Élménypedagógia

Azok maradnak, akik valódi hivatásuknak tekintik az oktatást – Aknai Dóra Orsolya a Mandinernek

2018. szeptember 29. 9:14
Hogyan kerülnek robotok egy gyógypedagógia foglalkozásra? Tényleg hamis mítosz az, hogy „mindenki tehetséges valamiben”? Sorozatunkban most olyan gyógypedagógussal beszélgettünk, aki szívesen dönt tabukat, miközben a legmodernebb eszközöket használja, és hírből sem ismeri a fáradtság fogalmát. Aknai Dóra Orsolya nyilatkozott a Mandinernek.

Sorozatunkban olyan hazai pedagógusoknak adunk teret, akik bátran kísérleteznek újszerű módszerekkel, szemléletükre a szakmai frissesség és ötletesség jellemző. Ismert és még kevésbé ismert szakemberek ők, akik bármilyen területről is jönnek, közös vonásuk, hogy kreativitásukkal gazdagítják a hazai oktatást.

Bemutattuk már Jocó bát, az ország tetkós töritanárát; Joós Andreát, az élménybiológia úttörő alakját és Czékmán Balázst, aki az informatikaoktatás megújításán dolgozik.

Ezúttal Aknai Dóra Orsolyával beszélgettünk; a sorozat hagyományaihoz híven, illetve a kollegialitás okán tegező formában. Dóra elsők között volt az országban, aki interaktív táblát és táblagépet használt a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek fejlesztésében. Jelenleg Várpalotán dolgozik, a tavalyi tanévtől kezdve utazó gyógypedagógusként. Sokat publikál, munkássága több felületen is nyomon követhető.

***

Elég széles a tanári portfóliód: mestertanár, szakértő, gyógypedagógus, emellett egy IKT-kutatócsoport alapítója vagy. Ennyire sok ideje lenne egy pedagógusnak?

Az igazat megvallva, nem tudom, hogy egy átlagos pedagógusnak mire mennyi ideje van. A szüleimtől – akik szintén pedagógusok voltak – azt láttam, hogy szívvel-lélekkel, maximumon kell tenni a dolgunkat! Nekem ez így természetes. A családom, a háztartásom és a pihenés mellett a számomra fontos elfoglaltságokra mindig van időm. Azokat a tevékenységeket, melyeket végzek, nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap mindent csinálok. Azt valóban nem lehetne bírni, arra nem lenne idő, energia. Persze amit szeret az ember, azt szereti is csinálni, így könnyű helyzetben vagyok, mert

semmit nem érzek nyűgnek.

Gyógypedagógusként olyan halmozottan hátrányos helyzetű, értelmileg sérült gyerekekkel foglalkozol, akikről sokan már lemondtak. Egyáltalán, hogy képzeljünk el egy gyógypedagógust, miben más az ő munkája, mint egy „hagyományos” pedagógusé?

Ránézésre semmiben nem különbözünk egy „hagyományos” pedagógustól. Szerintem Te sem tudnál különbséget tenni. Viszont hiszem, hogy gyógypedagógusnak csak az áll, akiben van valamiféle elköteleződés, valami másféle viszonyulás a hátrányos helyzetű gyerekek, embertársak iránt. Ezzel mi nem vagyunk többek – félreértés ne essék – csak valahogy másak. Nekem boldogság, hogy ezekkel a gyerekekkel, szüleikkel, családjaikkal tölthetem a napjaimat. Jóleső érzés, hogy a szülők, munkatársak, kíváncsiak arra, amit a fejlesztőórákon teszünk, kikérik a véleményemet, együttműködők, visszajelzéseik alapján, hasznosnak találják a munkámat, látják a gyerek fejlődését, sikerélményeit.

Lehet ilyen közegben tehetséggondozásról beszélni? Van egyáltalán értelme ilyen irányú fejlesztésnek?

Én a tehetséget abban látom, ahogy a gyerekek viselkednek egy-egy helyzetben, ahogyan keresik az új utakat, megoldásokat. Ebből következik, hogy azzal a népszerű gondolattal

nem értek egyet, miszerint „mindenki tehetséges valamiben”.

Ki merem mondani, hogy ez nem így van! Igenis vannak átlagos, mindenben egyformán teljesítő, újdonságokat soha nem kereső gyerekek. Ők azok, akikre mindig lehet számítani. Kicsit ilyenek az én tanítványaim is.

Máshogy nyilvánul meg a tehetség köztük? Vannak eszközök az ő „megfogásukra” is?

Nekem – utazó gyógypedagógusként – alapvetően nem is az a feladatom, hogy a tehetségeket keressem, gondozzam, hanem, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő, egyáltalán nem sikeres gyerekeket, az életben való boldogulásukat segítsem. Persze az értelmi sérült gyerekek között is vannak kiemelkedők, például a művészetek vagy a sport terén. Ettől függetlenül, ha „szembe jön” velem egy más, újszerű megoldásokat kereső gyerek, szívesen foglalkozom vele, differenciálom számára a megoldandó feladatokat, új eszközöket adok a kezébe.

Mesterpedagógusként és szakértőként is dolgozol egy olyan rendszerben, amelynek létjogát és alapjait is sokan vitatják a pedagógusok közül. Vegyük például a portfólióírást: valós minősítést tesz ez lehetővé? Néhány meglátogatott óra alapján igencsak veszélyesnek tűnik egy-egy életművet megítélni.

Ez egy igen megosztó kérdés. Mint mindennek, a minősítési rendszernek is vannak pártolói és ellendrukkerei. Lehet felsorakoztatni érveket és ellenérveket, a szerint, ki hogyan éli meg ezt az új rendszert. A munkámnak az is a része, hogy időnként minősítek, és ennek során még egy olyan pedagógussal sem találkoztam, aki ne szeretett volna külső, hozzáértő emberektől véleményt, javaslatot hallani a munkájáról!

Maradjunk még egy kicsit a pedagógusok jelenlegi helyzeténél. Mennyire végezhető a jelenlegi anyagi és infrastrukturális körülmények között méltósággal és biztos életszínvonalat teremtve a tanári munka? Az ismert történelemtanár, Jocó bá úgy fogalmazott nekünk, hogy a tanári fizetés a megélhetéshez sok, az éhenhaláshoz kevés.

Igazat kell, adjak Jocónak! Ahhoz, hogy azon az életszínvonalon éljünk, ami elvárható lenne, igen sokat kell dolgozni pluszban. Csak egy adalék, hogy a saját autóval való munkába járásért még mindig ugyanannyi hozzájárulást kapunk, mint 15 évvel ezelőtt. Egyre inkább azt látom, hogy pedagógusnak lenni „nem menő”, a pályán

csak azok maradnak, akik valódi hivatásuknak tekintik az oktatást, nevelést.

Ez nem túl hízelgő az utánpótlásra nézve… Mi motiválhatja a fiatalokat a tanári pályára egyáltalán?

Az új nemzedék, ahogy én látom, szakmailag nem mindig a legfelkészültebb – ami nem róható fel csak az ő hibájukként –, de igen lelkes! Ifjú gyógypedagógus kollégáim nagyon motiváltan, teljes erővel vetik bele magukat a tanításba, fejlesztésbe. Nagyszerű, hogy igénylik, és szívesen veszik a tapasztaltabb szaktársak iránymutatásait. Nagy örömmel tölt el, hogy a pedagógus-továbbképzések során is egyre többször találkozom fiatal, pár éve vagy éppen most végzett pedagógusokkal.

Számos előadást tartasz országszerte, mit tapasztalsz, mennyire motiváltak a pedagógusok a szakmai fejlődésre, továbbképzésre?

Igen jó látni, hogy egyre több érdeklődő, elkötelezett pedagógus van az országban, aki szívesen hoz áldozatot a saját szakmai fejlődése érdekében akár anyagilag, akár a hétvégéit is feláldozva. Nagyon fontosnak tartom, hogy a pedagógusok továbbképezzék magukat (nem csak IKT terén), hiszen velünk sem áll meg a világ. Új módszerek, eljárások, felfogások épülnek be a pedagógiába, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert, ahogy mondani szokták: „Elmegy mellettünk a világ!” Ma már

elengedhetetlen, hogy egy pedagógus legalább alapszinten ne értsen az infokommunikációs eszközökhöz,

és hasonlóan fontos lenne a nyelvtudás is. Ezzel a saját pedagógiai tevékenységét is meg tudja könnyíteni, a tanóráit színesíteni, aminek több nyertese is van: a pedagógus saját maga és elsősorban a tanítványai!

Aktívan foglalkozol az infokommunikációs eszközök órai használatával. Miért jó az, ha a gyerekek mobilozhatnak órán? Nem töltenek így is sok időt a virtuális térben?

A tanórán biztosan nem, hiszen csak tanulásra és csak akkor használjuk az IKT-eszközöket, amikor az szükséges. Nem gondolom azt, hogy a mobileszközök iskolai használata tenné tönkre a társas kapcsolataikat, vagy emiatt töltenének túl sok időt a virtuális térben. Ugyanakkor a gyerekek megtanulhatják azt, hogy mi mindenre jó a zsebükben lapuló eszköz. Hazafelé a buszon elkészítheti a házi feladatot, megtanulhat kritikusan gondolkodni és keresni, információt ellenőrizni és keresni, hasznos tartalmat előállítani, idegen szavakat tanulni, nyelvet gyakorolni.

Meg kell egyáltalán tanítani az okoseszközök használatára a mai gyerekeket?

A 21. század munkaerőpiaca már megkívánja, hogy lehetőleg mindenki készségszinten bánjon az okoseszközeivel, a gyerek saját magától nem fogja tudni megtanulni. Gyakran a diákok és a szüleik sincsenek tisztában azzal, hogy az eszközeik mire jók, hogy valójában egy hordozható mini számítógépet tartanak a kezükben. A tanórai használat arra is alkalmas, hogy ezeket is megtanítsa a gyerekeknek. Sok szülőtől kaptam már olyan visszajelzést, hogy az órán előkerülő applikációk vagy robotok otthoni használata

érzékelhetően javított a gyerek állapotán.

Elég, ha csak arra gondolunk, hogy finomodik a kézmozgás, hosszabbá, kitartóbbá válik a figyelem, vagy egyszerűen csak végre van valami, amivel ki tudja fejezni magát, gondoljunk csak a nem vagy alig beszélő autistákra.

Alapító tagja az IKT Masterminds Kutatócsoportnak is. Mit kell tudni erről a kezdeményezésről?

2015 nyarán gondoltuk úgy a mentorommal, dr. Fehér Péterrel, hogy magunk köré kellene gyűjtenünk olyan kollégákat, pedagógusokat, akik hasonló érdeklődésűek, hasonló projektekben gondolkodnak, mint mi. Tettük ezt azért, mert nehéz egyedül tevékenykedni ezen a területen, hiszen az IKT és oktatás kapcsolata még jócskán hagy megismerni valót. Az országban több pedagógust is megkerestünk, és voltak, akik örömmel fogadták a felkérést. Jelenleg 11-en vagyunk a csoportban, hasonló gondolkodású, de az oktatás különböző színterein tevékenykedő pedagógusok. A csoport tevékenysége kettős: kutatás és a jó gyakorlatok kimunkálása, terjesztése, népszerűsítése és megosztása. Az elmúlt időszakban több hazai és rangos nemzetközi konferencián is bemutathattuk egyes kutatásaink eredményeit, illetve a harmadik éve szervezzük a „Mobil eszközök az oktatásban” konferenciát. Már kétszer ért minket az a megtiszteltetés is, hogy előadást tarthattunk az MCC Fiatal Tehetség Programjának tehetséggondozással foglalkozó konferenciáján.

***

Fényképek: Aknai Dóra Orsolya, Fehér Péter

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez nekem is gyakran eszembe jut. Állami általános iskolába jártunk, nagyszerú tanárok tanítottak, a falusiból gond nélkül léptem át belvárosi gimnáziumba.

Más világ volt, a gimnáziumban még egyszer-egyszer elhangzott, h. aki nem akar tanulni, annak nem kötelező ide járni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés