Hét szó azoknak, akik ma sírnak – és azoknak, akik nevetnek

Három hangon lehet ma reggel megszólalni.

Meg lehet szólalni a tiszás gyűlöletkampány dölyfösségével. „Irány a meki”, „zárják le a légteret”, „a börtön ablakában soha nem süt ki a nap.”

Meg lehet szólalni a keserű vesztes vádaskodásával. Hogy rohadjon meg ez, meg az, meg amaz a szavazói csoport, hogy vörös rongyokba öltözött Budapest, hogy ez egy birkanép, agyatlan, szektás, meghibbant; hogy biztos csaltak; hogy Magyarországnak vége, megy a levesbe Európa többi országával együtt.

Ám aki Magyarország elmúlt években szerzett lelki sebeit nem szeretné maradandóvá tenni, annak azt javaslom, hogy e két hang közül egyiken se szólaljon meg. Én ma a vereségét emelt fővel elszenvedő, hazáját szerető magyar jobboldal hangján fogok megszólalni.

Az első szavam a bocsánatkérésé. Három párhuzamos valóságban éltük le az elmúlt egy évet. Az ország egy része szerint áradt a Tisza, a másik része szerint magabiztosan vezetett a Fidesz; a harmadik, politika iránt talán leginkább érdeklődő része kereste a kettészakadt közvélemény-kutatási eredmények közötti középutat, az igazság morzsáit pedig összerendezte egy nagyon szoros Fidesz-előnyt, esetleg döntetlent vagy minimális Tisza-előnyt mutató listás eredménnyé, amelyet az ellenzéki szavazók nagyvárosi koncentrációja szűk fideszes mandátumtöbbséggé alakított volna. E harmadik párhuzamos valóságban éltem én is. A választás előtt azt mondtam, hogy a párhuzamos valóságok valamelyikének képviselői nagyot fognak csattanni a választás napján.

Ismerem a jobboldali közvélemény-kutatókat; semelyikükről sem feltételezem, hogy ne a valóságot kereste volna. Már csak azért sem, mert annak ebben a szakmában semmiféle értéke, haszna nincs. Legjobb tudásuk szerint mértek, és a legjobb tudásuk – tudásunk – elégtelennek bizonyult.

A második szavam a helyzetértékelésé. Mikor 2022 áprilisában a HírTV stúdiójában Déri Stefivel és Szánthó Mikivel dúdoltuk a Kossuth-nótát a készülődő Fidesz-kétharmad alkatrészeinek beszállingózása közepette, volt bennem egy enyhe gyomorgörcs. Örültem, büszke voltam. De úgy éreztem, túlnyertük magunkat. A 2018 és 2022 közötti kormányzás után világos abszolút többséget érdemelt volna a Fidesz-KDNP, nem kétharmadot. A permanens kétharmad elkényelmesített, túl nagyra nyitotta az ollót a kormány hatalma és támogatottsága között. A 2026-os választástól ennek korrekcióját vártam: hogy végre azt az eredményt kapjuk, amit akkor megérdemeltünk volna. Egy verejtékes munkával megszolgált, szoros abszolút többséget. Vagy egy nagyon szűk vereséget. Egyik sem lett.

Ez az írás a szavazóikhoz is szól: legyenek velük kíméletlenek. Soha ne hagyják őket elkényelmesedni.

A harmadik szavam a fájdalomé. Valójában nem a vereség fáj, mert az ellentábor győzelme egy demokráciában természetes. Az fáj, amilyen eszközökkel ezt a győzelmet elérték. Egyrészt: tegnap kiderült, hogy semmi gond nincs a magyar demokráciával, hibátlanul működik. Ha a magyarok le akarnak váltani egy kormányt, hát szavaznak és leváltják. Csakhogy ennek a demokráciának a nemléte 16 éven át kampánytéma volt, aljas és hazug módon, Magyar Péter alatt a leginkább. Ez fáj. Másrészt: mivel Magyarországon a gazdasági szavazás igen erős, totális sikerrel járt az Európai Bizottság pénzügyi zsarolása, a legbecstelenebb dolog, amit valaha láttam.

A patrióta táborban a magyar kormánynál csak gyengébb erők vannak; az Európai Unió a tegnapi nappal korlátolt emberek korlátlan játszótere lett. Ez fáj. Harmadrészt: fáj a szívem a sok jó, szívvel-lélekkel választókerületéért dolgozó fideszes egyéni jelöltért, és fáj a szívem a jó politikákért, első helyen a magyar családpolitikai rendszerért, a rezsicsökkentésért és a magyar autóiparért, de a sort, ha a fájdalomtűrésem végtelen lenne, folytathatnám jövő áprilisig. Negyedrészt: fáj, hogy a gyűlölet győzni tud. Fáj, hogy a végeredmény a Tisza-szavazótábor legdurvább magja – közismert nevén: a „szekta” – számára nem tartalmazza a kiérdemelt koppanás nyomát sem. Kikapni mindig fájdalmas; igazságtalan mértékben és rossz okokból vereséget szenvedni elviselhetetlen.

A negyedik szavam az önkritikáé. A független és demokratikus Magyarország legnagyobb választási vereségéért az elsődleges felelősséget az viseli, aki elszenvedte. Számtalan nagyszerű strukturális körülmény jut eszembe a brüsszeli beavatkozástól (ami volt) a posztmateriális szavazók megszaporodásán át (ami 16 év gazdasági fejlődésének eredménye) a gazdasági szavazásig (ami vastörvénye a magyar politikának), az árulásig meg a hosszú kormányzásig, és egy ekkora vereség után nagy a csábítás arra is, hogy mindenben elfogadjam az ellenzéki értelmezési keretet: hogy a Fidesz-KDNP álproblémákkal hadakozó, korrupt ácsa volt Magyarország lemaradásának. Egyiket sem teszem.

Ez a kormány jó dolgokat tűzött ki célul maga elé: a magabíró Magyarország megteremtését, a demográfiai válság visszafordítását, az állami alrendszerek fokozatos fejlesztését, és az utolsó tíz évben rossz európai politikákból való kimaradást. E feladatok némelyikét jó emberek gondosan, másikát rossz emberek csapnivalóan végezték. Vagy egyenesen lelketlenül, hit nélkül abban, amit csinálnak.

Ez működött – de nem működhetett tovább, mint 16 évig. Annyi sérelem maradt így a szőnyeg alá söpörve, hogy az már kiadott a rendszer ellen egy választói koalíciót. Akiket a sérelmeik vezettek, gyakran valósak, néha véltek – és ezek a sérelmek elhomályosították a kormányzás nagyonis létező értékeit.

Ez a párt egy-egy körzetben konkrét gazembereket segített győzelemre, a kampányban a demokratikus nyilvánosság elemi normáit sem tartotta be, programja hazugság, finanszírozása átláthatatlan és végtelenül gyanús, legfelsőbb vezetésében tobzódnak a gyenge minőségű emberek.

Ha így tesznek, ugyanúgy bele fognak bukni, ahogy mi belebuktunk – és inkább előbb, mintsem utóbb.

Az ötödik szavam a hazaszereteté. Nekem ez a haza nem egy főállás, nem akkor szeretem, amikor mi kormányozzuk – hanem mindig és minden körülmények között. Nem gyűlölöm meg és nem hagyom el. Elfogadom a döntését, de aggódom és féltem. És mindannyiunk érdekében remélem, hogy az a kétpártrendszer, ami most kialakult, nem betonozódik be. Akinek ma Magyarországon politikai véleménye volt, az kifejezte. 5,8 millió magyart érdekel a politika. Mire a szavazatszámlálást befejezik, több mint hárommillióan lesznek tiszások, valamivel kevesebb, mint 2,5 millióan a fideszesek. Azaz: mindkét oldalon bőven elég sokan vagyunk ahhoz, hogy évtizedes hideg polgárháborúba süllyesszük ezt az országot.

Hazugságok elengedésére, igazságok megtalálására lesz szükség. A most nyertes oldal meg fogja tapasztalni, hogy a remény, amit szavazóinak árult, kormányról is beteljesíthetetlen, és meg kell majd magyaráznia eksztázisban lévő szavazóinak, hogy nem lesz minden úgy, ahogy ígérte. A most vesztes oldalnak pedig el kell fogadnia, hogy ahogy eddig volt, úgy nincs tovább. Magyarország ebből kijöhet nyertesen, egy kollektíve okosabb, helyzetét reálisan látó országként – vagy lehetnek maradandóak a sebek, és lehet belátható időn belül minden kampány olyan, amilyen a mostani volt. Mi döntünk. Én itt vagyok, a szívem nyitva, kinyújtva a kezem, és kész vagyok tenni a hazámnak legjobb kimenetelért.

A hatodik szavam a hűségé – hisz végső soron ez a fides.

Hiszek a magyar családpolitikában, hiszek a szuverenitásban, hiszek abban, hogy Európa számára az Orbán Viktor által kijelölt irány jobb, mint amerre most megy. A hol 2,5, hol 3 millió őszinte magyar jobboldali által fenntartott rendszerben az utolsó pillanatig elevickélő árulókkal szemben nekem nem fog eszembe jutni, hogy mindig is belső ellenzéki voltam. Nyilvánosan felvállalt és ismert kritikáimmal együtt én ehhez a táborhoz tartozom, kormányról és ellenzékből egyaránt. A világ legalávalóbb hazugsága, hogy azok, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, azért éreznének így, mert eladták volna magukat bármiért is. Egy lószart, mama. Azért csinált magának a jobboldal médiát, azért vannak intézményei, mert ez 2,5-3 millió létező ember akarata. Ez így lesz ellenzékből is, csak most világosabban meg fog mutatkozni.

A hetedik szavam pedig a hité. A hité egy Istenben, egy hazában, egy isteni örök igazságban, Magyarország feltámadásában. A hité abban, hogy „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” És a hité abban, hogy a Teremtés Ura nem ad a nyakunkba nagyobb terhet, mint amekkorát el tudunk hordozni. A magyar jobboldal azért kapott most ekkora terhet, mert van hozzá elég erős.

Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos