Nagyapám a Szovjetunió lágerében – Kovács Kálmán emlékezete

2020. június 2. 15:59
Hetvenöt éve hurcolta el a Vörös Hadsereg munkatáborba nagyapámat. Huszonegy éves volt, frissen sorozták, még egy ravaszt sem húzott meg a háborúban.

Nagyapám, Kovács Kálmán (1924-2012) született és meghalt Rábakecölben. Csak közben tett egy nagyobb kitérőt.

Régi, vele folytatott családi beszélgetéseken alapul az alábbi szöveg, az emlékezet jegyében.

***

Mire elég öt és fél év hadifogság? Arra biztosan, hogy a következő hatvan évedet meghatározza. Várj, pontosabb leszek: hogy ne legyen többé egyetlen napod, amit az időn kívül álló emlék át ne mosna magán.

Biztosan igazad van, fiam. A magam részéről annyit tudok mondani, hogy hazafelé indultunk Csehszlovákián keresztül 1945 májusában. Egy orosz őrmestertől kaptunk papírt Budapestig. Vojna kaputt, mondta. Aztán Bécs előtt egy másik orosz őrmester eltépte a papírt, ami azt jelentette, hogy fogságba estünk. Ahogy bántak velünk az úton, ahogy kísértek bennünk Pozsonyig:

aki elesett az úton, azt egyszerűen agyonlőtték az árokparton.

Két hónapja soroztak be minket, még a ravaszt sem húztuk meg. Vége volt a háborúnak. Haza akartunk menni. Pozsonyban azt mondták, hogy Komáromban kapunk rendes dokumentet, amivel szabadon elmehetünk. Komáromban azt ígérték, hogy Pesten kapunk majd, Pesten azt ígérték, hogy Miskolcon kapunk, aztán meg azt ígérték, hogy Nagyváradon kapunk. Lassan így végigértünk az országon, és utoljára még azt ígérték, hogy Kolozsváron kapunk. Rettentő meleg volt a vagonban, bezsúfoltak 40-45 embert. A sarokban volt kivágva lyuk a vécének, az ablakok be voltak fonva tüskés dróttal, az ajtót meg bezárták kívülről. Lassan kiértünk a Kárpátokon Romániába. Minden másnap kaptunk enni, meg kétnaponta vizet, egy-egy vödörrel. Akkor adtuk ki a halottakat is.

Szóval 75 éve nagyjából ezeken a napokon zötykölődtél a vagonban a Fekete-tenger felé. 48 kilósan jutottál haza 1950-ben, miközben a versenysúlyod 80 kiló volt. Aztán erőt nyertél valahonnan. Ötször adtad tovább ezt a részleges halhatatlanságot, amit életnek hívnak. Manapság úgy mondanák, hogy köszi, jó fej vagy.

Az könnyen meglehet. Mindenesetre 17 órát utaztunk a Transylvania nevű hajóval a Fekete-tengeren keresztül. Hogyan mondjam, a vécé a hajó oldala volt, azt leszartuk csúnyán. Aztán Szevasztopolba értünk, ott kiszálltunk. Al Danyelben meg, az első lágerben drótkerítés volt körbe, hát mit éreztünk… semmi jót. Reggelire leves volt, holdvilág leves. Nehéz volt megmondani, milyen leves, valamilyen zavaros lé. Legtöbbször talán korpaleves.

Ebédre fél liter csalánlevest adtak, meg két deci kását. Mindig ez volt az ebéd. Mindig koplaltunk.

Én annyit koplaltam, fiam, öt évig, hogy az rettenetes. Ötkor keltünk, irány a szőlő vagy az építkezés, este hétre értünk vissza a lágerbe. A sorbanállás volt a legrosszabb. Sokszor órákig tartott, amíg megszámoltak bennünket. Éjszaka aztán először a bolha jött, aztán a tetű, aztán meg a poloska. Rossz érzés, amikor a tetvek csípnek, nekem két év után még sebes volt a bokám. A szúnyogcsípés is viszket, de a tetű valósággal harap.

Szombatonként délután a téli kertben üldögéltünk. Körben üvegablakok, fémcsíkkal elválasztott nagy üvegfelületek, alattunk linóleum, az asztalon bor és sütemény. Számtalanszor végigmentél a napjaidon, és bár nem akartad mutatni, én láttam: dühös vagy, hogy nem adhatod vissza az egészet, kockáról kockára, és mégis elégedett vagy, hogy részben kiadhatod magadból.

Nem tudom már pontosan elmondani, amit szeretnék. Hetente egyszer mentünk fürödni, vasárnap. Harminc ember mehetett be egyszerre a fürdőbe, öt percre megengedték a meleg vizet, de aztán el is zárták. Ha addig meg tudtál mosakodni, meg tudtál; ha nem, akkor is annyi volt. Három priccses barakkok voltak, sok helyen két priccses. Én az első időben nem fértem be, és egy kis teremben aludtunk öten, hatan a betonon. Mire ősz, vagy tél lett, bekerültem a nagyobb barakkba, nagyobb épületbe, nagyobb szobába, ott már melegebb volt, de fűteni nem engedtek télen se, mert nem is volt kémény a házakon a Krímen. Amúgy meg rendes katonaruhánk volt, posztóruha. Abban voltunk télen-nyáron.

Az ing leszakadt rólunk 5-6 hónap múlva, addig nem is adtak újat.

Aztán rendesebb ruhát kaptunk, amikor mindenkiről leszakadt a komiszing és csak a nyaka maradt meg, de vigyázni kellett rá, hogy le tudjuk adni, mert csak annak járt másik, aki megőrizte a szakadtat.

Gyerekként sokszor álmodtam azokról a történetekről, amiket elmeséltél.

Igen, emlékszem már. A Donyec-medence következett, Jenakijevo. Piszkos, veszélyes munka volt. Megmondták, hogy gyufát, cigarettát egyáltalán nem lehet levinni, mindenkit megmotoztak előtte. Ha a metángáz berobban, a szénbányával együtt röpülünk. Nyomták le a sűrített levegőt csöveken. Akármihez nyúlt az ember, csupa szén volt meg por. Mire vége lett a műszaknak, alig ismertük föl egymást. Aztán Novo-Gorlovkában a földeken dolgoztunk, hozzáfértünk a rohadt paradicsomhoz. Annyit ettünk, hogy a lábunk ujja is az lett. Ott volt olyan, hogy valósággal berúgtunk a paradicsomtól. Nem sokszor, kettőször vagy háromszor. Az volt a legszebb időszak. Akkor ünnepeltem a huszonharmadik születésnapomat.

Amikor a '60-as években Fertődön állomásozó orosz katonák keveredtek Rábakecölbe, téged hívtak, mert az orosztanárnő a szavukat sem értette. Benzint akartak eladni, meg mindenféle árut, féláron. Azt mondtad, hogy barátságot éreztél és nosztalgiát.

Annyi biztos, hogy Sztalinóban voltam 1948 telén, és mínusz harminc fokig ki kellett menni dolgozni. Itt házakat építettünk, nem számított nekik, hogy összedőlt késő tavasszal, amikor kiengedett, de melegítettük a homokot, melegítettük a vizet, és úgy kevertük meg a maltert. De mire a kőműves rákente a falra, addigra megfagyott.

Végül hazakerültél.

1950-ben a kezünkbe akadt egy újság. Azt olvastuk, hogy az ENSZ-ben a Malik, a Szovjetunió megbízottja mosolyogva mondja, hogy minálunk már nincsenek hadifoglyok. És

akkor megdöbbentünk, hogy mi akkor mik vagyunk?

