Ciprasz egész Európának megmutatta – mit is?

2015. július 17. 10:56

Bakó Bea
Mandiner
Ciprasz rosszul számított, nyilvánvaló lehetetlenségekkel kampányolva jutott hatalomra és miniszterelnökként felelőtlenül politizált.

Egész Európának megmutattuk, hogyan kell harcolni a demokráciáért”, mert legalább nem harc nélkül fogadtuk el a hitelezők akaratát! – hősködött Alekszisz Ciprasz szerda éjjel a görög parlamentben, mielőtt elfogadták volna az újabb mentőcsomag feltételéül szabott brutális megszorításokat. Nos, ha Ciprasz attól érzi magát demokratának, hogy csak „harcok árán” hajlandó visszafizetni a felvett hitelt, akkor elég nagyot fordult a világ Görögországban, az európai demokrácia szülőhazájában.

Ez a cikk nem arról szól, hogy jobb lett volna-e, ha kilép az eurózónából Görögország, vagy hogy a hitelezők által követelt megszorító intézkedések jók-e vagy sem. Inkább azokra a nagyívű kinyilatkoztatásokra és jóslatokra szeretnék itt reagálni, amelyek az európai demokráciára vonatkozóan vonnak le messzemenő következtetéseket a görög ügy kapcsán.

Első helyen a megszorításokról tartott népszavazást kell megemlíteni, amit a népszerű narratívákkal ellentétben két okból sem lehet a demokrácia fényes győzelmeként értékelni. Egyrészt nyilvánvalóan nemet mondtak a görög választók egy megszorító csomagra, utána pedig sokkal szigorúbb intézkedéseket kényszerült elfogadni az elméletileg az enyhébb verziót is ellenző „népet” képviselő parlament. Nem túl elegáns húzás: megkérdezzük mit (nem) akartok, aztán tíz napra rá elfogadunk egy még rosszabb verziót. Persze értem én, hogy ez szükséghelyzet, csak akkor talán nem kellett volna a beleszólás lehetőségével vakítani az embereket, meg – főleg egy csőd szélén lévő országban – egy csomó pénzt elkölteni a népszavazásra. Ciprasz ráadásul minden felelősséget elhárít magáról és a hitelezők „bosszúvágyának” tudja be a második csomag szigorúságát. De mielőtt bárki a szememre vetné, hogy utólag könnyű okosnak lenni, van itt egy másik dolog is.

A másik ok, amiért nem volt ez a népszavazás a demokrácia győzelme, már a szavazás napján is látszott és Dani Rodrik remek cikkben foglalta össze: a görögök ezzel a húzással a saját demokráciájukat a többi európai fölé helyezték. Holott az EU és az eurózóna is arról szól, hogy ha belépünk, akkor az előnyökért cserébe elfogadunk bizonyos játékszabályokat – és persze mi (legalábbis kormányaink és EP-képviselőink útján) is részt veszünk a későbbi szabályok kialakításában. Tény, hogy az EU-s döntéshozatal messze van a tökéletestől és bőven lenne rajta mit javítani, de ez attól még egyik tagállamot sem jogosítja fel arra, hogy egyoldalúan próbáljon magának kedvezményeket kiharcolni a többiek pénztárcája terhére. Pedig a görögök pontosan ezt csinálták: szuverén módon döntöttek (vagyis próbáltak dönteni) a többi, eurót használó ország adófizetőinek rovására. Meg is lett az eredmény, amit a „nagy demokrata”, önkritikával kevéssé megáldott görög miniszterelnök „bosszúállásnak” nevez. Pedig ha Ciprasz akkora demokrata, akkor talán a franciákat, a németeket és főleg a kelet-európai eurózónás országokat – a balti államokat, a szlovéneket és a szlovákokat – kellett volna megszavaztatni a csomagról.

Egyébként a görög eset arra is rámutat: nem véletlen, hogy léteznek a legtöbb országban úgynevezett „tiltott népszavazási tárgyak”. Bár szokás szidni a magyar népszavazások szabályait – szoktam én is –, két dolog biztosan nem hülyeség nálunk: sem költségvetési kérdésekről, sem nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről nem lehet népszavazást tartani.

Előbbi oka nyilvánvaló: mint a görög példa is illusztrálja, a választók úgyis nemet mondanak arra a kérdésre, hogy akarnak-e mélyebben a zsebükbe nyúlni (kivéve Svájcban, de az az ország demokratikus kultúra és anyagiak szempontjából is egészen más kategória).

