Szárazfának muzsikája

Határon túliként a kultúrával élteted magad – Lajkó Félix a Mandinernek

2018. november 28. 15:15

„Kívülről biztos úgy néz ki, hogy ezzel akarom levenni a lábukról a csajokat és így akarok mindenkit megenni a hegedűvel. Szó sincs róla. Ez egy belső kényszer, ez jön” – mondja virtuozitásáról Lajkó Félix. A világhírű vajdasági hegedű- és citeraművésszel magyarságáról, ihletforrásairól és a zenészlétről beszélgettünk. Lajkótól megtudtuk: vajdaságinak születni kell, az erdélyi Gyimesbe viszont szívesen költözne. Karácsonykor a hegedűt nem, csak a kanalat és a villát veszi elő otthon: „Hatalmas zabálás van, az a lényeg”. Interjúnk.

Lajkó Félix november 29-én a BOK (korábbi SYMA) csarnokban ad koncertet Budapesten. A koncert előtt adott interjút lapunknak.

***

A főszerkesztőnk minden nemzeti ünnepen meghallgatja a Még azt mondják... című dal koncertfelvételét tőled és Rúzsa Magditól. Szerinte nincs magyarabb dolog ennél a felvételnél. 

Örülök neki.

Neked mi a magyar?

Hát, én. Ennyi elég, nem? Szerintem nincs kifejezetten ilyesmi. Ha elkezdenénk beleszántani, biztos rájönnénk, hogy ez a nóta – Még azt mondják, ez se szép, az se szép – szlovák átirat. De ez kit zavar?

Mennyire fontos a zenédben a magyar mivolt?

Abból indulok ki, hogy az vagyok, s ami nekem tetszik, az már esetleg az is lehet. De nem tudom, hogy mi az igazán magyar. Ha megnézzük. Erdély népzenéjét, látni fogjuk, hogy

nehéz elválasztani, hogy mi a magyar és mi nem. Ez annyira komplex és összeállt valami…

Ha a jó dolgokat nevezzük magyarnak, akkor oké. 

A világzene címkével ki vagy békülve?

Nem. Illetve most már valamennyire igen, de azért, mert nem jelent semmit. Nem tudom, miért hívják így a kortárs zenét… Valakinek fontos, hogy legyen egy címke. Hát, legyen.

És mi a viszonyod a népzenéhez?

Az állandó. Szoktam dalfeldolgozásokat csinálni, meg játszogatok akár bulin is népzenét. Népzenében nőttem föl, az vagyok. A többi csak utána jött. De nem hívnám magam népzenésznek, inkább falusi zenész vagyok. 

El tudnád magadat képzelni prímásként egy lakodalomban vagy táncházban?

Nem. De sokat csináltam ezt, nagyapám vőfély volt, mellette jártam lakodalmakba játszani. Kocsmákban is játszottam, de nem csak falusi kocsmákra gondolok, hanem blueskocsmákra és hasonlókra.

Nem úgy kezdtem el játszani, hogy ki volt találva, hogy a nagybetűs Zenét fogom játszani,

hanem a legkisebb dolgoktól indultam: Hol jártál az éjjel, cinegemadár. 

Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója azt nyilatkozta nekünk, hogy szerinte a legrosszabb állapotban a Vajdaságban van a néphagyomány, részben nyilván a délszláv háború miatt. Hogy látod?

Hát… ezt annak idején el lehetett volna mondani például Gyimesről. De pont ezért maradt meg ott egy rakás olyan dolog, ami más helyeken már nem maradt meg. Ha valami rossz állapotban van, az nem biztos, hogy ennek a kultúrának rosszat jelent. Mert pont így marad meg. Meg egyáltalán:

határon túlinak lenni mindig azt jelenti, hogy a kultúrával élteted magad.

Ebben nőttem föl. 

Mi a viszonyod a szerb kultúrához?

Kiváló. Most is játszok egy rakat szerb számot. Szeretem.

Elsősorban zene – ez a címe a mostani műsorodnak. 

Nem én találtam ki. 

Az ismertető szerint „új zenei szöveg, új zenésztársak és új hangulatok”. Ez mit takar?

Új nótákat. De nem a fordítottja annak, amit eddig csináltam. Hanem letisztultabb, egyszerűbb nóták, nagyon jó zenészekkel. 

Mi alapján inspirálódsz, mi alapján áll össze egy új műsor?

Általában abból lesz szám, ami megragad. Amit nem tudok kiverni a fejemből. Most van például egy nóta, amit játszunk, kicsit húz a Karib-tenger  kalózaira, de egyszerűen muszáj játszanom, nem tudom kiverni a fejemből. De a többieknek is tetszik, had menjen. Kicsit latinos, de van benne csárdás is… magyar-latin keverék. Tipikus Lajkó-féle keverések. 

S lesz lemez is?

A lengyel Vołosival lesz a következő, azt már felvettük, ki is van keverve, állítólag decemberben kijön. Viszont a mostani fölállást is fel szeretném venni, valamikor tavaszra. 

Gyorsan cserélődnek mögötted a zenésztársak. Mi alapján dől el, hogy ki megy, ki jön?

Nem hiszem, hogy olyan gyorsan cserélődnek, Brasnyó Antallal például tíz évet játszottam együtt. Dresch Mihállyal is sokat játszottam, sőt volt egy Pettrik Ádám nevű ütős fiú, vele még többet. Szóval szerintem olyan nagyon nem cserélődnek mögöttem a zenészek. De nyilván információszerűen, amit ti hallotok, azok változékonyak. Főleg az utóbbi időkben. Sok együttjátékom volt sok, különböző nemzetiségű zenésszel. Van már rengeteg ember, aki szeretne velem együtt játszani, ez jó fejlemény. 

Kik?

Adam Ben Ezra, a tel-avivi bőgős, aki nagyon jó, kezdő világsztár. Jojo Mayer dobos, New York. A lengyel Vołosi. Most lesz sok szimfonikus zenekar, akikkel együtt játszok, első körben a ljubjlanai szlovén filharmónia. Valamikor mások jönnek ide, máskor én megyek. 

Mi alapján dől el, hogy kivel játszol? Kinek a zenei közege áll hozzád közelebb? 

Nem, ez nem így megy. A Vołosival kapcsolatban szokták kérdezni, hogy azért szeretünk-e együtt játszani, mert a közép-európaiak ilyen jól megértik egymást.

Hiába lennénk közép-európaiak, ha nem lennének ők elég jó zenészek.

Bárkivel játszok, ha tényleg tud játszani, akkor semmi akadálya nincs. Az egy vagy két próba alatt kiderül, hogy valakivel érdemes-e  együtt dolgozni vagy sem. 

Előfordult, hogy nagy reményekkel voltál a közös játék iránt valakivel kapcsolatban, aztán mégsem jött össze?

Volt, de sosem a zene végett maradt abba valami, hanem emberi vonások zavartak bele a zenébe, ami még nagyoknál is előfordul. Hiúság, ilyesmi…

Abból a művészvilágban van bőven.

Hogyne lenne! Maguk a zenészek egy elég hiú társaság, csak ha ez túlmegy egy határon, az már nem jó. 

Kivel nagy álmod együtt játszani?

Sok van. Sok volt. Többnyire meghaltak. Paco de Luciával szerettem volna együtt játszani, de nem jött össze. Yehudi Menuhinnal is szerettem volna találkozni, nem jött össze. Most hajtjuk egy ideje a Yo-Yo Ma nevű klasszikus csellóst, aki belefogott a világzenébe is. De nem ez a lényeg. 

Mi a lényeg?

Hát, ha arra koncentrálunk, hogy kivel akarunk találkozni, akkor közben könnyen elfelejtjük azokat, akikkel találkozunk. Én is valószínűleg öregszem, és ha visszagondolok, akkor rájövök, hogy találkoztam egy rakás jó emberrel, nagyon tehetséges emberrel, nincs panaszra okom.

Tartod velük a kapcsolatot? 

A túlvilággal nehéz. Ruggero Riccinek is játszottam, de már meghalt. Ő azzal tanított meg sok dologra, hogy nem tanított meg semmire. Fiatal voltam, s mondtam neki, hogy szeretnék tőle tanulni. „De mit?” – kérdezte ő. „Mi a végcél? Bach, Paganini?” Hát, mondom, a végcél az, hogy játsszam a saját nótáimat.  És erre azt válaszolta, hogy miért akarok én neki egy rakást pénzt fizetni, hogy megtanítson a teljesen fölösleges dolgaira?

Fogd meg a hegedűt és játssz! 

Kritika feléd, hogy esetleg öncélú, sok a virtuozitásod. 

Sok mindent szoktak mondani. Általában igazuk van. Nyolcvan százalékban én sem vagyok megelégedve azzal, amit csinálok. De azért csinálom és próbálom fejleszteni, hogy tényleg jobb legyen. Ha ezen rugózik valaki – örülök neki, mert elég sok jó tanácsot adnak, de az ő lelkivilágukról beszél, ha úgy nyilatkoznak a másikról, hogy még nem is találkoztunk. 

Miből fakad ez az intenzív virtuozitás?

Ez sosem volt kitalálva. Kívülről biztos úgy néz ki, hogy ezzel akarom levenni a lábukról a csajokat és így akarok mindenkit megenni a hegedűvel. Szó sincs róla.

Ez egy belső kényszer, ez jön.

Valamikor nekem is sok. Valamennyire azért tudom kanalizálni ezeket az energiákat. Nem érzem már mindig öncélúnak. 

Hogy nem vagy elégedett azzal, amit csinálsz, az túlhajtott maximalizmus?

Azért, mert a teljes boldogságot szeretném elérni, mégpedig fahangszerrel. Elérni egy olyan célt, ami megfoghatatlan, de valójában minden attól függ. Ha nem olyan a zene, az nem azt jelenti, hogy akkor most utálom.

Mondanál példát abból a 20 százalékból, ami tökéletes lett?

Nincs tökéletes, hál’Istennek. Abban a pillanatban, amikor játszom, mindennel meg vagyok elégedve. Akkor az jó; aztán amikor visszahallgatom, akkor már nem biztos. A pillanat számít egyelőre, koncerten meg abszolút. 

Szoktál kísérni másokat, vagy mindig mások kísérnek téged?

Volt az a felállás, amiben három énekesnővel játszottam, Csizmadia Annával, Palya Beával és Tintér Gabriellával. Ilyenkor az ember megpróbálja aláfesteni az éneket, és a szólóját is hozzáalakítani. Kell ehhez egy esztétikai érzék. Nem csak az, hogy ki mennyire tud, hanem az esztétika és a dramaturgia is fontos. A népzenében, rockzenében, komolyzenében is van dramaturgia, csak el szokták felejteni. Nagyon fontos, hogy az improvizációnak legyen dramaturgiája és esztétikája. 

Miből merítesz, mit olvasol, mit hallgatsz, ha szabadságon vagy, pihensz?

Minden délután szoktam aludni, Pesten nem, de otthon igen. Amitől nem tudok szabadulni, azok a Haydn-szimfóniák első és utolsó tételei – azok általában gyorsak, és – hihetetlen – nem tökéletesek, hanem boldogak. Népzenéből eredeti gyűjtéseket szoktam hallgatni. Régen sokat hallgattam műnépzenét, mint a Muzsikás, a Téka, ma is szeretem, de hát ez városi népzene, és most már az eredetit szeretem jobban. Akikről nem tudok sosem leszokni, az az öreg Zerkula János gyimesi prímás és Szabó Viktor mezőkölpényi prímás. Őket bármikor meghallgatom.

S a te zenédet hogy hívnád?

A városi népzenészek

engem adatközlőnek szoktak hívni. 

Hány hegedűd van?

Most nincs olyan sok, mint régebben. Szétosztogattam. Adok kölcsön hegedűket embereknek, gyerekeknek, hogy játsszanak rajta. Most azt hiszem, öt van. 

Sose gondoltál rá, hogy elköltözz Budapestre, vagy esetleg Szegedre, Szabadkára?

Így is túl sokat vagyok Pesten.

Ha költöznék, nem Magyarországra, hanem Erdélybe költöznék.

Sőt, nem is így, hogy Erdélybe, hanem azon belül is Gyimesbe. De lehet, hogy kiegyeznék egy szigettel is. 

Szoktak keresni nyárra egyes szigetekre gondnokot.

Szeretem a nyarat, de egy idő után meghülyülnék egy pálmafás szigeten. 

Szokták mondani a zenészéletre, hogy cigányélet. Te hogy viseled a sok utazást?

Nem érzem, hogy így volna. Most egy kicsit mégis igen, mert most van először saját zenekarom Budapesten, így időnként fel kell jönnöm próbálni. Most ez az ősz kicsit sűrű lett Japánnal meg Olaszországgal, de egyébként otthon vagyok. 

Nem szereted a kamerát és az interjúkat. Ez kötelező szerénység?

Nem, nem kötelező szerénység, hanem inkább beképzeltség szerintem. Az elején nem éreztem ezt a zenész-mivolt részének, most sem érzem annak.

Ha nem dumálok, nem fognak eljönni az emberek a koncertemre,

hiába játszom jól. Komolyan. Nyilván érdekli őket az egyéniségem is. Ebből az fakadna, hogy celeb kéne, hogy legyek, és folyamatosan hülyeségekkel kellene, hogy foglalkozzak, ezt viszont nem szeretném. 

Szakácskönyvet nem fogsz kiadni ezek szerint. 

Már akarták. 

Kerülgetett már a kiégés?

Nem. A fáradtság igen, a kiégés nem. 

Untad meg már saját számodat, ment az agyadra?

Persze. A fütyülős nótával ki lehet zavarni a világból. Amikor már egymilliomodszor nyomod le… persze most is lenyomtam Japánban. Volt egy nagy szünet, egy ideig nem játszottam, most meg örömmel tettem. Ugyanígy vagyok az El Cavillo című nótával is. Vannak ilyen slágerek, amiket ha nem nyomsz, nincsenek megelégedve a koncerteddel. Meghallgattam Prince-t a Szigeten, és nem voltam vele megelégedve, úgy voltam, hogy egy Queent vagy egy Sexy Motherfuckert még nyomhatott volna. Aztán arra gondoltam, hogy végül is szabad ember, azt csinál, amit akar. Ez tetszett neki. Csak hát nem voltak annyira jók az új nóták. 

Hogyan készülsz a karácsonyra?

Sehogy. A feleségemnek és nekem december 15-én és 17-én van a születésnapunk. Így a december nagyon sűrű, összekötjük ezt a karácsonnyal. Mindenki megkapja egyszerre a karácsonyi és születésnapi ajándékot. Az egész december az ünneplésről szól. Pár havernak is van ekkor születésnapja, plusz ott az újév is. Évzáró koncertek. Decemberi ünnepsorozat van.

Előveszed otthon a hangszert ilyenkor?

A kanalat veszem elő és a villát.

Hatalmas zabálás van, az a lényeg. Mindenki nagyon jól főz a családban. 

Te is?

Nem. Akartam szakács lenni, de gyakorolnom kéne azt is. Szoktam főzni valamiket, de azzal sem vagyok sosem elégedett. A birkapörköltem nem rossz, úgy fogalmaznék. A délvidéki konyha monarchiás konyha: keveredik benne az osztrák, a magyar és az összes nemzetiség konyhája. Huszonvalahány népcsoport lakik arra. A Délvidék volt a Monarchia Szibériája: mindenkit, aki rosszul viselkedett Bécsben vagy Pesten, oda paterolták el. Összejöttek olaszok, spanyolok, lengyelek, mindenféle ember. S mit hozott magával mindenki? A zenét meg a kaját. Például zsidó konyha némettel és szerbbel… Rettenetesen sokat kajálnak, erről is híres a környék, hogy micsoda zabálások vannak. 

Visszakanyarít az beszélgetésünk elejéhez: hogy milyen vajdaságinak lenni?

Szerintem szuper. Én szeretem. De ez nem egy olyan hely, mint Gyimes, hogy érdemes oda költözni, mert jó annak lenni. Ide születni kell. 

Fotók: Szűcs Ágnes

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/139273

Ajánljuk még a témában