Azt beszélték, hogy a Rákosi kinn volt a szovjeteknél, megegyezett a Sztálinnal, hogy a csendőröket tartsák vissza. Én meg úgy voltam csendőr, hogy sehogy se. 1945 áprilisában azt mondták, hogy nem kell letölteni a rendes katonaidőt, mert beleszámít a csendőrségnél töltött két év. Ezért beléptünk. Aki megfelelt a kiképzés után, az ott is maradhatott volna a csendőrségnél. Nekem több se kellett, én nem akartam napszámos lenni egész életemben, meg részes arató. Valami jobbra vágytam, eszem is lett volna hozzá. A németek addig nem kötöttek békét, addig nem alakult meg a demokratikus Németország, amíg az összes SS-t haza nem engedték, annyira összetartottak. De a magyarok nem, nekünk ilyen vezetőink voltak, mint a Rákosi.

1950. május 9-én aztán azt mondtam, hogy többet nem megyek ki dolgozni, mert én egy puskalövést sem adtam le, miért tartanak engem itt. A többiek rá akartak beszélni, hogy gyere csak, majd lesz valahogy. Jelenteni kellett a brigádvezetőnek, hogy egy ember nem jött ki dolgozni. Ők is próbáltak rábeszélni, hogy menjek csak, nemsokára vége lesz, de akkorra én milliószor hallottam, hogy szkora damoj, hogy hamarosan haza. Nem tudtak rábeszélni. Délután fölhívattak az irodába, odajött a politikai tiszt. Hideg, zöldszemű ember. Hívattak tolmácsot. A politikai tiszt is próbált rábeszélni, különben elvisznek 25 évre Szibériába. Na, akkor hagytam magam. Azért a verembe beraktak éjjelre, a karcerba, ahol se leülni, se lefeküdni nem lehetett. Másnap reggel annyit adtak enni a többiek, hogy meg sem bírtam enni. Akkor egyszer laktam jól, öt és fél év alatt.

***

Nagyapám és a bajtársai végül 1950 decemberében, a kijevi 9-es lágerből indulhattak haza. Hazatérésésük első állomása Nyíregyháza volt. A sóstói fürdő épületeiben szállásolták el őket, itt tölthettek el egy éjszakát öt év után először magyar földön.

Itt kínálták meg őket először magyar gulyással, itt hallottak újra magyar női hangot.

A nagyapámat 1950. december 11-én a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában hallgatták ki Budapesten. Amikor elengedték, azt mondták neki, hogy az eltelt évekről egy szót sem szólhat senkinek, ha nem akar visszakerülni. Mindannyian meg lettek félemlítve, nem is mertek beszélni a történtekről. Másnap, december 12-én indult haza szülőfalujába, Rábakecölbe. 1953-ban nősült meg, öt gyermeke született.

A temetőben gyakran meglátogatjuk nagyapám sírját a feleségemmel, aki orosz. Papa halálát követő évben ismertem meg őt, 2013-ban. Sokszor eszembe jut, hogy mit gondolna, mit mondana ma a nagyapám.

Összesen 52 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ma már csak a külföldön félbérért végzett munka hasonlít a Gulágra.
Persze a londoni 1lakásban15-en még mindig sokkal jobb, de a prostiknak vagy rabszolgának eladottak kb ugyanazt élik át.
A túlélés esélye is hasonló.
Csak szóltam.
A világosság kedvéért: A Gulág is az emberiség szégyene.

Aztán tudod-e, hogy kik vonultak ki a parlament Trianon-emléküléséről, kik mondták. csuhások térdre!, meg kik alkalmazták először a "nyugger" megnevezést?

Az feltűnt-e, hogy a nemzeti konzultációkon tendenciózus, valódi választ nem igénylő kérdéseket tesznek fel?
Szóval ki is a gyökér, elmebeteg és ostoba?

Sok pofázás helyett, a történelmet kéne ismerned. A magyar kormány nem üzent hadat a Szovjetuniónak.

A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés