Sötét globalizáció

2017. október 10. 09:24

Békés Márton
Mandiner

Az elmúlt másfél évtizedben a globalizáció a Rossz irányába tolódott el, méghozzá azon eszközök segítségével, amelyek éppen az egyetemes Jó létrejöttét ígérték szolgálni.

Feltaláltuk a gépet, és most már nem is maga a géppuska szegeződik fenyegetőleg a hátunknak, hanem az a sivár csoda, hogy egyáltalán van.” 

Karl Kraus: Az emberiség végnapjai (1918)

 

A 20. század totalitárius kísérleteinek katonai legyőzése, gazdasági összeomlása és erkölcsi diszkreditálása után a felvilágosodás ígérete rövidesen beteljesedni látszott. Úgy tűnt ugyanis, hogy ezt követően többé semmi nem állhat az emberiség egyesülésének útjában. A berlini fallal együtt visszavonhatatlanul leomlottak a világ korlátai is. Telibe találta a Zeitgeist-et, amikor Francis Fukuyama 1989 nyarán egy neokonzervatív konferencián úgy fogalmazott, hogy a történelem véget ért. Felszólalásának megállapításait 1992-ben az azóta széles körben idézett A történelem vége és az utolsó ember című könyvében foglalta össze. A politológiai szakirodalom közhelyévé vált szellemes könyvcím második felét azonban keveset citálják. Ez a Nietzsche által megjövendölt „utolsó emberre” utal, aki a német filozófus szerint valójában a történelem drámájáról lemondó ember, ellentétben az általa óhajtott világuraló alakkal, vagyis az „emberfeletti emberrel”. Nem ez az első szándékos félreidézés a szellem történetében, de mindközül talán a leghatásosabb és egyben a korunkra legjellemzőbb is.

Az eredeti nietzschei mondanivaló eltérítésével ugyanis kifejezést nyert a múlt századvég illúzióinak ember(kép)e, aki az univerzálisan egyaránt elérhető fogyasztási javak végtelen bőségében oldja fel történeti konfliktusait, s önfeledten küszöböli ki az emberi tudat ezekből eredő negatív vonásait. Itt azonban már nemcsak a kantiánus „örök béke” lehangoló későkapitalista verziójával, hanem a kollektív gondolati erőfeszítések elapadásával, vagyis a globális gondolattalanság végső változatával van dolgunk. A konfliktusok megszüntetésével együtt egy ponton az eszmék is véget értek és a korszellem a szellemtelenség lett. Ha Ernst Jünger „eljövendő titánjaira” még várnunk is kell, a fogyasztói materializmus koboldjai már bizonyosan velünk vannak.

Alkony még sohasem volt annyira fényes, mint a 20. század végi!

A mindenkori millenáris várakozások is visszatértek, csak ezúttal végletesen szekuláris változatban. Fordított gnoszticizmus uralkodott el, amely nem az anyagi világ könyörtelen elutasítását, hanem éppen ellenkezőleg, kizárólag annak igenlését parancsolta. A globális világtársadalom megszületésének ígéretét az új évszázad hajnalára sokan beteljesedni vélték, amikor úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok vitathatatlan hidegháborús győzelme egyúttal a kapitalizmus végső történelmi diadalát is jelenti; az olyan lokális zsarnokok megregulázása, mint Szaddam Husszeiné az első Öböl-háborúban, vagy Milosevicsé Jugoszlávia 1999-es bombázásakor, pedig egyenlő a „világkormány” hatékonyságával; hovatovább úgy hitték, hogy az eredetileg katonai célokra létrehozott Internet polgári, kereskedelmi alkalmazása automatikusan kiegyenlíti majd a javak globális cseréjét; sőt az Európai Unió bővítésével a jogi és gazdasági alapra helyezett nemzetekfelettiség elvét is igazolódni látták. Semmi sem árulkodóbb a globalizáció radikális materializmusára, mint az, hogy a brüsszeli alapértékek nem mások, mint „a tőke, a munka, az emberek és a szolgáltatások szabad áramlása” – tehát a puszta anyag keringése.

Persze 1991 és 2001 között sem ment minden zökkenőmentesen, de a nyugati pénzügyi és tervező központokban – eredendően gyarmatosító rasszizmusuk előítéletei miatt – azt gondolták, hogy a balkáni polgárháború, a ruandai népirtás, a csak nem szűnő palesztin–izraeli konfliktus, a csecsenföldi háború, Szomália összeomlása és a koszovói válság csupán ideiglenes zavarok és nem a rendszer részei. Úgy látták, hogy képzési programokkal, tőkeinjekciókkal és békefenntartókkal a „nemzetközi közösség” képes kontroll alatt tartani a nemkívánatos folyamatokat (hiszen a felvilágosítás, a pénz és a szabályozás mindenre megoldást kínál); és idővel kiküszöbölhetők a globális békét fenyegető törzsi, vallási és nemzeti ellentétek, a gazdasági problémák pedig jószerével úgyis majd maguktól megoldódnak. A létező szerkezeti problémák elfedésének szerves része volt a háborúk néven nem nevezése és a Mogadishutól Groznijon át Szarajevóig terjedő helyi válságok és ezek hasztalan „kezelési megoldásainak” olyan eufemisztikus kifejezésekkel illetése, mint a „gazdasági embargó”, a „humanitárius intervenció” vagy a „békefenntartó műveletek” – csak ne kelljen kimondani, hogy háború van. A szókészlet lecserélődése hűen tükrözi azt a változást, amelynek során a hadművészet helyébe a válságmenedzsment lép, világos beszéd helyett kríziskommunikációt gyakorolnak, a felek érdekbeszámításos politikai megegyezése helyett pedig jószolgálati mediátorokat alkalmaznak.

Jean Baudrillard a szeptember 11-ei terrortámadás után úgy írt (A terrorizmus szelleme), hogy „maga a világ áll ellen a világméretűvé válásnak”, hiszen a Rossz globális kiűzése után megmarad az iránta táplált vágy, ráadásul „a jó és a rossz hatalma egyidejű, és mozgásuk iránya is megegyezik. Az egyik győzelme nem vonja maga után a másik visszaszorulását, éppen ellenkezőleg.” Azaz a Jó egyetemessé válásával a két ellentétes érték közötti egyensúly megbomlott és a Rossz lappangó fenyegetéssé vált. Ezért lehetséges, hogy vélekedése szerint „napjaink terrorizmusának nincs köze a hagyományos anarchizmushoz, nihilizmushoz vagy a múlt fanatikusaihoz. Ehelyett a kortárs globalizáció természetes kísérőjelensége.”

Jóideig nem vették észre, hogy a „sötét oldal” nem a másik oldalon van, hanem ezen.

Nincs ugyanis másik oldal – a globalizáció történelmi projektje befejeződött.

Az elvek globalizálása (Aufklärung) után a javak is univerzális terjedésbe kezdtek (One World), most pedig a háború planetarizálódik (Weltbürgerkrieg, global civil war). A média természetével kapcsolatban optimista Marshall McLuhan által megjövendölt „globális falu” annyiban mindenképpen bekövetkezett, hogy a tömegkommunikációs eszközök összekötik a Föld lakóit és ez időben-térben csökkentik a távolságokat. McLuhan azonban az emberi természetet is alapvetően jónak látta s az általa létrehozott eszközökbe vetette bizalmát. E gondolatnak megfelelően hosszú ideig elképzelhetetlen volt, hogy a globalizáció hasznos és pozitív folyamatainak keresztüláramlását biztosító infrastruktúra és intézményrendszer (mint amilyennek a vám- és országhatárok lebontását, az Internetet, a misztikus „világkereskedelmet” és az NGO-kat szokták tekinteni) rosszra is használhatók. Vagyis a Jó mellett a Rossz is globalizálódik. Bár a technológiai apparátus az elmúlt huszonöt évben annyit fejlődött, mint a gőzgép feltalálása és az űrhajózás között eltelt kétszázötvenben összesen, az ember erkölcsi világa szemernyit sem haladt a neolitikum óta. Nem csupán arról van szó, hogy eszközeink összehasonlíthatatlanul gyorsabban fejlődnek, mint alaptermészetünk, hanem arról, hogy utóbbi történelmi távlatban változatlan. – A Föld világvárosait bekeríti a „globális falu”, ahol eközben törzsi háborúk zajlanak.

A globalizáció rétegződése nagyon hasonló az Internet felépítéséhez, amely egyszerre elősegítője és terméke is e világméretű folyamatnak. A felszíni web, amelyet mindannyian látunk és használunk, csak töredéke az on-line szuperstruktúrának. Alatta ott van a nálánál ötszázszor nagyobb deep web, azaz a mindennapi működéshez szükséges technikai állványzat, benne az archívumok, adatbázisok, nem működő honlapok, valamint elavult hálózatok sokaságával. A dark web, amelyre viszont csak speciális programmal lehet átjutni, nem más, mint a bűnözés és az aberráció internete, ahol fegyver- és drogkereskedelem zajlik, pedofil-hálózatok működnek és terroristák rejtőznek. Ha a nyilvános internetes tartalmak felét kitevő pornóoldalak vagy a „sötét világháló” alapján ítélnénk, akkor a kollektív emberi tudattalanról nagyon lehangoló következtetésekre kellene jutnunk. Az Internet természetét nem a gyakorlott rendszergazdák vagy a szerverszolgáltatók ismerik igazán, hanem a tudat romjait és a lélek odvait innét előbányászó cyber-pszichiáterek. A globalizációnak is van mindannyiunk által élvezhető áldása, mint például azok az olcsó repülőjegyek, amelyekkel fundamentalisták is utaznak Franciaországból Szíriába és vissza, mondván: „Az ummah [a muszlimok közössége] turizmusa a dzsihád.”

A globalizáció révén, az idő és a tér rögzített viszonyainak feloldása következtében, a szilárd kategóriák elporladtak, cseppfolyóssá váltak s dekonstruált elemeik ötletszerűen keverednek össze.

Az ún. „posztinternet művészethez” hasonlóan e konfigurációk sokasága nem értelmes egészet, vagy egy korábbi tartalom újraértelmezett változatát eredményezi (afféle remake-kultúrát vagy reboot-civilizációt), hanem össze nem illő darabokból álló mozaikot, akárcsak az egymástól egy kattintásra található Kardashian-emojik és metamémek vagy a Word of Tanks mintájára készített ISIS-videók. – Ezek egymással nem érintkező síkokon helyezkednek el, mégis összefüggésben vannak. Ez azt is jelenti, hogy nincs többé reneszánsz-típusú kulturális innováció, hanem az egyes korok együtt és egyszerre vannak jelen: a pink-hidzsábos Mona Lisa csillámunikornison lovagol. A sikeres globalizációnak valójában nincs világos és sötét oldala, hiszen miután száműzte a Másikat és egyetemessé vált, csak egy világ létezik, amelynek viszont minden a része.

Úgy tűnik, hogy az elmúlt másfél évtizedben a globalizáció a Rossz irányába tolódott el, méghozzá azon eszközök segítségével, amelyek éppen az egyetemes Jó létrejöttét ígérték szolgálni. Tegyük fel a kérdést, hogy van-e lényegi különbség a Tinder keresőmotorja és egy terrorista-toborzó algoritmus között? Vajon azok a 7. századot idéző raqqa-i kivégzések, amelyeket iPhone-okkal rögzítettek, mit üzennek? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazon a közösségi platformon terjednek a merényletre felszólító videók, mint amelyen meggyászolják azok áldozatait? Kitalálnánk-e, hogy az Inspire című színes magazin az al-Kaida propagandalapja-e vagy egy Szilícium-völgyi start up havi értesítője? Számít-e, hogy londoni nyaralás közben vagy Aleppo ostroma után kerül elő a Samsung-gyártotta szelfibot? Hihető, hogy ugyanolyan Apple-tablettel, amelyet sietős berlini menedzserek tőzsdehírek átfutására használnak, az al-Nuszra Front tagjai rakétákat irányoznak Latakiában? Mi a tanulság abból, hogy az Instagramon virágzó iszlamista vizuális szubkultúra fejlődött ki, csak a mókás szűrőkön át látható fahéjszívecskés kávécsodák helyett filteres kézigránát-füzérekkel és khilafah-hashtagekkel? Továbbá: lehet-e a Toyota önkéntelen vírusmarketing-kampányának tekinteni az Iszlám Állam videóit, amelyeken a gyártmány Hilux-típusú platós kisteherautóival viharzanak fegyveresei a sivatagban? – Korunk efféle, bornírtan ironikus gesztusainak súlya alatt összeomlik az értelem és megszakad az összefüggések logikus láncolata.

A Kommunista kiáltvány szerint a kapitalizmus maga bábáskodik annak megszületésénél, amely meg fogja dönteni. Ez tévedés volt, amely legkésőbb a nyugati jóléti társadalmak 1960-as évekbeli kialakulásakor nyilvánvalóvá vált. Nos,

a végletesen integrált globális rendszer is folyton kitermeli önnön ellenzékét, amelyet azonban még nagyobb méretre duzzadva, azonnal integrál is.

Minél több ellenzője támad, annál nagyobbra nő, hogy bekebelezhesse őket. Válságunk esztétikai krízis. Nem csak a média zsarnoksága és a „látványtársadalom” (Guy Debord) tehet róla, hanem van valami sorsszerű abban, hogy a Disney-csatornától érkező popdíva, Miley Cyrus testének szemérmetlen feltárulkozása megtalálja komplementer megfelelőjét a francia Riviérán fekete niqabban fürdőző muszlim nőben. A burkini ennyiben a piaci termékké tett mezítelenség negatívja – és fordítva. Volt olyan időpont, amikor annyi gender-variáció közül lehetett választani, ahány szűz a Jannah-ban hitük szerint az öngyilkos merénylőkre vár.

Az értékek globális politikai gazdaságtana szerint kiegyenlítődnek a szélsőségek: a kapitalizmus árufétise és a sária szadizmusa valójában egymást feltételezi. A szimbólumok globális cseréjében a Jó és a Rossz jelei gond nélkül átválthatók egymásra. – A kérdés, hogy ott, ahol a legradikálisabb alternatíva is a rendszer része, milyen választási lehetőség marad?

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/118911

Ajánljuk még a témában