Óriási sikert ért el a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – méghozzá az ország egyik legszegényebb településén!

Fagyos az idő, de még a nagy havazás előtt vagyunk, a dunántúli dombok szelíden ölelik körbe az állandónak tetsző csendet. Óvatosan haladunk a kisbusszal – nemcsak mert egyre kanyargósabbak az utak, hanem mert az őzek, a nyulak és főként a szarvasok errefelé a táj természetes tartozékai, jó, ha meghagyjuk nekik az elsőbbséget. Idilli dél-dunántúli vidék, dús erdeivel, jó termőföldjeivel paradicsomi életre termett, mégis sokszor a legnehezebb sorsok otthona. Különösen igaz ez a Siófok és Dombóvár között félúton szerénykedő Gyulajra. A nagyjából ezerfős, többségében cigányok lakta zsákfaluban nem közhely, hogy mintha megállt volna az idő. Posta egy ideje nincs, a kisboltot rég megkopott tábla hirdeti a főutca egyik házának falán, a kocsma ajtaján pedig lakat, és egyáltalán nem biztos, hogy ideiglenesen.

Ahol még a nyomor is láthatatlan 

Jó hír, hogy iskola viszont van, és gyerek is akad hozzá, több mint nyolcvan mindenféle korosztályból. Ők a remény mindenkori letéteményesei, de segítő kezek híján csupán újrajátszani tudják a szüleik filmjét. Kitörni még támogatással sem könnyű itt, a láthatatlan nyomor hazájában, ahol ugyan még nem az odaszegezett fóliát tépi a szél az ablakokon, de volt hova, kinek kiosztani több tucat mobil vécét.

Ezt egy, a falu közepén lévő takaros házban meséli Vörös Erzsébet, a gyulaji Jelenlét Pont vezetője. Az unió társfinanszírozásában az országos lefedettségű Jelenlét programban működő hálózat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat berkein belül jött létre jó évtizede azzal a céllal, hogy a társadalom perifériáján, a nyomortanyákon, cigány telepeken élők mindennapjain könnyítsenek. És ami talán még ennél is fontosabb, a napról napra élés súlyait nyögő, nyomorgó családok,