Félelem és rettenet: az új Kedvencek Temetőjéről

2019. április 12. 12:59

Trombitás Kristóf
Mandiner

Újra nekifutottak Stephen King egyik főművének – és ismét bebizonyosodott, hogy nehéz filmre vinni a horrorpápa történeteit.

A Kedvencek temetője – eredeti nevén Állattemető, de a cikkben a film nevénél maradok – Stephen King egyik legsikeresebb, legtöbbet hivatkozott műve, aminek ő maga is megadta a módját, hiszen annak idején

úgy promózta a kész művet, hogy az annyira félelmetes volt, hogy ő is csak évek múltán tudta/merte befejezni.

Ha igaz, ha nem, de kétségkívül ott áll a legjobb King-művek között. Az öregre még rosszabbul sikerült munkáiban is jellemző, hogy kiváló karakter- és dialógusalkotó, de ha elkapja a fonalat, akkor a történet is tart valahova, és nem az elképzelhető harminckettedik véglehetőségnél ér valóban véget a regény.

Amikor a Kedvencek temetője megszületett, Kingnek már rég nem parancsolt egyetlen szerkesztő sem. Ez a tendencia elsőre talán a Tűzgyújtóban fedezhető fel, az volt az a pont, amikor mindenki bedobta a gyeplőt, aki megálljt parancsolhatott volna King fékezhetetlen grafomániájának. Ez egy egészen kicsit már nyomot hagy a Kedvencek temetőjén is, de azért még szó sincs olyan elképesztő elburjánzásokról, mint a Nem jön szememre álom, a Tóparti kísértetek, a Duma Key vagy – igen, így van – az Az esetében.

Félreértés ne essék, King még ilyenkor is rendkívül szórakoztató, de úgy a félezredik oldal után, látva, hogy a cselekmény csak nem halad előre, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy egy szellemi maszturbáció szemlélői vagyunk. És ettől még érdekesebb az egész, ugyanis az élmény mégsem lesz kisebb, de az eposzi hossz dacára valahogy hamarabb elpárolog a fejünkből az egész mű.

Stephen King

Ritkán fordul elő, hogy valóban szükség van arra a plusz 2-300 oldalra – gondoljunk bele, az Az több mint 1000(!) oldalas. Hirtelen csak A ragyogás jut eszembe, mint egyik főműve, amelyik tényleg kívánta az írásmánia ilyen mértékű megnyilvánulását.

Nem véletlen, hogy a Carrie, King első regénye kifejezetten rövidnek mondható főleg az életmű ismeretében, és mégis egészen biztosan ott van a szerző öt legjobb művében. Ott még megvolt a kontroll.

Egy ilyen termékeny és a popkultúrába egészen könnyedén behúzható írónál természetes, hogy a filmipar is megtalálja,

Kinget pedig a kezdetek kezdetétől elkényeztette Hollywood, legalábbis ami a mennyiséget illeti.

Ő maga is írt forgatókönyvet, szerepelt, rendezett – egészen borzasztóan –, sőt, még rádiójátékot is írt.

Ismert, ugyanakkor mégis meglepő tény, hogy ennek ellenére alig akad említésre méltó adaptációja műveinek.

A sikereket könnyű felsorolni, elsőként azonnal adja magát A remény rabjai, amit minimális változtatásokkal és nagyon egyszerűen, de szépen vittek filmre, ott van még a Halálsoron – amiből egyébként szintén kimaradt egy fontos rész, ami a regényben hatalmasat üt –, aztán talán ott van még A köd, mint egy kései, egészen korrekt iparosmunka. Nem véletlen, hogy ezeket mind Frank Darabont rendezte, aki valamit nagyon jól megérzett Kingben –, és esetleg a De Palma-féle Carrie, ami viszont elég rosszul öregedett.

És ennyi.

Tudom, itt sokan felhoznák Stanley Kubrick megoldását A ragyogásra, amitől King élesen elhatárolódott – nem mintha ez King esetében sokat jelentene, mert ugyanakkor szörnyű filmekhez tudott rajongva asszisztálni –, és ez esetben igaza is volt. Biztosan kisebbségben vagyok a véleményemmel, de nem igazán jó film az az adaptáció. Két, egészen karakteres vízióval rendelkező alkotó ritkán tud egyenletes, maradandó, jó művet alkotni, és ebben nem segített Jack Nicholson szabadjára engedett ripacskodása sem.

Nem, ez a film sem öregedett jól.

 

Kedvencek temetője (2019), trailer

Ezért volt érdekes, hogy

Hollywood újra megpróbálkozott a Kedvencek temetőjével.

A 2010-es években ugyanis Kingre újult erővel kaptak rá a filmkészítők, de az eredmények minősége pontosan olyan hullámzó maradt, mint korábban: 2-3 pocsék filmre jutott egy elfogadható.

A Carrie egészen szörnyű volt – ha nem is annyira, mint a tizenévvel ezelőtti remake-je –, alapjaiban változtatta meg az eredeti üzenetét. Carrie ugyanis nem szórakozásból, jól átgondoltan, megtervezetten gyilkolt, hanem mint valami öntudatlan entitás mészárolta le azokat, akik megkeserítették az életét, tekintet nélkül arra, hogy az áldozatok tényleg bántották-e. Egyben érdekes tény, hogy King bőven az iskolai lövöldözések elterjedése előtt írta le az ilyen terrorcselekmények pontos lélektanát.

Az Az korrekt próbálkozásnak bizonyult, méltó volt a Darabont-féle filmekhez, A setét torony viszont újfent megmutatta, hogy King epikus műveivel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Hasonlóan érdektelen lett, mint a szintén világteremtő Végítélet, ami miniszériaként volt borzasztóan unalmas.

És akkor itt van nekünk a Kedvencek temetője: nem rossz, de nem is jó. Hadd kezdjem a pozitívumokkal.

Persze ma már alapvető elvárás, de a technikai megvalósítása kifejezetten szép lett, a miliő jól sikerült, mutatós az egész film. Akik ismerik a könyvet, azok értik mire gondolok, amikor azt mondom, hogy a temetési jeleneteknél a nagytotálban látott táj kísértetiességénél kicsit túltolták a speciális effekteket, de ilyen téren ez az egyetlen, amit fel lehet neki róni.

A főszereplők is több mint rendben vannak.

Jason Clarke nagy felfedezettje az elmúlt évtizednek,

karakterszínészből lett érdekes, kicsit mindig titokzatos, de főleg jó vezérszínész, megbízhatóan veszi vállára a filmet és viszi el egészen a végéig. Hiszünk neki, van értelme annak, amit és ahogy csinál; és amennyire a film ideje engedi, hihető az is, ahogy lassanként megtébolyodik az őt ért tragédiától.

Amy Seimetz egy kicsivel talán nála is jobb, de kevesebbet van kamera előtt. Ellenben John Lithgow nekem nagy talány az elmúlt pár évben látott játéka alapján, mert itt sem tesz hozzá semmit az egészhez, csak jelen van. Amit Clarke-nak sikerül elérnie a filmben, hogy többet értékeltet, mint amit idő van megmutatni, abban Lithgow teljesen elvérzik.

 

A film feléig egészen korrektül zajlik az építkezés, követik a könyvet, van ugyan pár jumpscare, amelyeknek nincs párhuzamuk a könyvben és egészen feleslegesek is, hiszen általában a fantáziátlanságot fedik el vele – ha valami hirtelen a képünkbe ugrik vagy felviszik maximumra a hangerőt, reflexszerűen riadtak leszünk.

Az eseményeket valójában elindító tragédia viszont nem úgy történik, ahogy a műben, de önmagában ezzel sem lenne gond.

Ezután viszont teljesen szétesik a film,

és itt jönnek a spoilerek.

Először is, gyilkoló állatokat és gyerekeket nagyon nehéz úgy megjeleníteni a vásznon, hogy a feszültség megmaradjon. Egy könyvben, ahol mindez a fantáziánkra bízott, megoldható, de a moziban szinte lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy ez a macska az idomár parancsára teszi, amit tesz, és a kislány is csak színész. (Emlékeznek a Vaksötét kutyatámadós jelenetére? Na, az azon ritka állattámadásos jelenetek egyike, ahol teljesen hihető a szituáció. Ha lesz valamikor Cujo-remake, azt Fede Alvareznek kell rendeznie.)

Nem tudom megmondani a lélektani okát, de egy felnőttet látva ezek kisebb problémák, gyerekek esetében egyszerűen nem működik. Ráadásul az utolsó 20-30 percben semmi másról nincs már szó, csak egy természetfeletti erő értelmetlen kaszabolásáról. Gyilkol, mert gonosz és kész. Eltűnik minden korábbi megfontoltság, és amit a forgatókönyv felépített, azt magabiztosan kiszórják az ablakon.

És a vége.

Ott hibázik a legnagyobbat a film, ahol a könyv a végső gyomrost beviszi, és tesz arról, hogy támolyogva álljunk fel, miközben az élmény sokáig velünk marad. King

a Kedvencek temetőjét még bőven akkor írta meg, amikor kokain- és alkoholfüggősége legmélyebb bugyraiban volt.

Az egész mű annak a mementója, mennyire rettegett attól, hogy elveszíti a családját és tönkreteszi a szeretteit. Azért is olyan erős a könyv váza – elvonatkoztatva a horrorelemektől, amikben szintén brillírozik –, mert végig érződik rajta a személyes félelem. A tudat, hogy mindezt King magánemberként is lassan, de fokozatosan átéli, és ami neki a pia és a drog, az Louis-nak az az átkozott temető.

Viszont Kingnek volt annyi önmérséklete, hogy a végén két lépéssel előbb tette le a tollat, mint ahogy azt tőle várnánk. Pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy mindennek mi lesz a vége, de nem látjuk. Egy olyan ponton búcsúzunk el, ahol a rettenet eléri tetőfokát, de nem csillapodik azzal a hatása, hogy az arcunkba is belevigyorog.

A film készítőiben nem volt ennyi elegancia, ők bizony csak azért is meg akarták mutatni, hogy mi a vége. Nem vált a javukra.

A Kedvencek temetője egyszer azért nézhető, aki nem ismeri a regényt, az még egészen jól is szórakozhat rajta, de nem éri el az Az szintjét, ami szintén csak jelenthet a Halálsoronnak. És valljuk be, azért a Halálsoron nem King legmaradandóbb munkáinak egyike, szemben a Kedvencek temetőjével.

Talán bele kell nyugodnunk, hogy King legjobb műveit egyszerűen ledobja a filmszalag.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146643

Ajánljuk még a témában