„Aljas, gyilkos, ördögi játszma ez” – Kovács Ákos a Mandinernek

2021 októberében jelent meg Az utolsó békeév című dala, nem sokkal utána kitört az orosz–ukrán háború. Megsejtett valamit?

Benne volt a levegőben, a korszellem sugallta, hogy jön a balhé, talán már itt is van. Emlékeim szerint Latinovits mondta a költőkről, hogy mindig rájuk hallgassunk, ha meg akarjuk érezni a nagy történelmi folyamatok, a ránk váró események előszelét. Az ő antennáik érzékenyebbek, érdemes rájuk figyelni. Van néhány ilyen sor a dalaimban, de egyáltalán nem örülök, ha igazam lesz. Természetesen annak idején Az utolsó békeév kapcsán is rögtön lehülyéztek, hogy miért kell idegesíteni az embereket ilyesmivel. Aztán pár hónappal később kitört az öldöklés, ami ma is tart.

Lapunknak korábban úgy fogalmazott, hogy akkor lesz majd béke, ha az amerikaiak úgy akarják. Ma már úgy akarják, még sincs béke.

Elnézést kérek, valóban nem láttam előre négy évvel ezelőtt, hogy a globalizmus Európába teszi majd át a székhelyét, és Európa éppen Amerika ellen fog küszködni, hogy háborúba mehessen. Szóljon, aki már akkor tudta, szívesen beszélgetnék vele. Érdekes helyzet, költők vagy humoristák tollhegyére való, hogy senki által meg nem választott vezetők olyan politikát visznek, amely ellentétes az általuk vezetett népek érdekeivel. Minimum figyelemre méltó, hogy az összes nagy háború előtt ugyanezt a forgatókönyvet játszatják el velünk. Nem tenne jót egy háború Európának, és különösen annak a generációnak, amely még olyan dolgokra sincs felkészülve, amilyenekre minket többé-kevésbé felkészítettek a szüleink. Közhely, hogy a jó idők gyenge embereket, a gyenge emberek rossz időket termelnek ki, de sajnos mégiscsak van valami igazság benne. Félő, hogy néha szükséghelyzet kell ahhoz, hogy megerősödhessünk, és visszataláljunk a fizikai és lelki értelemben igazán fontos dolgokhoz. De nem mindegy, milyen léptékű a ránk váró baj. Aggódom szülőként és állampolgárként, hétköznapi emberként. Aki átélte már a szülői felelősség élményét, annak természetes, hogy aggódik a gyerekeiért, a környezetéért, és engedtessék meg, hogy ezt kiterjesszük a hazánkra is.

Sokan azt mondják, a háború nem itt zajlik, hanem ott, és mivel NATO-tagok vagyunk, ha bármi történik, megvédenek minket.

Kell egyfajta önuralom, hogy ezeket a mondatokat rezzenéstelen arccal mondja ki az ember. Bármi történne, megvédenének minket? Tényleg? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A papír sok mindent elbír, a nagy alapelvek próbája viszont a gyakorlat. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de mintha az Európai Unió előképe az Európai Szén- és Acélközösség lett volna, a nevéből is egyértelmű, hogy elsősorban közös gazdasági érdekekre épült. Joggal vetődik fel a kérdés: vajon milyen közös érdek fűződik ahhoz, ami most zajlik, amikor egy tagországot folyamatosan zsarolnak, fenyegetnek, hogy olyasmiket fogadjon el, amik szembemennek az alapvető érdekeivel? Nem hiszem, hogy volna olyan ellenzéki érzelmű olvasónk, aki ezt ne látná. 

Aki akar, az engedje be őket, de miért kellünk ehhez mi?

Erre azt mondják, ha huszonhat ország így akarja, egy pedig nem, akkor annak az egynek kell alkalmazkodnia.

Nem vagyok szakértő, de mintha ennek a közösségnek az lenne az alapszabálya, hogy azt lehet kötelezővé tenni minden ország számára, amit minden ország elfogadott. Nem Magyarország tette bele ezt a kitételt a közösség szabályrendszerébe.

Mit gondol arról a közkeletű félelemről, hogy Oroszország megtámadhatja az Európai Uniót?

Először is szeretném, ha nem alanyi költők, énekesek és kosárlabdabajnokok szakértenének arról, hogy Oroszország kit fog megtámadni. Mindenesetre furcsa, hogy egyszerre kellene elhiggyük, hogy Oroszország alig bír Ukrajnával, meg hogy Európának rettegnie kell az orosz hódítástól. Vagy az egyik nem igaz, vagy a másik. Miért kellene még több terület a világ legnagyobb kiterjedésű országának? Számomra úgy tűnik, nem a területért zajlik az öldöklés, ami embertelen és megengedhetetlen mindkét oldalon. 

Ha most azonnal abbahagynák a háborút, akkor életben maradnának azok az emberek, akik holnap vagy holnapután fognak meghalni, meg a jövő hónapban.

Az „áldott béke” nem azért szerepel imákban, szent szövegekben és általában kiemelt helyen az emberi értékrendben, mert jelentés nélküli szólam csupán. Ha most megkérdeznénk oroszokat és ukránokat, akik ott gubbasztanak átfagyva a lövészárokban, sebesülésektől szenvedve, biztos, hogy a többségük azt mondaná: szeretnének hazamenni. Mert egy lécet meg kell igazítani a kerítésen, ahogy Krúdy írja, igazából ez az ember dolga, nem pedig az, hogy a másikra lövöldözzön – akivel ráadásul majdnem ugyanazt a nyelvet beszéli.

Az EU miért nem partner a háború befejezésében? Megvan bennem az a józan kétség, hogy ha nem erőlteti a korábbi amerikai vezetéssel együtt Ukrajna mindenáron való NATO-tagságát, akkor ez a háború ma már nem zajlana.

Nem Európa ragaszkodik hozzá, hanem azok az európai döntéshozók, akik ezen a kijelölt úton akarnak végigmenni és minket is végigvinni rajta.
De miért ragaszkodnak hozzá? Hiszen volt egy időablak, amikor Donald Trump azt mondta, békét csinál, akkor lett volna egy kimenekülési lehetőség mindenkinek.Az a véleményem, hogy ők nem Európa valós vezetői, vagy legalábbis nem úgy viselkednek, hanem politikai megbízatást hajtanak végre.

Mi ez a politika?

Ennek magyarázatát meghagyom Bogár Laci bácsinak, Nógrádi Györgynek és a többi szakértőnek. Egy egyszerűbb kérdést érdemes lenne fölvetni: hogy van az, hogy a két szemben álló ország leült tárgyalni Isztambulban a háború befejezéséről, már a kézjegyükkel is ellátták a békemegállapodást, amikor egy harmadik állam vezetője odaérkezett, és közölte, hogy „nem írtok ti alá semmit, mars vissza a lövész­árokba!”? Ez történt, ha jól tudom.

Az ENSZ korábbi főtitkárhelyettese a minap itt járt egy konferencián, ő jelen volt Isztambulban, s elmondása szerint valóban ez történt. 

Ki és milyen jogon tette ezt? Nyilván a megbízó, a finanszírozó jogán, máskülönben hogyan engednék oda az asztalhoz?

Most pedig az esélye sincs meg, hogy bármelyik fél kimenekülhessen.Ez egyenesen ördögi, ilyet csak olyanok csinálnak, akik számára az emberi életnek önmagában nincs értéke.

Borzadva nézem, milyen pszichózis alakul ki ebből a helyzetből. A mi beszélgetésünk egy olyan héten zajlik, amikor kétszer-háromszor is megkínálták Magyar­országot lerohanással, a magyar férfiak „összecsomagolásával”, megfenyegették a magyar miniszterelnököt, de még a gyerekeit és az unokáit is. Mi ez, ha nem politikai gengszterizmus? És van olyan ember idehaza, aki nem talál kivetnivalót ebben, sőt örülne, hogyha egy külföldi titkosszolgálat kiiktatná Magyarország szabadon választott miniszterelnökét.

Egy helyütt megemlítette, hogy a Terror Háza Múzeum, amelynek ön írt zenét, megnyitása körül tapasztalt élmények formálták a politikai eszmélését. Hogyan emlékszik erre az időre?

