Fiatal magyarok, bennünk a létra!

2019. április 8. 09:24

Kohán Mátyás
Mandiner

Magyarország nem Dánia, de nem is Darfúr, nem is Dubai, de jónak jó, Istenem, de jó. Ne Európához akarjuk hát szorongva igazítani posztkommunizmustól sújtott hazánkat, hanem Európából szőjünk díszmagyart. És mint mindig, bennünk a létra. S ha mászni kell, hát másszuk meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?”

Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana

 

 

Van a Szilícium-völgy kérges közepében, félúton a Golden Gate és az Apple-székház között egy hegy, Windy Hillnek hívják. Persze csak annak hegy, aki a San Franciscótól délkeletre az öbölre sikló, nyolc-tíz érdnyi világváros tengerszintjén hónapokig tunyított szemmel tekint reá, mert 581 méternél nem magasabb a drága szentem, de ez az élményen nem csorbít: verőfényes felhőhiány és a Völgy legjobb optikájában készült szemüveg együttes fennállása esetén

egyszerre látni róla a San Francisco-öblöt és a Csendes-óceánt. Mágikus.

Ezen a hegyen hagytam minden illúziómat a felvilágosult Nyugattal kapcsolatban.

Tizennyolc éves vagyok, lélekben-virtusban magyar, agyban-főben keresztény, kulturálisan német-római. Hiszem a Szentháromság egy Istent, a szólás szabadságát, a sztoikusok logikáját, a munka becsületét, a szomszéd szeretetét, az érték tiszteletét, a házastársi hűséget, az őszinte szó horderejét, a barátság vasláncát, a család oszthatatlanságát, a vízzé nem váló vért, az egység erejét, a hallgatás varázsát, az egyén hatalmát, az illékony bizalmat, a kisbetűs-számos-nagybetűs Facebook-jelszót, a száraz puskaport, a keményen dolgozó kisembert, a háromnegyed-egynegyedben kevert kóla-fantát, a pincehideg rozéfröccsöt, a felsőfokú angolt és a kétezres szívóbenzint.

És a felvilágosult Nyugat ezt nem hiszi velem. Hol mondja, hol nem mondja, de egyik esetben sem hiszi. Kelet sem. Magunk vagyunk idehaza, középen mink, balra a hideg, jobbra a háború.

Fogadok ezért hűséget két év Nyugattal a létidő-számlámon Magyarország zászlajának és a Köztársaságnak, amelyet képvisel, az egy és oszthatatlan Nemzetnek az Úr alatt, szabadsággal és igazsággal bárkinek, akinek van humora a helyhez, és hajlandó értük másfél lépést tenni. Ez az ország nekem NER-estül a józan ész és a személyes szabadság büszke hazája, ahol csak az kap pálinkát, aki éretten mosolyog, csak annak lesz pénze, aki nyitott szemmel jár a kitaposott úttal húsz méter szélesen párhuzamos csalitosban, és csak abból válik csúcspolitikus, aki magyar néplélektanből bármikor tudna doktorit védeni.

Magyarország se nem Dánia, se nem Darfúr, se nem Dubai, de jónak jó, Istenem, de jó.

Intézményi paradicsomban éltem Kaliforniában. Másnak az embertelen mennyiségű pénzén jártam embertelenül jó iskolába, ahol embertelenül alapos képzésen átesett tanárok embertelenítik az embert az antropocentrikus világkép égisze alatt, agyát patyolatra mossák, lelkét sallangmentesre sarokcsiszolják, és minden betáplált impulzusra érzékeny politikai aktivista-nyersanyaggá zselésítik az emberhúst.

A nevelési élményt patikamérlegen porciózott olvasottság, válogatott természeti tapasztalatok és nagy műgonddal adagolt, irányra kalibrált kritikai érzék teszik teljessé.

A végeredmény: megszámlálhatatlan kiművelt, észveszejtően hatékony, széles látókörű emberfő bújik elő a cső végén, akikből egy életre kiveszik az őszinteség, az önazonosság és az önzetlenség skill setje.

Immáron

készen állnak a modern nyugati princípium beteljesítésére: pénzt hazalapátolni, szabadságot szűkíteni és hatalomra törni.

Úgy, hogy közben egy percig sem felejtik el kívülre-belülre sugározni a megkérdőjelezhetetlen axiómát, hogy ők márpedig liberálisok, altruisták, demokraták, jó társak, jó barátok, jóért jól küzdő jó emberek. Amíg a közvélemény úgy kívánja, még keresztények is.

A kaliforniai valóságshow-ban milliárdos díszlet mellett szívja el a személyes szabadság elől a levegőt a vélelmezett politikai szabadság, és létrejön egy légkör, amely emberi közvetlenségnek álcázza a porszáraz jéghideget, a világ legkifinomultabb anyagi, politikai és üzleti körülményeit teremti meg a lélek teljes elkorcsosítása mellett. (Vagy annak árán. Ezt a kijelentést még nem merem megtenni.)

Idehaza meg gyorsabban hullanak az ápolók, mint a betegek, funkcionális analfabétizmust oktatnak az általános és középiskolák zömében, és a Szentlélek tartja csak küszöbszint alatt a minden bolond lyukból előfásuló ecetes népharagot. Intézményi csőd vagyunk, persze, köztársaság egyötödnyi demokratával, lejárt szavatosságú Kádár-lábszaggal dezodorált kátyúkalifátus, ahol sajnos nem tudom, hogy politikai szabadság van-e, mert erre érdemi igény nem mutatkozik.

De a vasmacska rúgja meg,

ami ebben az országban nem intézményesített, az fantasztikus!

Fantasztikus az, ahogy a magyar emberbe minden tudományosságot leiskolázó életösztönt varázsol egy icce bikavér, fantasztikus a személyi szabadság azon foka, ahogy a magyar ember egy fél órát túl nem lépő bizalomépítő tiszteletkör után gégeropogtatón pofánhahotáz hivatalt, házi- és egyéb rendeket, szabályt, hatóságot, főnököt, intézményt, és nyíltan azt mondja-teszi, amit a józan paraszti esze a fülébe duruzsol, akármi mással is legyen az ellentétes.

Fantasztikus élmény egy mindenhol máshol öt éven belül betiltásra kerülő, tizensokéves, millió alatt kapható német benzinbölénnyel végigcirkálni nulla pénzért a Balaton északi partját, annyival, amennyivel a következő traffipax ötven méteres körzetéig jólesik, fél kézzel egy sugárzó szemű magyar barátnő kezén, fél füllel a kihangosítóba szabadon káromkodó barátokkal, fél-kétpofával, egy szívvel, egy lélekkel szidva az ügyeletes parlamenti képviselőt, NAV-osztályvezetőt, államtitkárt, tanárt, orvost, bírót, szülőt, kalauzt, rendszert, fél szemmel rákacsintva a dombról leintő, nem a széltől pirospozsgás, de nem is diplomáciai megfontolásból mosolygó régi komára-papra-tanárnőre-szerzetesre, fél lábbal a gázon, a másikkal már az Istenre és nyolc óra munkára bízott jövőben.

Nem a gazdagság élménye, nem is a sikeré, de a kortalan szabadságé.

Hogy itt mindent lehet, amit máshol nem, hogy itt minden logika működik, ami máshol nem, hogy itt magyar szívek és magyar tájak szent szövetsége olyan védőhálót húz az ember alá, ami sehol máshol nincs.

Nem kell hozzá más, csak egy kis gógyi. Hogy merjünk magyarnak lenni, nem külsőségekben, hanem lelkialkatban. A jég hátán is megélő, minden elvárástól szabad, panasszal és korholó szeretettel túlcsorduló szívű, keserédesen őszinte magyarnak. Hogy az Isten tudja, milyen eszméktől vezérelt, évtizedről évtizedre változó identitáspolitikai trendek oltárán ne áldozzuk fel a pótolhatatlan és szinte visszaszerezhetetlen személyes szabadságunkat. Főleg a szívből szóló beszéd szabadságát ne, de a többit se, ha egy mód van rá.

Nem vagyunk hibátlanok. Meg kifejezetten hatékonyak sem vagyunk.

Dél-balkáni körülmények között senyvesztünk több tízezernyi közalkalmazottat egy olyan működésképtelen egészségügyben, amelyet a korlátlanul hozzáférhető egészségbiztosítás magasztos szocialista álma alapján terveztünk, csak bitangul nem aszerint finanszírozunk. Ezt az álmot össznépileg sem felvállalni, sem eldobni nem tudjuk. Porosz sablonra szabtunk magunknak oktatási rendszert, csak időközben kiszaladt alólunk a poroszok állandó hadkészültsége, a poroszos műveltséget adó tanárképzés és a porosz (meg az orosz) munkaerőpiac. Ezt a köddé vált álmot még átlátni se bírjuk rendesen, nemhogy elengedni.

Az intézményeink a monarchista és a kommunista birodalmak zavarosra mosódott lázálmai körül forognak

nap mint nap, és hiába farigcsálunk nekik huszonegyedik századi homlokzatokat, ha az elvek újragondolásához kevés bennünk a lóerő. Vagy talán nem is kevés, csak az agyi ereinkre ráfáradt motorolaj-réteget kéne levakarnunk végre.

Nem vagyunk hibátlanok. De tizennégymillió ember számára, beleértve minket, Nyugatot megjárt fiatal értelmiségieket, jobb hely vagyunk bármelyik másiknál. Aki Dániát akar, hát menjen Dániába, és Rómában éljen úgy, mint a rómaiak. De bízvást hiszem, hogy mi testületileg nem magyarítást akarunk írni Dániához, Luxemburghoz és Kaliforniához, hanem valami másra vágyunk. Valami szabadabbra, őszintébbre, ízesebbre. Magyarabbra, az Istenért!

A gondjainknak van megoldása.

A megoldás egy újabb Széchenyi-terv. Szám szerint a negyedik, mert volt egy az Öregnek, meg volt a Barroso- és Juncker-bizottságokkal tandemben Orbán mesternek is kettő. De a negyedik Széchenyi-tervben

nem engedhetjük meg magunknak a kistelepülési szökőkútzáport,

a termálfürdő-forradalmat és a térkőtivornyákat faltól vakulásig.

A negyedik Széchenyi-tervnek a most külföldi egyetemekre készülő fiatal értelmiségiek fejében a helye.

Rajtuk, rajtunk múlik, hogy haza tudjuk-e hozni a nyugati intézményi kultúrát, tudást és stratégiát úgy, hogy közben minden porcikánkban magyarok maradunk. Rajtunk múlik, hogy rá tudjuk-e szabni a magyar lélekre mindazt az értéket, ami az atlanti világban még európai, és le tudjuk-e rázni zebracsíkos Vanseink, burgundi bordó Converse-eink és szórványosan előforduló barna lakkcipőink sarkáról a célját, szabadságát, vezércsillagát vesztett Abendland mocskát.

Hogy ne Európához akarjuk szorongva igazítani posztkommunizmustól sújtott hazánkat,

hanem Európából szőjünk díszmagyart.

Középen mi, balra hideg, jobbra háború. Mint mindig, bennünk a létra.

S ha mászni kell, hát másszuk meg!

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146274

Ajánljuk még a témában