A második tilalom is érthető, különösen a görögök fényében: nálunk pont azért nem lehet nemzetközi kötelezettségről (vagyis egy már megkötött szerződés utólagos nem teljesítéséről vagy másként teljesítéséről) népszavazást tartani, mert így más szuverén országokkal tolnánk ki. Ehhez pedig a magyar választóknak nincs joga: bármennyire is méltatlannak érzünk egy nemzetközi szerződést, annak legfeljebb a megkötése előtt lehet reklamálni. (Az más kérdés, és a politikai elitről állít ki bizonyítványt, hogy sokszor a megkötése előtt nem is tudjuk, mi van benne: elég például a paksi szerződésekre gondolni.) Ugyanígy a görög választóknak sincs joga ahhoz, hogy a német, a lett vagy a szlovák adófizetők pénzéről egyedül és önkényesen döntsenek, bármennyire is demokratikusnak tetszik ez számukra az „európai demokrácia bölcsőjében”.

S hogy a görög válságban megszületett volna a régóta várt európai démosz? Nagyobbat nem is tévedhetne Pogátsa Zoltán. Hiszen a görög nép – ha tényleg rajta és a népszavazáson múlt volna – felteszi a csizmáját az asztalra és azt mondja: „nem érdekeltek, kedves német, finn, szlovák stb. adófizetők, én bizony nem fizetek”. (Sőt már ezt üzenték akkor is, mikor az ezzel kampányoló Cipraszt kormányra segítették.) És akkor német, finn, szlovák és többi eurózónás adófizetők (illetve az ő kormányaik) azt mondják, hogy „Igen? Akkor én meg miért legyek szolidáris egy ilyen adóssal?” A vágyott európai démosz nem így működik: az állítólagos európai népnek legelőször polgárok közösségévé válva azt kellene megtanulnia, hogy felelősséget vállaljon a saját döntéseiért. Persze nem kell ehhez olyan messzire menni, nem csak a görögök vannak híján ennek a készségnek…

Végezetül a nagy demokraták reakciói közül még Schiffer András huhogását érdemes kiemelni, aki máris azzal riogat, hogy a megszorító csomag kikényszerítése miatt a szélsőjobbos Arany Hajnal fog helyzetbe kerülni Görögországban, és ez bizony Juncker, Schäuble, meg az Igaz Finnek hibája. Egyébként az Arany Hajnal tényleg nagyon megerősödött az utóbbi időben egy nem reprezentatív kutatás szerint, de azért hadd mutassunk itt rá Schiffer érvelésének pár visszásságára.

Először is, ezek szerint a kommunista Sziriza a görög népszuverenitás és demokrácia letéteményese, de ha adott esetben ne adj’ Isten egy szélsőjobbos pártot választanának meg egy hasonlóan demokratikus választáson a görögök, az már maga a demokrácia lábbal tiprása és diktatúra lenne. Én nem örültem a Sziriza hatalomra jutásának és nem örülnék az Arany Hajnalénak sem, de talán hadd döntsék ezt el a görögök. Másodszor pedig őszintén remélem, hogy az államok és nemzetközi szervezetek nem az alapján követelik vagy épp nem követelik vissza a más országoknak adott hitelt, hogy ott aztán majd emiatt milyen pártra szavaznak az emberek. Ugyanis pontosan ez lenne az, ami a demokrácia megcsúfolását és kiárusítását jelentené.

Persze Ciprasz előbb-utóbb belebukik ebbe a játékba: ha a ciklust ki is húzza (bár ez sem nagyon valószínű), az szinte kizárt, hogy ezek után a megszorítások után még egyszer bizalmat kapna a választóktól. A hős balos „demokraták” ezt úgy értelmezik, hogy Brüsszelből „megpuccsolták szegény Cipraszt” és a kormányát. Én úgy értelmezem, hogy Ciprasz rosszul számított, nyilvánvaló lehetetlenségekkel kampányolva jutott hatalomra és miniszterelnökként felelőtlenül politizált: a demokrácia pedig úgy működik, hogy az ilyen alkalmatlan politikusokat utóbb leváltja a nép. Ez továbbra is változatlan az európai demokrácia bölcsőjében.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 74 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés