Mario Draghi szerint 800 milliárd euróból megmenthetjük a lecsúszástól Európát. Vagy erre költjük, vagy elszórjuk Zelenszkijre

Az a helyzet, hogy 800 milliárd dollár végtelenül sok pénz. 257 867 289 600 000 forint. Az pedig csak hab a tortán, hogy azután lett szó erről a nagy összegről, miután a) az európai gazdaság versenyképessége a szemünk láttára porladt el, és b) Mario Draghi vészjósló jelentése süket fülekre talált a Bizottság folyosóin.

Kezdjük a száraz tényekkel, mert ezek önmagukban is mellbevágóak. Az Európai Unió és tagállamai 2022 februárja óta összesen 193,3 milliárd eurót fizettek ki Ukrajnának. Hogy ezt el tudjuk helyezni legalább nagyságrendileg: Magyarország 2004-es csatlakozása és 2024 között – tehát húsz kerek esztendő alatt – minden forrást és jogcímet összeadva nettó 73 milliárd euró támogatásban részesült.

Tehát:

 – bár nyilván nem „fair” az összehasonlítás, hisz Ukrajna nem EU-tag, így nem illeti meg ugyanaz az elbánásmód, mint egy tagállamot, Magyarország meg nem állt az elmúlt 20 évben háborúban.

De tényleg, ízlelgessük ezt az aránypárt. Egy nem uniós tagállam, amelynek intézményrendszere olyan, amilyen, kevesebb mint négy év alatt megkapta annak az összegnek a közel háromszorosát, amit egy teljes jogú tagállam két évtized alatt, kemény feltételek és bonyolult adminisztráció mellett hívhatott le.

És a java még csak most jön. A Politico által kiszivárogtatott, „jóléti tervnek” (prosperity plan) nevezett tervezet szerint az USA és az EU mintegy 800 milliárd dollárnyi (közel 675 milliárd eurónyi) forrást kíván megmozgatni Ukrajna államadósságának finanszírozására, az ukrán állami működés fenntartására, és bizonyos dolgok újjáépítésére a következő évtizedben.

Külön sluszpoén, hogy a 800 milliárdos csekk benyújtása előtt, az Európai Uniós Ügyek Minisztériuma (EUM) által kiadott jelentés szerint már korábban is, ha mindent összeadtunk – a hiteleket, a kamatterheket, a katonai támogatásokat –, az Ukrajna számára előirányzott összeg a következő ciklusban elérhette volna a 360 milliárd eurót. Már ez az összeg is akkora lyukat ütött volna a közös kasszán, amelyet az Európai Bizottság csak a kohéziós és agrártámogatások legalább 20 százalékos megvágásával tudott betömni. És ez után nyújtották be az ukránok a 800 milliárdos „igényt”. 

És itt érkezünk el a dolog lényegéhez, a lehetőségköltség kérdéséhez. Mario Draghi, az EKB korábbi elnöke 2024-ben letette az asztalra azt a versenyképességi jelentést, amely szerint Európának évi 750-800 milliárd eurós extra beruházásra lenne szüksége ahhoz, hogy ne szakadjon le végleg az Egyesült Államoktól és Kínától. Akkor „a Brüsszel” széttárta a karját, lenézett Draghira és csak annyit mondott: „nincs pénz”,

Csakhogy azóta kiderült: mégis van pénz. Egyrészt már eddig is dögivel elhagyta az Unió határát, másrészt a jövőben is el fogja hagyni – csak éppen nem a német autóipar megmentésére, nem a francia energetikai szuverenitásra, nem a közép-európai infrastruktúra fejlesztésére, hanem egy feneketlen kútnak tűnő háborús finanszírozásra, mert a BlackRock „pro bono” így tanácsolta. Persze nagy galádság lenne azt állítani, hogy az a 800 milliárd dollár, amelyet a „jóléti terv” Ukrajnába pumpálna, pontosan az az összeg, amely Draghi szerint hiányzik az európai gazdaság újraindításához, hiszen ennek egy része amerikai pénz. De ha hozzátesszük, hogy egy másik 700 milliárd dollárról is szó van védelmi és katonai kiadások címszó alatt – ami már csak egy apró lábjegyzetben szerepelt az Európai Bizottság elnöke által lobogtatott dokumentumban –, akkor már igazán felmerül az emberben a kérdés: mi a pék is zajlik itt?

A helyzet iróniája, hogy a Politico-cikkben maga a BlackRock alelnöke, Philipp Hildebrand is elismeri: „lehetetlen háborús övezetbe befektetni”. A terv tehát egy tűzszünetre épít, ami jelenleg nem létezik – részben éppen azért, mert a nyugati támogatások a háború elhúzódását szolgálják a tárgyalások kikényszerítése helyett.

miközben a saját tagállamaitól vasszigort követel, és úgy en bloc az egész Unió megy le a lefolyón.

És ez nem költői túlzás. Mert mire is lehetne költeni ezt az irgalmatlan sok pénzt, ha az Európai Unió valamilyen véletlen folytán valóban Európával foglalkozna? Ez az összeg elegendő lenne egy kontinentális szintű, nagysebességű vasúthálózat kiépítésére, amely összekötné Lisszabont Helsinkivel és Budapestet Bukaresttel. Finanszírozni lehetne belőle egy európai nukleáris reneszánszt, amely évtizedekre garantálná az olcsó és tiszta energiát. Létre lehetne hozni azokat a technológiai szuverenitási alapokat, amelyek a mesterséges intelligencia és a chipgyártás terén versenyképessé tennék a kontinenst. Vagy – ha már demográfia –

Ehelyett mi történik? A Bóka-jelentés figyelmeztet: a tervezet szerint Ukrajna „tényleges és teljes részesedése” lényegében azt jelenti, hogy Ukrajna de facto tagállamként funkcionálna a költségvetésben, miközben de jure nem vonatkoznának rá a tagsággal járó kötelezettségek.

Nekünk, magyaroknak és közép-európaiaknak, akik az elmúlt húsz évben vért izzadtunk a felzárkózásért, ez a terv nem ígéret, hanem fenyegetés. Nemcsak azért, mert ha ez valóban megvalósul, a mi felzárkózásunknak, infrastrukturális fejlesztéseinknek és gazdasági álmainknak egy tollvonással vége lenne, hanem azért is, mert mindezt a „biztonságunk zálogaként” tálalják. Pedig az igazi biztonságot egy erős, versenyképes és békés Európa jelentené – ahogyan azt Draghi nagyjából már meg is írta. Csak kár, hogy ezt mára szinte mindenki elfelejtette.

Nyitókép: AI-generált fotó az Európai Bizottság elnökéről, Ursula von der Leyenről, amint a szövegben említett dokumentumot lobogtatja, amelynek alján egy apró lábjegyzetben szerepel a 700 milliárd dollár védelmi és katonai kiadások címszó alatt