Ne hagyjuk, hogy ránk záródjon a fojtogató tiszás gyűlölet!

Van egy francia film, Mathieu Kassovitz remekműve, A gyűlölet. A történet elején egy fiatal egy brutális rendőrségi túlkapás miatt kómában fekszik, a párizsi külváros pedig forrong. Három srác – főszereplőink, a sérült fiú barátai – beszélgetnek, lézengenek, miközben mi, nézők szép lassan megismerjük őket.

A fiúk igyekeznek keménynek látszani. Lakótelepi vagányok ők: fenyegetnek, pózolnak, provokálnak, de közben csak még mélyebbre süllyednek abba a kilátástalan posványba, amelyből oly kétségbeesetten ki akarnak törni. A média leegyszerűsíti a helyzetet, puszta veszélyforrásként mutatja be a fiatalokat, miközben meg sem próbálja megérteni, valójában miért alakult ki ez az állapot.

Valahogy ebben a helyzetben van most Magyarország is. A spirálként fokozódó gyűlölet, amelyről a film szól, kísértetiesen ismerős a hazai közéletből. A Tisza nyert, ráadásul olyan arányban, hogy a Fideszt gyakorlatilag padlóra küldte. A jobboldalon megindult az okkeresés – a bokszhasonlatnál maradva: a kiütés utáni feltápászkódás. Ki-ki a maga módján csinálja: 

Az immáron kormánypárti média közben mintha észre sem venné, mit teremtett. Vagy ha igen, megpróbálja elhallgatni. Teljesen félreértelmezik a saját szerepüket. A fékvesztett drukkolás és ünneplés közepette még arra sem veszik a fáradságot, hogy tudatosítsák magukban, netalántán elismerjék: kormánypártiak lettek.

Az átadás-átvétel eközben zajlik. A leltár elkészült, a startvonalat meghúzták, az ötvenkét bátor, parlamentbe beülő jobboldali honatyánk és honanyánk pedig megkezdte az ellenzéki létet. Csak bízni tudunk abban, hogy képesek lesznek kikaparni maguknak azt a teret, amelyben konstruktív ellenzékként működhetnek. Bár az idő rövidsége miatt korai lenne még mérleget vonni, azt el kell ismerni: 

De sajnos nem mindet. Miközben a túloldalon még tartanak a mézeshetek, bizonyos politikusok és szavazók menthetetlenül beleragadtak a gyűlöletbe. Ruff Bálint leendő kancelláriaminiszter például megmaradt az arrogáns, lekezelő, ám végletesen üres kommunikáció talaján. A szakpolitikai kérdéseket kikerülte, az érdemi választ megtagadta, és nyíltan ellentmondott saját korábbi elveinek. A konkrétumok elől gúnyolódásba és áthárításba menekült. A hangzatos nemzetegyesítő szlogenek ellenére is egy végtelenül megosztó, a jövő építése helyett a múltba és a konfrontációba ragadt politikus benyomását keltette.

Ám ahogy említettem, akadtak biztató pillanatok is. Bár nagyon nem értek velük mindenben egyet, és a gyermekbetegségek is jócskán megmutatkoznak az immáron kormánypárti padsorokban – leginkább abban, ahogy itt-ott komolyan ferdítik a statisztikákat –, azt el kell ismerni, hogy Kapitány István bemutatott egy koherens tervet. Konkrétan válaszolt a kérdésekre, ahogyan Vitézy Dávid, Orbán Anita és Kármán András is.

Az elefánt a porcelánboltban azonban továbbra is a miniszterelnök. A Karmelitában, Miniszterelnöki Kabinetirodában, Belügyminisztériumban tartott, kocsmai élőzéseket idéző „tárlatvezetése” pontosan mutatta: ő bizony kampányüzemmódban ragadt, ahogyan az immáron kormánypárti kommentelők nagy része is.

Érthető a feszültség, és ne tagadjuk: a jobboldalnak is megvoltak a maga ordító, hatlábú hibái a gyűlölet fokozásában. Ám ne feledjük, hogy a túloldalon is mindennapos volt az ellenfél teljes dehumanizálása, a „csüngőhasúzás” és a „kolostormalacozás”. 

Mert hiába fideszes az ember, ha a kollégája tiszás; és hiába tiszás valaki, ha a szomszédja történetesen fideszes. Mindennap egymás szemébe kell néznünk, együtt kell élnünk és dolgoznunk. Máskülönben nem sok jó vár ránk ebben az országban.

Itt térnék vissza a filmre. A történet egy drámai szembenézéssel zárul: az egyik fiú és egy rendőr fegyvert fognak egymásra. Elsötétül a kép, már csak a lövést halljuk. Nem derül ki, ki húzta meg a ravaszt – a rendőr vagy a külvárosi srác. De igazából nem is számít.

A gyűlölet utolsó másodperceiben nem az a legfontosabb, hogy ki hal meg, hanem az, hogy 

A film elején a kómában fekvő fiú még csak egy név volt, a zárójelenetben fegyvert fogó barátja viszont már egy arc, egy hang, egy történet – egy fájdalmas veszteség. Amikor őt is elnyeli ugyanaz az erőszak, a film a nézőt is cinkossá teszi. Mert abban a pillanatban már mi, a közönség vagyunk azok, akik tele vagyunk dühvel, és titkon azt reméljük, hogy a fiú lelövi a rendőrt – pont úgy, ahogy azt az események legelején akarta a barátja.

A film nem feloldja, hanem ránk zárja ezt a fojtogató történetet. Ne hagyjuk, ne engedjük, hogy a saját országunk története is épp így ránk záródjon.

Nyitókép: Magyar Péter Facebook-oldala