Kormányfőből államfő – a poszt-szovjet módi

2011. november 21. 16:09

Írta: Mandiner .
Úgy tűnik, divat született a poszt-szovjet térségben: az ország első embere válogat a kormányfői és az államfői pozíció között, hol miniszterelnök, hol államelnök szeretne lenni. Putyin 2008-ban bemutatta, hogyan kell a hatalmat az elnöki székből a miniszterelnökibe átmenteni. A kirgiz kormányfő, Almazbek Atambajev gondolt egyet, és október 30-án épp az ellenkező irányú mutatvánnyal állt elő. A szavazók több mint 60 százalékának támogatásával elnökké lett Atambajev ezzel megfosztotta legnagyobb támogatóját attól a lehetőségtől, hogy a 2012-es tavaszi orosz elnökválasztáson a visszafelé tartó mozgásban is úttörő legyen.

De ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk, miért is fontos ez a történet. Kirgizisztán 1991-ben, a Szovjetunió felbomlását követően nyerte el függetlenségét. 2005 tavaszán a lakosság széleskörű demonstrációja megbuktatta az 1990 óta az ország élén álló Aszkar Akijevet. Az esemény „tulipános forradalom” néven vonult be a történelembe. Az elűzött elnök helyébe lépő Kurmanbek Bakijev nem tanult elődje hibáiból, így 2010 áprilisában maga is Akijev sorsára jutott. A nép által elűzött államfőt a belorusz „Atyuska”, Lukasenko fogadta be.

Bakijev elűzését követően átmeneti kormány alakult, a Bakijev örökségét továbbvivő, illetve az őt megbuktató legfőbb ellenzéki erők részvételével. A hatalom (és az erőforrások) minél ideálisabb elosztása érdekében új alkotmányt szövegeztek, melynek értelmében az ország államformája elnöki köztársaságról parlamentáris demokráciává változott. Az új struktúra a korábban az államfő kezében összpontosuló hatalmat a kormány kezébe tette át. A 2011. október 30-án megrendezett elnökválasztás az átmenet utolsó felvonását jelentette.

Kirgizisztán geopolitikai jelentősége

A közép-ázsiai térség, és benne Kirgizisztán a nagyhatalmi vetélkedés egyik fő terepe. Hogy kik a vesznek részt a vetélkedőben? Elsősorban Oroszország, Kína és az Egyesült Államok. Moszkva a „közel-külföldként” emlegetett térséget hagyományosan saját érdekszférájába tartozónak tekinti. Kizárólagos befolyást szeretne gyakorolni, nem nézi jó szemmel a nyugati érdekek és a kínai vállalatok közép-ázsiai megjelenését. Peking elsősorban gazdasági síkon törekszik eredmények elérésére. Alapvető célja, hogy termékeinek piacot szerezzen, és minél olcsóbban jusson hozzá a gazdasági növekedéséhez nélkülözhetetlen természeti erőforrásokhoz. Ennek érdekében rohamléptekkel építi a különböző kőolaj- és földgázvezetékeket, illetve jelentős anyagi támogatást nyújt a régió infrastrukturális fejlesztéséhez.

A harmadik játékosnak, az Egyesült Államoknak elsősorban geopolitikai érdekei fűződnek a térségbeli jelenléthez. Az afganisztáni utánpótlás (éppen a kirgizisztáni Manasz bázison keresztül), a Fergana-medencéből kiinduló szélsőséges iszlám mozgalmak, az orosz érdekek érvényesítésének akadályozása, valamint a kínai gazdaság energia-utánpótlási útvonalainak bizonyos szintű kontrollálása azok a tényezők, amelyek érdekessé teszik Közép-Ázsiát Washington szemében.

A nyersanyagmezőkön – a fentieknél jóval kisebb súlycsoportban – ott kilincsel az EU is. Brüsszelnek erős fejtörést okoz azon cserealap megtalálása, aminek felajánlásával a térség nyersanyagkészleteihez hozzájuthatna. Közép-Ázsia fontossága egyre növekszik a magyar külpolitikában is, ezt támasztja alá Schmitt Pál köztársasági elnök november első felében, számos üzletember társaságában tett térségbeli látogatása is.

A kirgiz parlamentáris demokrácia tündöklése – és bukása?

Adott egy kormányfő, Almazbek Atambajev. Az új alkotmány értelmében a valódi hatalom az ő kezében összpontosul. 82 vetélytársával együtt mégis elindul a roppant magasztos, a nemzet egységét szimbolizáló, de mégis rendkívül kilúgozott államfői posztért.

Adott a kérdés, hogy vajon miért teszi? Vajon mi motiválhatja, amikor – legalábbis látszólag – a valódi hatalom feladása mellett dönt, és ringbe száll egy kvázi kirakat-pozícióért? A parlamentáris demokráciába vetett hit megingása, a prezidenciális rendszer visszaállításának szándéka? Netán annak az Oroszországnak a ráhatása, amelyik számára jóval kényelmesebb lenne, ha akarata keresztülviteléhez egy egész testület (a parlament) helyett csak egyetlen személyt kellene kézben tartania? Vagy valamelyik szomszédos állam autoriter vezetőjének sugallata, aki retteg attól, hogy a kirgiz példa, a parlamentáris demokrácia gondolata talán szöget üthet az immáron két évtizede tökéletesen elnyomott lakossága fejébe? Vagy éppen ellenkezőleg: a parlamentáris demokráciába vetett igaz hit, és az afölötti érzett aggodalom, hogy ha valaki más lenne a befutó, Kirgizisztán letérne az újonnan kijelölt útról?

Mindent összevetve az elnöki rendszerhez való visszatérés gondolata és a háttérben erősen munkáló orosz érdek tűnik a legreálisabb magyarázatnak. Utóbbi alátámasztására elég csak azt felidéznünk, hogy a frissen elnökké lett miniszterelnök első nyilatkozatai egyikében az amerikaiak afganisztáni tranzitját biztosító Manasz légi bázis bezárását késedelem nélkül, már a választások másnapján kilátásba helyezte.

Hogy az elnöki hatalmat papíron is visszaállítják-e, vagy a prezidenciális rendszerhez való visszatérés csak a gyakorlatban következik be, a végeredményen nem túl sokat változtat. A kirgiz példa is azt mutatja, hogy a poszt-szovjet térségben a törvény betűjét még ma is felülírja egy kellően erős karizma. Az egyszemélyi vezetés alatt szocializálódott társadalom nem emel kifogást a székek cserélgetése ellen, ha az ide-oda átülő egyén a (fekete) gazdasági szektor támogatását is bíró „erős embert” testesíti meg.

Kész szerencse, hogy Közép-Európa már levetkőzte a szovjet örökséget.

*

A demokráciába vetett feltétlen hit vs. az áldemokráciából való teljes kiábrándultság

Adott két tökéletesen eltérő személyiség. Mindkettejük neve ismert bel- és külföldön egyaránt. Mindketten Kirgizisztán szebb jövőjéért küzdenek.

Egyikük a miniszterelnök-államfő, Almazbek Atambajev belső köréhez tartozó szakértő, Edil Bajsalov.Másikuk egy magát tökéletesen függetlennek címkéző jogvédő szervezet vezetője, Cholpon Djakupova.
Bajsalov hiszi, hogy jó úton jár az ország.Djakupova attól fél, minden elveszett. Szerinte szégyen, ami az országban demokrácia címszó alatt zajlik.
Bajsalov felrója, hogy az emberek nem büszkék demokráciájukra.Djakupova szerint szégyen, ami az országban demokrácia címszó alatt zajlik.
Bajsalov szerint stabilitásról beszélni csak azon államok esetében lehet, ahol a politikai felépítmény demokratikus. Mert a stabilitás záloga nem az egyszemélyi vezetés, hanem a demokrácia. Azaz a térségben egyetlen állam esetében lehet stabilitásról beszélni, és az Kirgizisztán.Djakupova úgy véli, hogy a stabilitás jelszava alatt feláldozzák a demokráciát.
Bajsalov olyannyira hisz a kirgiz demokrácia erejében, hogy úgy véli, a kirgiz események közrejátszhattak az arab tavasz kirobbanásában is.Djakupova olyannyira kiábrándult a kirgiz látszatdemokráciából, hogy már nem lát semmiféle kiutat.

 

A cél mégis közös: felvirágoztatni országukat.

irka

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés