Tettestárs volt a magyar lakosság a holokausztban?

A Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete immár rendszeres történészi pódiumbeszélgetésének adott teret La Vida Duna rendezvényház. A beszélgetés témái a 75 éve történt gettósítások és deportálások, illetve a magyar közigazgatás ebben játszott szerepe voltak. A diskurzust Gecsényi Lajos történész, az intézet igazgatója moderálta, beszélgetőtársai Ungváry Krisztián, az 1956-os Intézet munkatársa, Kovács Tamás, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely igazgatója, illetve Szécsényi András, a Magyar Zsidó Történeti Intézet munkatársa voltak.

Gecsényi első kérdésére, miszerint mi változott az országban a német megszállást követően, Ungváry felelt először. Mint elmondta, az 1944. március 19-e után történtek Edmund Veesenmayer német birodalmi megbízott szerint is egy „evolúciós megoldás” részét képezték, melyben „a magyarokra támaszkodva, magyar erőkkel, német oldalról csak tanácsadóként fellépve, formálisan kell irányítani az eseményeket”. „Bármi is változott, ez a változás nem azért történt, mert Berlinből korábban kiképzett magyar kádereket hoztak volna” – vélte a történész, azaz szerinte teljesen más volt a helyzet, mint 1945-ben.

Ungváry szerint ugyan sok főispán lemondott, de alsóbb szinten „pont a fordítottja, nem történt semmiféle változás”. Ennek oka, hogy „formálisan Németország Magyarország szövetségese maradt, nem támadta meg Magyarországot, hanem konszenzusos módon szállta meg az országot”. A történész felidézett egy fotót, melyen

A történész arra is utalt, hogy ugyan voltak letartóztatások, ám ha megnézzük, hogy „a magyar országgyűlés tagjai közül hányat tartóztattak le és hogyan reagáltak azok, akiket nem tartóztattak le, akkor azt tudjuk mondani, hogy nagyon kevés olyan esetet ismerünk, amikor tiltakoztak volna”. Ungváry szerint „az országgyűlési képviselők túlnyomó többsége semmiféle ingerenciát nem érzett, hogy szolidáris legyen a letartóztatott társával, hanem pont ellenkezőleg, a kibontakozás esélyeit látta.”

Szécsényi András arról beszélt, hogy a Sztójay Döme által vezetett új kormány teljesen más politikát képviselt a zsidókérdésben, mint elődje. 1944 márciusától 85 zsidóellenes tárgyú rendeletet adtak ki, melyek messzemenőleg érintették a zsidók vagyoni és jogi helyzetét. Ez „óriási félelmet keltett a zsidóság között". A történész szerint „a közigazgatás részéről tulajdonképpen nem volt ekkora változás”, a közigazgatás ugyanis a korábbi évek politikai antiszemitizmusának hatására

Itt utalt a csendőrségre, a rendőrségre és az alispánokra.

Kovács Tamás úgy vélte a német megszállással kapcsolatban, hogy „tulajdonképpen ez nem megszállás volt, hanem bevonulás, a németek bevonultak. Nem volt fegyveres ellenállás. Általában azt lehet mondani, hogy mindenki szíve mélyén elfogadta, hogy most ez a helyzet. Erre nagyon jó példa az, hogy hiába tartóztatták le Bajcsy-Zsilinszky Endrét, nem tört ki a többi képviselő között valamiféle komoly tiltakozás, az alsóbb szintű közigazgatásban nem történt komoly változás”. Kovács emlékeztetett rá, hogy már 1938 óta folyamatosan voltak zsidóellenes intézkedések, amikre márciustól fogva a lehető legszigorúbban kellett emlékeztetni az embereket.

Fotó: Magyar Zsidó Történeti Intézet FB

A kérdésre, miszerint mennyire is zajlott zökkenésmentesen a zsidóság kirekesztése, gettósítása és deportálása, Ungváry úgy felelt, hogy

Ennek okaként a már korábban is létező antiszemitizmust idézte a történész: szerinte a magyar közigazgatás vármegyei tisztviselői már 1942-től támogattak egy olyan kezdeményezést, mely a magyar zsidók teljes vagyoni kifosztását támogatta. Ugyan a történész tisztázta, hogy véleménye szerint a magyar lakosság többsége nem volt antiszemita, csak a keresztény középosztály, ám „a megszállás szó félrevezető, mert valamiféle oktrojálást jelent, itt semmiféle oktrojálás nem volt, hanem szabad folyást engedett a német fél a magyar akaratnak”, a magyar holokauszt már előre „meg volt tervezve magyar fejekben”.

Erre példaként idézte Ungváry, hogy a németek kevesebb, és munkára képesebb zsidókat akartak kapni Magyarországtól, viszont a magyar kormány visszatartotta az életerős férfiakat munkaszolgálaton, és inkább nőket, öregeket, gyerekeket küldtek, ezzel „eldugítva” a német megsemmisítő apparátust. „Az úgynevezett függetlenségét elvesztett ország képes volt arra, hogy saját belső értékrendjét valósítsa meg a német megszállókkal szemben” – foglalta össze a kutató.

A felvetésre, miszerint mennyire is motiválta a holokausztban való magyar részességet a zsidóság anyagi javainak megkaparintása, Szécsényi azzal felelt, hogy fel kell vetni az a problémát, hogy

a holokausztban. Kovács úgy vélte, hogy „a magyar társadalom jelentékeny része igenis egy lehetőséget látott a saját maga személyes egzisztenciájának kiteljesítéséhez”. Ungváry szerint „még melegek voltak a dunyhák”, melyeket a zsidóságtól vettek el például Kassán, és egy zárt körű árverésen eladásra bocsátottak.

A közigazgatás részvételének kérdésére Szécsényi elmondta, hogy sok helyütt már a rendeletek nyilvánossá válása előtt gettósítani akartak, például Kárpátalján, ahol az SS és a csendőrség együtt akart gettósítani, ám végül a magyar honvédség megakadályozta őket ebben. Kovács beszélt arról, hogy a korszakban „hihetetlen szabálykövetés volt, elég ha arra gondolunk, hogy maguk a zsidók is minden egyes szabályt betartottak abból az elvből kiindulva, hogy ha betartom ezt meg ezt a rendeletet, akkor úgysem lehet rosszabb”. Kovács szerint ez utóbbi tragikus tévedés volt. A történész szerint „mindent, de tényleg mindent felülírt tehát az a fajta, logikusnak tűnő érv, hogy „parancsra teljesítettem”, „ez mindent visz”. 

Ungváry azt fejtegette, hogy

összesen 800 ezer ember életét vagy életvezetését számolták fel. „Hihetetlenül rövid idő alatt elképesztő mennyiségű ügyet bonyolítottak le”, ebbe ráadásul bevonták a tanárokat, a postásokat, a leventéket is, „de maguk a zsidók lettek a legjobban bevonva”, hiszen listázniuk kellett saját közösségeiket és javaikat. A történész a mentési kísérletekre is kitért, kifejtve, hogy „a mentési akciókra, amelyekből több száz volt, sokkal több feljelentés, besúgás és rosszindulat vetül. Tehát bár nagyon fontos ezeknek az embereknek az emléke, mivel mutatja, hogy még egy ennyire rossz helyzetben is volt, aki ember tudott maradni”, „de semmiképp se tévesszék meg az utókort arról, hogy a magyar zsidóságnak viszonylag csekély esélye volt túlélni”. Egy elbújt zsidó valószínűleg „elég hamar lebukott, mert valaki feladta”.

Zárszavában Gecsényi a legfontosabbnak azt értezte, hogy szembesüljünk a holokauszt történetével, és legyünk tudatában annak, hogy mi történt. „Voltak, nagyon csekély számban, akik emberek maradtak, de sajnos a többség megtagadta saját kultúráját, megtagadta önmagát, megtagadta emberségét”.