Engem ide köt a magyar föld és a magyar kultúra – a százéves Bálint György a Mandinernek

Bálint György (1919. július 28.) kertészmérnök, volt országgyűlési képviselő. Vidéki, gazdálkodó zsidó családban nőtt fel Gyöngyösön és a halmaji családi mintagazdaságban. 1941-ben kertészmérnöki oklevelet szerzett a budapesti Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. 1942-ben munkaszolgálatra vitték, majd koncentrációs táborba került. 1945-ben tért haza, családját azonban egy testvére kivételével a holokausztban elvesztette. Újraépítette szülei gazdaságát, de földjeit 1948-ban államosították. Az ’50-es években a Mányi Állami Gazdaság főagronómusaként, a ‘70-es években a Kertészet és Szőlészet szaklap főszerkesztőjeként dolgozott. A ’80-as években az Ablak című televíziós műsor révén az egész ország Bálint gazdaként ismerte meg. 1994 és 1998 között az SZDSZ színeiben országgyűlési képviselő volt. Budapest díszpolgára és több állami kitüntetés birtokosa.

Bálint gazda életút-interjúnkban mesél arról, milyen volt

– a Hitler előtti Európában nagypolgári életet élni;

– 1937-ben, 18 évesen saját kabriót vezetni;

– túlélni a koncentrációs tábort és újraépíteni a rommá vált otthont;

– és ismét újrakezdeni a kommunista hatalomátvétel után;

– belekóstolni, majd megbánni a politizálást;

– szeretni a magyar földet és a magyar kultúrát,

– és szeretni a természet szépségeit és a kertészkedés gyümölcseit.

***

Az ifjú Bálint György lovaglás közben (balra); apjával és nagyapjával (középen); és családjával az 1945 utáni években

RG: Rügen, szamóca, 1929 – mi jut erről eszébe?

Tízéves voltam akkor, Rügen szigetére mentem apámmal szamócát beszerezni. Az egy nagy fordulat volt a földbirtokos apám életében. Középbirtoka volt Halmajon – nyáron itt a mintagazdaságban, télen bent Gyöngyösön laktunk. Akkoriban, a gazdasági válság miatt nagyon nehéz volt értékesíteni a föld két nagy termékét, a búzát és a bort. Ezért apám elhatározta, hogy fordít a termelési rendszerén, alábbhagy e két áruval, és kertészeti termelést fog folytatni. Első lépésként létesített egy spárgatelepet: ez volt abban az időben Magyarország legnagyobb spárgatelepe, mert még nem nagyon ismerték ezt a zöldséget. Miután ez sikeresnek bizonyult, akkor

– de akkoriban nem voltak Magyarországon szamócafajták. Mivel apám Pozsonyban érettségizett a német gimnáziumban, sok német barátja volt, így Rügen környékén is volt ismerőse. Rügen szigete volt akkor a német szamócatermesztés központja, ezért első lépésben elment oda, és hozott onnan pár ezer darab szamócapalántát.

RG: Mire emlékszik ezekből a kalandokból, a hitleri Németország előtti időszakból?

Igen, Hitler 1933-ban jutott hatalomra, az azt megelőző években utaztunk ki Rügenre. Apám kedvet kapott a szamócatermeléshez, a következő lépésben pedig vetőmagot termelt. A magyar vetőmag-termesztésnek akkor nagy szerepe volt az európai mezőgazdaságban. Lucernát termesztett tehát, de rájött, hogy más magvakat is érdemes termeszteni. Két, ma is létező világcéggel került kapcsolatba, egy német és egy francia céggel, és olyan növényeket is termesztett, amelyek Magyarországon nem voltak ismertek.

RG: Mit örökölt szellemiségben az édesapjától?

Apámnak mint hagyománytisztelő embernek az volt a vágya, hogy legyen egy fia, aki átveszi tőle majd a gazdaságot, és továbbfolytatja azt, amit ő elkezdett. És azt mondták, hogy boldog volt, amikor én megszülettem. Volt két nővérem is már, 10, illetve 14 évvel voltak idősebbek nálam. Apám hároméves koromban magához vett, és kivitt a határba, megmutatta nekem a búzakalász összetételét, hogy miként metszik a szőlőt, és mindenféle egyebet. Így aztán

Magától értetődő volt, hogy kertész leszek. Volt egy kertészeti tanintézet a Ménesi úton, amely nem volt főiskola, de mégis csak érettségivel vettek fel. Először kijelölt gazdaságokban egy év gyakorlatot kellett teljesíteni, és ha azt tisztességesen elvégezte az ember, akkor hároméves elméleti oktatás kezdődött. Ebből lett később a kertészeti egyetem.

RG: Mi lett volna, ha nem jön a 2. világháború, a nácizmus és a kommunizmus? Akkor most úgy beszélgetnénk önnel, mint egy országos hírű mezőgazdasági nagyvállalkozóval?

Nem tudom, de valószínűleg ott ragadtam volna a birtokunkon. A kertészkedés volt a passzióm. Ez egy olyan foglalatosság, amely közelebb hozza az embert a természethez.

mert az egészséghez, az elviselhető környezet megteremtéséhez ez elkerülhetetlen. És persze, ha az ember a saját termését fogyasztja, az speciális öröm.

RG: Ön melyiket szereti a legjobban?

Számomra a legértékesebb magyar gyümölcs a kajszibarack. Ez is a szülőházamhoz kapcsolódik, mint sok minden más. Volt a szüleim kertjében egy ferde törzsű fa, a koronájának fele kilógott a kerítésen kívülre, a gyökere meg a kertben volt. Sok játszópajtásom volt, és azoknak mindig szabad volt felmászni a fára – engem csak úgy ötéves korom után engedtek föl rá. És nagyon finom volt a kajszibaracktermése. És amikor már kertész lettem, akkor keresgéltem Magyarországon, hogy milyen fajta lehetett ez, de nem találtam meg. Később kutatóként ezzel a témával is foglalkoztam, eljutottam Új-Zélandig, ahol van egy önálló kajszibarack kutatóintézet, de az övék meg sem közelíti a magyar kajszibarack zamatát. A magyar klíma nagyon alkalmas az alma és a kajszibarack-termesztésre, de az almát sok helyen meg tudják termelni: a kajszibarack lehetne az igazi hungarikum.

MT: Ahogy a növényt meghatározza a mag, minket, embereket is az, amiből származunk, amiből felnövünk. Az ön felmenői mindkét ágon zsidó családok voltak. Mit jelentett ifjúkorában ön számára a saját zsidósága?

Addig, amíg ez nem lett egy központi téma Európában,

Hogy egy példát mondjak: a zsidó hittanórák mindig délután voltak a városi iskolában, de mi kora tavasztól késő őszig kint laktunk a tanyán, így nekem nem volt nagyon módomban hittanra járni. És ekkor az apám nagy ravaszan elintézte, hogy a plébános tanítson hittanra. Először a Miatyánkra (nevet), aztán orgonát tapostunk – akkoriban ilyen volt, nem elektromos –, egyszóval a mi életünkben ennek nem volt jelentősége. Apám tudatosan asszimilálódott, és volt egy olyan időszak, 1940-41-ben, amikor a gimnáziumi osztálytársaim családjainak többsége megkeresztelkedett, és általában nevet is változtattak, magyarosítottak. Egyszer megkérdeztem apámat, hogy mi miért nem? Erre azt válaszolta: „Majd akkor, ha a zsidókat nem fogják üldözni”. És ez egy nagyon bölcs mondás volt. Én ezt meg is értettem.

RG: Visszagondolva az ifjúkorára, még a zsidótörvények előtti időszakra, hogyan ítélték meg önök a Horthy-korszakot?

A mi családunknak nem volt különösebb baja a Horthy-rendszerrel, bár én akkor is éreztem a feudalizmus utóhatásait. Horthy a '40-es évek legelején még nem tartotta a hitleri nacionalizmust egy elfogadható rendszernek, zsidó barátai voltak, de aztán később betagozódott abba a győztesnek látszó hatalmi tömbbe. Olyan végletes cselekedeteket hajtott végre, amelyek miatt elítélheti a történelem az ő kormányzását. Ugyanakkor voltak jó korszakai is, amikor emelkedett a társadalom életszínvonala.

RG: Ilyen volt a harmincas évek vége is, a háború előtti utolsó békeévek, amikor ön 18-20 éves volt. Olvastam, hogy ön versenyszerűen lovagolt, szeretett autóval száguldozni.

Igen,

német autót. Kabrió volt, fiatalember voltam... Emlékszem, ültünk az ebédnél, és amikor vége volt, apám mondta nekem, hogy „Gyere ki, mutatok neked valamit”. Tanyán voltunk, kimentünk, és ott állt a kisautó. Jártam vele az országot, jártam a lányok után.

Egy Adler Junior Cabriolet egy korabeli fotón (illusztráció)

RG: Jártak fel Budapestre is? Hogyan mulattak?

Budapestre nem nagyon jártunk, az egy félnapos út volt tőlünk.

az utak tele voltak patkószegekkel, mindenféle törmelékkel. Így aztán mindig két pótkerék volt nálunk, apám is ott tartotta őket a Chryslerében. A Mátra viszont közel volt, és akkoriban keresettebb üdülőhely volt, mint most. Nagyon szép emlékeim vannak abból az időszakból, a lányokkal vasárnap délutánokat töltöttünk el tánccal, teázással, és persze autózással (nevet). A családom évente kétszer elment valahová: Karlsbadba tavasszal, Abbáziába pedig télen. Mindkét helyen volt egy állandó szállodájuk, amelyet rendszeresen igénybe vettek.

RG: Aztán jött a munkaszolgálat, a koncentrációs tábor, a háború, ami mindennek véget vetett.

Amikor a háborúnak vége volt, én – megjárván a borzalmakat – félig halott állapotban bekerültem egy osztrák szanatóriumba. Ezeket a szanatóriumokat arra használták akkor, hogy a hadirokkantakat, sérülteket ápolják. Ott volt egy Annunziata nevű olasz apáca, aki kezdettől fogva szimpatizált velem és gyógyított.

Sokat beszélgettünk, mindig odahúzott egy széket az ágyamhoz: nagyon betartotta a rendjének a szabályait, saját magáról soha nem akart beszélni. Amikor azt mondtam neki, hogy haza szeretnék menni, nem javasolta ezt. Volt egy másik kapcsolatom is. A faluban állomásozott egy amerikai csapat, és köztük volt egy Kovács nevű, magyar származású kapitány, aki megtudta, hogy van a betegek között egy magyar is. Eljött hozzám, és nagyon jó viszonyba kerültünk. Ő is elmesélte a saját élettörténetét. Neki is mondtam, hogy szeretnék hazamenni, erre ő is azt válaszolta, hogy „Ne menjen haza, nem fog senkit otthon találni”. Nem hittem neki, és megmagyaráztam, hogy engem a magyar föld és a magyar kultúra, amiket magamba szívtam, s a gazdaságunk hazavonzanak.

MT: Ez a tiszt 1945-ben felajánlotta önnek, hogy segít Amerikába emigrálni. Ha akkor tudta volna, hogy igaza van – vagyis a szerettei, barátai már nem élnek –, akkor kiment volna Amerikába?

Nem tudom. Nem is gondoltam erre. Azt hittem, hogy a háborúnak ugyan biztosan vannak nyomai, de nem gondoltam arra, hogy a családom is elveszett.

MT: De nem bánta meg, hogy hazajött, és nem tovább, Amerikába?

Nem, nem bántam meg.

az egyik a magyar kultúra, amelyet szeretek és művelek a magam módján; a másik pedig a föld, amely engem mindig nagyon érdekelt, és amellyel tudományosan is sokat foglalkoztam, évtizedeken keresztül.

MT: 1942 és 1945 között ön túlélte a munkaszolgálatot és két lágert. Min múlott az élete: a fizikai állóképességen vagy a lelkierőn, az élni akaráson?

Nagyon jó gyerekkorom volt, sokat voltam kint a természetben, intenzíven sportoltam, versenyszerűen lovagoltam, egészségesen éltem, nem voltak szenvedélyeim. Egy hajszálnyival könnyebb dolgom volt a munkaszolgálatban, mert tankcsapdákat ástunk két évig, és megvolt hozzá az erőm. Valaki kitalálta, hogy az orosz tankok ezeken a mély árkokon nem tudnak keresztülmenni. De megoldották: úgy mentek át rajta, hogy egy tank belement, a többi meg azon a tankon ment keresztül... Ennek ellenére 1944-ig ásatták velünk a tankcsapdákat. Én pedig jobban hozzá voltam szokva az ásóhoz, a kapához, a lapáthoz, és sokszor tudtam segíteni azoknak, akik gyengébbek voltak, akik nem voltak hozzászokva a szabad természethez. Szóval egy kicsit jobb sorom volt. Ez persze csak a hazai munkaszolgálatra vonatkozik, a koncentrációs táborban már nevünk sem volt.

RG: 1945-ben a koncentrációs tábort megjártak közül sokan a kommunizmustól remélték a változást és a biztonságot. Ön nem így gondolkodott: azt olvastam, hogy '45-ben a kisgazdákra szavazott, a kommunistáktól pedig elhatárolódott. Miért?

Amikor egyetemista voltam, egy forradalmár társaságba kerültem, nagyrészt kommunisták voltak. '45 után sokan közülük jelentős pozíciókba kerültek, akár miniszteri tisztségbe is. Kezembe adtak könyveket, Trockijra például nagyon emlékszem.

1942-ben a zsidótörvény értelmében elvették a birtokunk egy részét, 500 holdból 100 maradt. Aztán jött a háború, elhurcoltak, túléltem, végül hazajöttem a szanatóriumból az egykori családi mintagazdaságunkba: egy félig lerombolt tanyára találtam. Az ajtók és ablakok már nem voltak a házon, az istálló tönkrement, a kiszórt könyveink – apám németes műveltségű ember volt, nagy könyvtárt tartott – a ciszternáink vizében áztak.

RG: De nem fordult sarkon.

Mégis ott maradtam és elkezdtem újra gazdálkodni. Óriási szerencsém volt: 1943-ban egy 20 hektáros területen rozsot vetettek, és úgy látszik, '44-ben későn jutottak hozzá, hogy learassák; így vélhetően elkezdett peregni belőle a szem a megkésett aratás következtében, ez pedig újra kikelt. Ezt úgy hívjuk, hogy árvakelés. Ezt általában beszántják, de ez olyan sűrűn volt, mintha elvetették volna a rozst. Ezért '45 nyarán, mikor hazatértem, éppen aratás ideje volt, és én néztem, hogy itt van egy vetés, hát le is arattuk. És a 20 holdnak volt annyi termése, hogy az eladásából tudtam venni az oroszoktól illegálisan két lovat, meg egy vásárban egy tehenet, és elkezdtem gazdálkodni.

MT: De nem sokáig: 1948-tól megint a haza ellensége lett, ezúttal nem faji, hanem osztályalapon, mint kulák. Hogyan tudott ilyen traumákból kétszer is talpra állni? Ezek olyan csapások, amelyekből egy is elég egy emberi sorsban.

Hát, azt hiszem, hogy akkor még erős akaratú ember voltam. Erős voltam, fiatal voltam, optimista voltam. 1945-ben, amikor hazatértem, gyorsan megnősültem, született egy kisfiam. Az történt, hogy 1948 novemberében megjelent nálam két úriember a gyöngyösi pártbizottságtól, igazolták magukat és mondták, hogy államosítják a birtokot. Ellenszolgáltatás nélkül. Akkor gyorsan két kofferbe összepakoltuk a legfontosabb fehérneműinket és feljöttünk Pestre.

Ahogy említettem, több iskolatársam pozícióban volt, és segítettek rajtam, mindenhova belöktek dolgozni – földművelési minisztérium, agrár-kutatóintézet –, de mindenhonnan kidobtak, nem tudtak megvédeni. Egyik helyről a másikra mentem, anyagilag is nagyon rossz körülmények között éltünk, és akkor meguntam ezt: elhatároztam, hogy kerti munkákat vállalok. Először Kispestre mentem, mert láttam, hogy ott sok falusi jellegű ház épült, ezeknek viszonylag nagy telkei voltak. De nem voltak férfiak: jelentős részük vagy elesett, vagy hadifogoly, hadirokkant volt, szóval kellett a férfikéz. Emlékszem, megálltam ott egy ház előtt, és kijött egy asszony a házból, mondtam neki: „Nem kéne felásni ezt a kertet?” „Dehogynem” – mondta az asszony, és elkezdtem ezt a munkát. A szóbeszéd gyorsan terjedt, és így mindig volt munkám.

RG: Számított ebben a munkavégzésben, hogy a politikától így távol tudta tartani magát?

Én

Ugyanakkor mindig tájékozódtam. A szociáldemokrata párt, a kisgazdapárt hozzám közel álltak. A parasztpártban is nagyon sok barátom volt, olyan ismert emberek, mint Veres Péter, akivel később vasárnap délelőttönként együtt fröccsöztünk – a felesége ment misére, addig én szórakoztattam Péter bácsit. A pályám az ötvenes évekbeli enyhüléstől úgy alakult, hogy felvettek egy állami gazdaságba, a Mányi Állami Gazdaságba segédagronómusnak, rám bízták az egyik gyümölcsöst. Egy év múlva kiderült a főagronómusról, hogy anyagi visszaéléseket követett el, kicsit italos is volt, és kirúgták egyik napról a másikra. A minisztériumban volt egy Kóbor György nevű osztályvezető, aki személyzeti dolgokkal foglalkozott, és azt mondta, hogy van ott egy fiatalember, aki ugyan kulák származású, de biztos ért a termeléshez. És addig agitált a pártbizottságnál, míg jóváhagyták a kinevezésemet főagronómusnak. Tizenöt évet dolgoztam ott végig.

MT: És ezután jött egy olyan időszak, amikor egy ország megismerte önt, Bálint gazdaként. A rendszerváltáskor nem akart beszállni a politikába, például hogy az agráriumot képviselje?

Én nem az egész agráriumot akartam képviselni, hanem csak a termelőket. Egy személyes dolgot el kell mondanom: akkoriban hunyt el az előző feleségem hosszú betegség után, és utána ismerkedtem meg a mostani feleségemmel. És ő egy erős akaratú asszony, aki akkor azt mondta nekem, hogy vagy a politika, vagy ő. Nem volt nehéz választanom. Elhatároztam, hogy aktívan nem szeretnék politizálni. Nem is vagyok alkalmas rá. A politika szerintem nem tudomány – ami nem lenne még olyan nagy baj, de az igazságok nagyon változnak a politikai felfogásban. A történelem sem tudomány, mert ahány történész, annyiféle módon magyarázza a megtörtént eseményeket. De a természeti törvények – legalábbis mostanáig – érvényesek (nevet).

RG: De néhány évvel később mégis politizálni kezdett, az SZDSZ politikusa lett. Viszont arról is nyilatkozott nem olyan régen, hogy ezt utólag megbánta. Miért?

Merem azt mondani, hogy én zsákutcának éreztem azt a négy-öt évet, amelyet politizálással töltöttem. Nagyon nehéz küzdelem volt később a közvélemény megváltoztatása, ugyanis

Azt mondták az emberek, hogy ez egy városi párt, értelmiségiek, zsidók – szóval, nem nagyon fogadták el, hogy részt vettem ebben. Évekbe telt, amíg újra úgy néztek rám, mint egy olyan emberre, akinek van egy tisztességes szakmája.

RG: Azt is olvastam, hogy Kuncze Gáborék megmondták önnek: a mezőgazdaság nem lesz az SZDSZ prioritása, és ez önnek fájt.

Igen, ez így volt. Kuncze Gáborral végig jó viszonyban voltam – most is abban vagyok –, és a ciklus közepén, két év elteltével minden képviselővel leült egy beszélgetésre, hogy hogyan érzik magukat. Nekem azt mondta, hogy „Gyuri bácsi, mi nagyon meg vagyunk elégedve a munkáddal, te vagy az, aki vidékre eljársz...”

RG: A díszvidéki.

...és tényleg, én annak az időnek a felét vidéken töltöttem. Mondtam neki, hogy „Gábor, én azért jöttem ide, mert arra gondoltam, hogy az a néhány évtizedes tapasztalat, amit összeszedtem, az hasznos lenne az ország számára”. Gábor erre azt mondta: „Nézd, ez egy kis párt, csak a legfontosabb kérdésekkel tud foglalkozni, és nincs ezek között az agrárium”. Oktatás, egészségügy, közigazgatás, kultúra – ez volt a fontos számukra.

RG: Ma viszont szerte a nyugati világban egyre fontosabb téma a zöldpolitika, a környezetvédelem ügye – és ez a fogalom az ön fiatalkorában még nem létezett. Gondolkodtak azért valahogy ilyen szempontból is a környezetről, például a fenntarthatóságról, amikor a saját mintagazdaságukban dolgoztak?

Én

Hogy esik-e az eső, a jég elveri-e a szőlőt... Ilyen értelemben már akkor sokat foglalkoztunk a környezetvédelemmel. Én éveken, évtizedeken keresztül nem hittem abban, hogy a klíma megváltozik. Mert mindig arra gondoltam, hogy olyan hatalmas erők működnek a légkörben, az időjárásban, hogy az emberi tevékenység gyenge ahhoz, hogy ezt megváltoztassa. De végül rá kellett jönnöm, hogy a civilizáció mégis olyan sok ellenanyagot termel ki, hogy az hatással van a Föld klímájára. Igaz, szerencsére itt, a Kárpát-medencében egy védett környezetben vagyunk. De kétségkívül alkalmazkodnunk kell a megváltozott klímához. De megvan rá a lehetőség, csak észnél kell lennie a társadalomnak, hogy változtasson.

RG: És hogyan? Mit üzen Bálint gazda a fiatal nemzedékeknek, hol kell elkezdeni a környezeti tudatosságot?

Az ENSZ minden évben kiad egy jelszót, hogy mi a legfontosabb feladata a társadalomnak. Az előző évben, és meghosszabbítva idén is az a jelszó: „önellátás”. Azt tartják legfontosabbnak globálisan, hogy minden talpalatnyi föld meg legyen művelve. Egy kis kert ne csak szép és kellemes legyen, hanem termeljen valami értékeset is. A két dolog:

A cékla, amely igazán közönséges növény, a szép piros leveleivel nagyon szépen tud szegélyezni egy virágágyat. A cseresznyefa, amikor virágzik, díszfa is. Tehát a szépség és a hasznosság harmonikusan egészíti ki egymást.

MT: Amikor valaki egy évszázadot megélt, ráadásul ilyen sűrű sorssal, ilyen élettapasztalatokkal, annak biztosan van válasza arra, mi a fontos az emberi életben. Mi tehát a három legfontosabb dolog ön szerint?

A három legfontosabb? A szabadság, az egyenlőség és a testvériség. Ennél jobbat nem lehet kitalálni. Szabadság nélkül nem lehet élni, mert az ember a szabadságra termett. Az embernek szüksége van a szabadságra, hogy azt tegye, amire képessége, adottsága van, amire a helyzete lehetőséget teremt. Egyenlőség nélkül nincs társadalmi fejlődés, mert ott, ahol nem becsülik meg a másik embert csak azért, mert más színű a bőre vagy más vallást követ, az rossz hatással van a civilizáció fejlődésére. Egy embercsoport nem lehet rossz: csak az egyes emberek lehetnek rosszak. A testvériség pedig azért kell, hogy szolidárisak tudjunk lenni egymással, hogy el tudjuk viselni mások felfogását. A szolidaritás rendkívül fontos emberi tulajdonság.

Fotók: Vadnai Szabolcs