Afganisztánban csapatok felének kivonását, majd szeptember elején híre kelt, hogy azt a William Rugert jelöli kabuli nagykövetnek, aki nyíltan ellenzi Amerika további jelenlétét a térségben. Adódik mindehhez egy másik, korábbi bejelentés: berlini nagykövetnek azt a Douglas Macgregor nyugalmazott ezredest jelölte, aki a NATO-szövetségesekre bízná saját védelmük oroszlánrészét, s a hazaszállított amerikai csapatokat inkább a mexikói határon vetné be.

Ezt az időpontot tartotta a The Atlantic alkalmasnak arra, hogy közzétegye a hírt, miszerint Trump 2018-as párizsi látogatásán kijelentette: nem akar ellátogatni a hősi halottak temetőjébe, mivel az „tele van lúzerekkel”. Véletlen lenne? A cikk írója, a főszerkesztő Jeffrey Goldberg (aki valaha bőszen terjesztette a Szaddám-rezsim tömegpusztító fegyvereiről szóló értesüléseket, 2016. júniusában pedig kijelentette: Trump Putyin ügynökeként leplezte le magát) állítja: a hírt négy, önmagát megnevezni nem kívánó személy elmondására alapozza, akik elsőkézből származó információval rendelkeznek Trump aznapi beszélgetéseiről.

Az AP és a Fox News sietett megerősíteni a The Atlantic értesüléseit

– ám, mint a The Intercept megállapítja, nehéz ezt tényleges „megerősítésnek” nevezni: igazából csak megkérdezték ugyanazon (vagy ugyanazon körből való) embereket, akik minden bizonyíték nélkül beszámoltak Trump szavairól Goldbergnek. Maga Trump, illetve párizsi útitársai egyébként sorra cáfolták a The Atlantic állításait – köztük az a John Bolton is, aki manapság nem rajong túlságosan az elnökért.

Ezen viharos körülmények között, a The Atlantic cikkére is reagálva s az intervencionista (és volt republikánus nemzetbiztonsági tanácsadók által támogatott) Bident kritizálva nyilatkozta azt egy sajtótájékoztatón Trump: „Nem állítom, hogy a hadsereg szerelmes lenne belém. A katonák igen, de a Pentagon vezetői valószínűleg nem, mert csak háborúzni akarnak, hogy ezek a csodálatos vállalatok legyárthassák a bombákat és a repülőket”. Mi viszont – folytatta az elnök – kivonulunk a végtelen háborúkból, még ha egyes emberek nem is szeretnék, hogy hazajöjjenek a katonák, s tovább költenék a pénzt.

„Az egyik hidegszívű globalista árulás a másik után, erről szólt az egész” – mondta. 

Az amerikai lapok persze másnap tele voltak olyan címekkel, mint hogy Trump támadást indított a hadsereg ellen. Eli Lake biztonsági szakértő azzal söpörte félre az elnök felvetéseit, hogy azokat Noam Chomsky, a balos nyelvész-filozófus is mondhatta volna. Pedig Trump csak Eisenhowernek a katonai-ipari komplexummal kapcsolatos figyelmeztetését elevenítette fel (egy idén júniusi tulsai nagygyűlésen egyébként használta is a fogalmat) – noha az is igaz, elnöksége alatt, a konkrét lépések terén finoman szólva nem mutatkozott a komplexum ellenségének.

(Képek: MTI Fotóbank)

Összesen 41 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

„Ha egy ezredes vagy egy tábornok nyugdíjasba vonulásakor panaszkodik, nem számíthat arra, hogy nyájas emberek keresik fel. ... Viszont, ha ezt teszi: kockáztat.”
Még hogy nyájas emberek felkeresik?
Honnan jönnének, kik küldenék őket?
Háttérhatalom, amely elzabrálta az amerikai nép szabadságát?
Ugyan, ez konteo... mondják a szarember ballibesek...
---Szarember Dull Szabolcsot a Media100 német szervezet idei sajtódíjával tüntették ki, amiért szétverte az Indexet és emellett szaremberi dezinformációval sározta az Orbán-kormányt.
Biztosra vehető, hogy Leimeiszter Barnabás ezért az írásáért nem kapja meg a szarszervezet Media100 díját.
De, hogy fantasztikus elemzést végzett, az bizonyos.
Nagy grat., még akkor is, ha esetleg ez az írás összeollózás eredménye lenne.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés