Tehetség és motiváció

A tanárság a legmenőbb szakma a világon! – Joós Andrea élménybiológia-tanár a Mandinernek

2018. augusztus 30. 10:10

Érdemjegy helyett pontok, folyamatos önfejlesztés és kapcsolatteremtés. Joós Andrea, a rendhagyó módszereiről ismert pedagógus, az Élménybiológia oldal kitalálója mesélt arról, hogy más is lehet a biológiaoktatás, mint az megszoktuk. Sőt, az egész iskolai légkör is lehetne más, amihez sokszor a pedagógus hozzáállása szükséges csak. Interjúnk.

Sorozatunkban olyan pedagógusokat mutatunk be, akik a hazai oktatási rendszerben dolgozva próbálnak ki új eszközöket, lépnek új utakra. Akik hisznek abban, hogy az osztálytermek megtölthetőek friss ötletekkel, hogy máshogyan is meg lehet közelíteni az olykor száraznak tűnő tananyagot. Legutóbb Balatoni Józseffel, Jocó bával beszélgettünk, most pedig Joós Andreával ültünk le.

***

Joós Andrea műsorszerkesztőként kezdte pályáját, majd a Deák Téri Evangélikus, a Lauder Javne és a Szent Imre Gimnázium biológiatanáraként folytatta azt, később – túlzás nélkül állítható – saját márkát épített. Elindította a tanulók és tanárok körében is rendkívül népszerű Élménybiológia oldalt, rendszeresen tart előadásokat, és nemrég jelent meg a Szívtetkó című anatómiai színezőkönyve is.

Nagy port kavart fel néhány évvel ezelőtti TEDx-előadásod: „A tanári pálya márpedig menő”. Most is így gondolod? Mi a „menő” a tanárságban?

Ezt egy összehasonlítással tudnám a legjobban megvilágítani. Mielőtt tanárnak mentem, televíziós és rádiós műsorkészítőként dolgoztam. Akkoriban mindenki azt gondolta rólam, hogy elképesztően menő munkahelyem van és szuper dolgokat csinálok, ám én nem mindig éreztem így, egy idő után öncélúnak tűnt a műsorkészítés. Épp ezért fordultam a tanítás felé. A katedrán rögtön azt éreztem, hogy végre valóban olyan dolgot csinálok, amivel igazán jót teszek, nemcsak magamnak, hanem talán a világnak is.

A tanár ugyanis az az ember, akinek igazán lehetősége van hatni a jövőre.

A TEDx előadásomban is erről beszélek, hogy ott ül velem szemben az a diák, aki 20-30 év múlva a házamat építi vagy az országomat vezeti. És nekem csupán a jelenlétemmel lehetőségem van segíteni őt az útján. Szerintem ez sokkal menőbb, mint az oly sokak által különlegesnek tartott (adott esetben lelketlen) divatszakmák.

A videóban egy olyan rendszerről beszélsz, ahol a gyerek maga választja meg a számonkérés tárgyát és formáját, illetve osztályzatok helyett pontokat gyűjtöget. Mennyire működőképes egy ilyen rendszer a közoktatásban? Nem esik ki a tanár kezéből az irányítás és értékelés fegyvere?

Nem feltétlen értek azzal egyet, hogy folyamatosan és kizárólagosan a tanárnak kell irányítani mindent. Természetesen ő az, aki irányt mutat, és ő az, aki tudja a kereteket, azonban az, hogy egy diák hova szeretne eljutni, elsősorban saját magán múlik. Sokszor számon kérjük a fiatalokon, hogy nincsenek saját céljaik. Ha mi, felnőttek, szülők, tanárok nem tanítjuk meg őket arra, hogy hogyan tűzzenek ki célokat, hogyan válasszanak a végtelen lehetőség közül, és hogyan tapasztalják ki azt, hogy ők miben jók igazán,

akkor nem kérhetjük számon rajtuk, hogy 20-30 évesen még mindig a mamahotelben ülnek.

Az előadásban vázolt módszer pont erre jó. Gamifikáció a neve, és szerencsére sokan alkalmazzák már az óráikon.

Az MCC FIT Program képe

Ez lenne a csodaszer?

Ó, csodaszer az nincs. Ráadásul minden tanárnak magának kell kitapasztalnia, hogy melyik módszer passzol őhozzá. Itt sem könnyű eleinte sem a diáknak, sem a tanárnak: mindkét féltől sok munkát igényel. De hosszú távon, úgy egy év elteltével ez a munka megtérül, a tanár és a diák is elképesztően sokat kap belőle.

E módszereken túlmenően hogyan lehet egy bioszórát élvezetessé tenni?

Nagyon érdekes, hogy a tanulás fogalmához általában nem kötjük az élvezetesség fogalmát. Ha megnézzük a kisgyerekeket, akkor láthatjuk, hogy

a világ felfedezése számukra az egyik legnagyobb élvezet.

És mi ez, ha nem tanulás?! Azt gondolom, ha egy diákot kíváncsivá tudok tenni, már sokat tettem az ügy érdekében. Tehát én nem az élvezet fokát szeretném növelni egy biológiaórámon, hanem inkább kapcsolatot szeretnék kialakítani a diákok között, hogy együtt legyünk jelen és együtt fedezzük fel a minket körülölelő világot. Ennek csak következménye maga az élvezet.

Mennyire várható el egy pedagógustól, hogy rendhagyó eszközökkel kísérletezzen? Sok esetben nincs energiájuk új módszerek kipróbálására, elsajátítására, hiszen számos különórát vállalnak, hogy felszínen tartsák magukat.

Szerintem senkitől nem lehet elvárni semmi ilyesmit, és itt nem csupán a tanárokról beszélek. Minden munkában nehézség, ha külső elvárásoknak kell megfelelnünk. Tőlem nem várta el soha senki, hogy kísérletezzek, hogy az interneten keresgéljek új módszerek után, és hogy azokat ki is próbáljam. Nekem ez egyszerűen belülről jött. Pontosan azért, mert az első néhány hét után azt láttam, hogy kísértetiesen hasonlítok a saját régi tanáraimra. És én nem a bennem élő klasszikus mintákat akartam követni, hanem

valóban jelen akartam lenni saját magamnak és a környezetemnek

– ami az én munkámban főként a diákokat jelenti –, és ez rettentő sok munkát igényel.

Mivel ösztönöznél egy fiatalt arra, hogy bátran válassza a tanári pályát?
 
Természetesen azzal, hogy ez a legmenőbb szakma a világon! Az nem lehet akadály, hogy a rendszer rosszul működik. Ugyanis ha ezt tartjuk szem előtt, akkor soha nem is fog jól működni. Ha részese vagyok egy problémának, akkor az én felelősségem is, hogy az megoldódjon. Tehetek érte. Jane Goodall egyik legfontosabb jelmondata, hogy minden ember számít. Ez nagyon igaz ebben az esetben is. Előfordul, hogy egy ifjú pedagógus eljön erre a pályára, szuperül végzi a munkáját, ám sajnos a körülmények miatt öt-tíz múlva másik munkát keres. Szerintem ez egyáltalán nem baj. Ne feledjük, ez az öt-tíz év igenis nyomot hagy. Van értelme. Rengeteg diákkal találkozik, akikre mind üdítő hatással lehet. Akik ezt talán továbbadják egyszer. És végül majd elérkezünk a világbékéhez... (nevet).

Turchányi Dániel fényképe

Milyen az iskolák hozzáállása az általad is alkalmazott módszerekhez? Nem túl merev a rendszer?

Minden iskola más. Nekem öt intézményben is volt szerencsém tanítani, és az egyik legfontosabb kérdés, hogy az iskola vezetősége támogató-e. Az én esetemben szerencsére ez mindig így volt. Ez természetesen nem egyoldalúan az igazgatón múlik, hanem rajtam, a pedagóguson is. Elképesztően fontos a kommunikáció, amit megelőz az, hogy letisztázzuk magunkban: mit és miért csinálunk.

Csak azért, hogy „újítsunk”, azért nem érdemes belekezdeni

valamilyen hipermodern módszer bevezetésebe. De ha megvannak a céljaink, ahhoz mindig lehet találni innovatív eszközöket. Ilyen a gamifikáció is.

Evezzünk más vizekre! Magyarországon elsőként neked sikerült közösségi finanszírozással megjelentetned egy élménypedagógiai taneszköznek is felfogható anatómiai színezőt. Mi a Szívtetkó tanulsága? Kik használják?

A mostanában nagyon divatos felnőtt színező könyvek sikerén felbuzdulva jelentettem meg ezt a magyar népi motívumokkal díszített szervszínezőt. Sokan rendelik, szeretik is, főleg felnőttek. Azt mondják, a rajzokat színezve újrakapcsolódhatnak saját testükkel. Egyszer egy vadidegen vásárlóm azt írta, hogy szerinte

aki ilyet rajzol, az biztosan istenhívő

— nem tudom, honnan látta, de tényleg így van. Persze diákoknak is nagyon jó, sőt, sok diákomtól kaptam visszajelzésként, hogy az egyik kedvenc tevékenységük az unalmas órák vagy előadások alatt az, hogy az én könyvemet színezik.

Élménybiológiát oktatsz az MCC Fiatal Tehetség Programjában is. Itt mire fókuszáltok, miben más ez, mint a hagyományos iskolai oktatás?

Az egyik legnagyobb különbség, hogy egy szinte teljes nap áll rendelkezésemre, hogy egy 25 fős csoporttal foglalkozhassak. Ez óriási luxus. Így rengeteg játék és kaland fér bele az időbe. Pontosan azt teszem, amiről fentebb meséltem: a kíváncsiságukat keltem fel bizonyos tevékenységekkel, majd hagyom őket szabadon garázdálkodni, alkotni és kalandozni. Egy csirkeszárny boncolása kapcsán mondta az egyik diákom, hogy ez pont olyan, mint a szobrászkodás, csak visszafelé… Az ilyen pillanatokért már megéri csinálni!

***

Borítókép: Nagy Mihály

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/134850