Ádáz támadások alatt volt a múzeum az első pillanattól kezdve, mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák a létrejöttét, különösen azok, akik a tettesek falán szerepelnek, és a leszármazottaik. Meghatározó élmény volt együtt dolgozni az alkotói csapattal, például Fábry Sándorral, aki dramaturgként segítette a ház létrejöttét. Az ország jelentős része a stand-up műfaj egyik megteremtőjeként ismeri őt, de elképesztően gazdag ismeretanyaggal rendelkező ember, aki ezt át is tudja adni. Emlékszem, hogy a bemutató napján megálltunk az ÁVH-s teremben, és a tablón szereplő összes figuráról elmondta, melyikük mit csinált a civil életben. Életre szóló lecke volt számomra. Az Andrássy úton sokezres, meghatott tömeg hömpölygött, az emberek könnyeztek, emlékeztek, gyertyát gyújtottak – fantasztikus volt! Hazafelé menet a kocsiban bekapcsoltam a rádiót, a hírekben hallom, hogy háromezren vannak a Terror Házánál. A Jóisten nagyon felvitte a dolgomat, sokszor játszhattam nagy tömeg előtt – becslésem szerint a valóság bizony sokszorosa volt a háromezernek. Egészen addig nem igazán érdekelt a közélet, de másnap megvettem az összes napilapot, hogy lássam, hogyan számolnak be az eseményről. A félrevezető hírek, beszámolók bántották az igazságérzetemet, ez volt az én eszmélésem.

Azóta is visszajár minden évben diákcsoportokkal. Mi a tapasztalata a fiatalokkal?

A kommunizmus áldozatainak emléknapján mindig visszahívnak, hogy más hírességek mellett én is gimnáziumi osztályokat kísérjek. Jó látni, hogy a múzeum működik, ellátja a funkcióját, hat az emberekre. Nagy élmény a diákokkal végigjárni a termeket, felkészült fiatal történészek tartják a tárlatvezetést, lehet tőlük tanulni. Kiegészítésként néhány személyes dolgot én is el szoktam mondani a családom történetéből, például a kitelepítések termében, és általánosságban igyekszem megértetni velük a múzeum jelentőségét. A jelen politika szembenállásait, a közéleti vitákat, néha a családon belüli feszültségeket sem lehet megérteni a félmúltunkról szóló ismeretek nélkül. A mai politikai harcok gyökérzete abba a korba nyúlik vissza, amit 
a ház megkísérel bemutatni.

Mire gondol?

Sok mindenről lehetne itt beszélni, de számomra alapvetően az önfejlődéssel létrejött magyar kulturális és gazdasági elit kiirtásáról szól ez a ház. Ez a réteg se a nyilasoknak, se a komcsiknak nem kellett, csak a vagyonuk. A tudásra, műveltségre mindig gyanakodva tekintettek, harcoltak ellene, igyekeztek elpusztítani. Később pedig saját „elitet” hegesztettek, kisajátították magát a fogalmat is. Nem tudom, hányszor jártam már a múzeumban, de mindig találok új dolgot benne. Például van egy vagont formázó terem a málenkij robotra elhurcolt emberek emlékére. Csak halkan jegyezzük meg: hétszázezer embert vittek el, egy ország háború tépázta lakosságának lényegében a tíz százalékát fölrakták a vonatra, és elhurcolták a gulágra. 
Én nem olvastam ezt az adatot a történelemkönyvünkben, a gyerekeim, remélem, már tanulják. Mindig felhívom a fiatalok figyelmét, hogy a teremben kirakott monitoroknál hallgassanak bele a túlélő magyar hadifoglyok visszaemlékezéseibe, akik fagyban, embertelen körülmények között, éhezve végezték a kényszermunkát. Egyikük elmondja, hogy követségbe ment a tábor­parancsnokhoz, hogy megkérje: adjanak kicsit több élelmet, hogy rendesebben tudjanak dolgozni. A szovjet táborparancsnok azt válaszolta: „maguk nem azért vannak itt, hogy jobban dolgozzanak, hanem hogy megdögöljenek”. A fiatal látogatók számára is kiderülhet, ez nem valami horrorfilm, nem távoli, érthetetlen dolog, hanem a közös történetünk, a nagyszüleik generációjára, helyenként a mai családi viszonyokra is ható probléma.

Érdekli őket?

Idén egy újpesti gimi diákjaival mentem végig, meglepő volt az érdeklődésük, az érzékenységük. Utána páran ott maradtak velem beszélgetni 
aktuálpolitikai témákról, és előkerült a háború kérdése is. Mondom: „Tizennyolc évesek vagytok, én pont ennyi voltam, amikor berántottak kötelező sorkatonai szolgálatra. Talán tudjátok, Németországban újra bevezetik, a szomszédos Horvátországban is napirenden van.” Az egyik srác válasza az volt, hogy de hát ez nem is igaz. Mire én: „Lehet, hogy rosszul emlékszem, kapd elő a telefont, nézzük meg.” Rákeres: hűha, tényleg. Mondom neki: „Látod, sok mindenről tudsz, hogy min kell felháborodni, min kell aggódni, de erről a számodra húsba vágó, elemi fontosságú tényről nem hallottál.” Dicséretként azt javasolta, hogy készítsek podcastot. A beszélgetés végén úgy éreztem, jobban megértjük egymást. Úgy jöttem el onnan, hogy remény van a szívemben: ha ilyen fiataljaink vannak, akkor bizakodó vagyok. 

2002-ben ott volt a Kossuth téren, azóta tartják számon a polgári oldal híveként. Hogy emlékszik vissza rá?

Akkor még kétfordulós volt a választási rendszer, az első forduló pedig csúnyán félrement – mármint azok számára, akik nem akarták a szocikat kormányon látni. A második gyerekem pár napja született, átadtuk a múzeumot: euforikus hangulatban ültem a hírességek között, olyan legendák mellett, mint gyerekkorom meghatározó írói, Csukás István vagy Lázár Ervin, Szabados György zongoraművész, és még sokan. Felemelő társaság volt. Nota bene: a választás eredményén ez nem változtatott semmit. Röviden ennyit a „celebek” erejéről. Nem hiszem, hogy hírességek miatt bárki világnézetet vált. Nem szeretem a direkt politizálást, nem érzem jól magam benne, ezért mindig furcsállom, ha a túloldal engem próbál „politizáló művésznek” beállítani. Ez nevetséges. Nem én vagyok az, aki agyhalottnak nevezi a fél országot, mert másképp gondolkodik. Nem én játszom el szimbolikus politikai merényletet a színpadon. Nem csókolgatom politikusok gumibábuit nyilvánosan, mint egyes pályatársak.

Sok kampányt láttunk már, és mindig elhangzik, hogy ilyen választás még nem volt. Tényleg így van? Van minőségi változás, vagy mindig az aktuálisat érezzük akkora horderejűnek?

Egyesek szerint már zajlik a harmadik világháború. Mindig voltak kisebb-nagyobb háborúk, sok áldozattal és rengeteg szenvedéssel, de úgy érzem, az én életem során most van először ennyi nagy hord­erejű konfliktus egyszerre a világban. Ezek ráadásul ugyanannak a szembenállásnak a különböző frontjai. Vészesen közel van mindegyik, földrajzi és lelki értelemben is. És akkor még nem beszéltünk az ideológiai nyomásról. Látjuk, hová vezetett a migráció Nyugat-Európában, mindenhol tapasztalhatók a negatív hatásai: párhuzamos társadalmak, gettósodás, no-go zónák – amit persze körömszakadtáig tagadtak. A nyugat-európai államoknak hamarosan nagy kihívást jelenthet, hogy az alapvetően keresztény etikai elveken nyugvó jogrendjüket átalakítsák az új népességük igényei szerint. Például házasság jelenleg csak egy nő és egy férfi között jöhet létre: milyen elavult szemlélet! A közel-keleti konfliktus újabb beindulásakor az Egyesült Királyság miniszterelnöke sietett kijelenteni, hogy ők nem voltak benne az Irán elleni csapásokban. A franciák magas rangú tisztviselője is hasonló módon nyilatkozott. Vajon miért? A bevándorlónépességük miatt. Pontosan ezt nem akarja Magyarország, és szuverén jogunk, hogy ezt ne akarjuk.

Mit felel arra, amikor azt mondják, ennyi év után változás kell?

Tizenhat év sok idő. Miért ne lehetne valaki elégedetlen? Ne vegyük el tőle. Van bőven bírálnivaló, mint minden hatalom esetében. Szerintem azt kell mérlegelni, hogy mi a több, mi a fontosabb. Jó lenne az európai folyamatokba beletörni? Jó lenne nekünk egy eurokonform kormány? Mi lenne a migrációval? Jönne a lóvé, mint a lengyeleknél? Az ő esetük intő példa mindenkinek: valóban fontos, hogy a nekünk járó pénzeket ideadják, na de milyen áron?

Mi lenne az ára?

Gondolom, hogy ne képviseljük olyan nagyon a saját érdekeinket. Adjunk oda egy kis szuverenitást. Kezeljük másképp a határvédelmet meg a migráció kérdését. Ha valaki komolyan gondolja, hogy nem akarják elbontatni velünk a határkerítést, és nem akarják ránk készíteni a migránsokat, arra még nagy meglepetések várnak. Ezt csak egyszer lehet elrontani, hogy helyrehozhatatlan legyen. Nagyon örülök, hogy nem ülök ott Brüsszelben, és nem kell ezzel foglalkoznom, megköszönöm, hogy valaki csinálja helyettem. Biztosan kell egyfajta idegrendszer hozzá. Nem bontjuk le a határzárat, akkor sem, ha a fejük tetejére állnak, mert ez a mi hazánk, és nem mellesleg őket is védjük.

Hogyan látja, hová vezet a hazai közbeszéd folyamatos durvulása?

Az nem megy, hogy semmibe vesszük valakinek az elégedetlenségét, fájdalmát: érvelni kell. Venni kell a fáradságot, tűrni kell a konfliktust, mert ezek rossz viták, a fene se akar vitatkozni. De az se járja, hogy potenciális vitapartnereink a léthez való jogát is el akarják venni annak, aki másképp gondolkozik, mint ők. Nincs koherens érvrendszer, csak a nagy indulat, a „dögöljmeg”. Ez a színvonal, naponta találkozhatunk vele.

A decemberi nagy koncertjén pár rögtönzött mondatot intézett is ez ügyben a közönséghez, valahogy így szólt: „Határozottan és szelíden mondjuk ki, nem fogunk eltűnni. Egy hazában fogunk élni, és ez a kis haza elég tágas kell legyen, hogy a sokféle vélemény elférjen benne”. Kinek szánta?

Én hülye, koncertkezdés előtt egy órával ránéztem a Facebookra, és ott láttam egy beírást. Mikor tűntök már el, miért nem dögöltök már meg 
– ilyesmi. Elképedve olvastam. Mégis mit gondolnak ezek az emberek? Jön a választás, és ha netán úgy alakul, ahogy ők szeretnék, akkor másnaptól az ország másik fele nem lesz? A decemberre lekötött karácsonyi Aréna-koncertemet rendeletileg betiltják? Az a baj, hogy ennek az indulatokra hevített embertömegnek így is, úgy is csalódás a sorsa. Ha az általa támogatott politikai erő nyer, akkor sem fog eljönni a kánaán. Nem csökkennek maguktól az árak, sajnos még sokáig késni fognak a vonatok, és nem lesz azonnal időpont az ortopéd sebészhez. Az „oktatás-egészségügy” sem lesz egy csapásra rendben, és még hosszan lehetne sorolni a homályos ígéreteket.

Ön szerint hogyan, mi alapján dönt a magyar választó?

Attól tartok, a leggyakrabban a zsebe szerint. Hallottam egy megszólalót, aki szerint ha Gyurcsánytól kapták volna ezt a sok jót, akkor rá szavaznának. Ez jól leírja a magyar néplelket, amennyiben igaz egyáltalán. Ha az ember csak az általános anyagi jólétet vagy a közbiztonságot nézi, akkor szerintem nincs kérdés, ezek racio­nális érvek. Összehasonlíthatatlanul jobb ez a Magyarország, mint amelyikben tizenhat évvel ezelőtt meg régebben éltünk. Az érzelmi érveléssel nehéz mit kezdeni. Az ilyesmi pedig nyilván azokra hat jobban, akiknek kevesebb keserű élettapasztalatuk van: a fiatalokra.

Lát generációs szakadékot? Vagy mindig így volt?

Egyrészt talán mindig is így volt, de a valódi helyzet majd csak a választáson derül ki. Hagyjuk meg egymásnak a jogot, hogy szabadon gondolkodhassunk Magyarország sorsáról! És fogadjuk el, hogy bármi történik is, továbbra is egy hazában fogunk élni. 

Fotó: Mandiner/Földházi Árpád