Egy olyan időszakban kell döntenünk, amikor a választás és az erkölcsi döntés – a béke melletti kiállás – egybeesik.
Rendhagyó különszámot tart a kezében a kedves olvasó – rendhagyó időkben. A rendszerváltozás utáni első olyan választásra készülünk, amelyen nem indul a kommunista állampárt utódja, ami mindenképp örömteli. Sajnálatos azonban, hogy leszűkült a politikai versengés kínálata:
se a baloldali eszméket hitelesen képviselő erő, se klasszikus szabadelvű formáció, de még zöld-eszméket a programja fókuszába állító párt sem indul a választáson.
Ám a leginkább az teszi rendhagyóvá és megrendítővé ezt a választást, hogy a háború árnyékában kell döntenünk hazánk sorsáról. A 2022-es országgyűlési választás előtt kirobbanó orosz–ukrán háborúról talán még a legpesszimistább elemzők sem hitték volna, hogy 2026-ban még mindig tart, és az eszkalációra jóval nagyobb az esély, mint eddig bármikor.
Akár ironikusnak is tekinthetjük, hogy egy konzervatív eszmekört képviselő szerkesztőség választási lapszámot ad közre, hiszen mi alapvetően gyanakodva tekintünk a zajos változásokra és a világmegváltó fogadkozásokra. Ámde négyévente kénytelenek vagyunk belevetni magunkat a kampányok olykor fülsiketítő forgatagába.
Holott tudjuk: a konzervativizmus természeténél fogva nem „mozgalmi” műfaj. Nem a barikádokon születik, hanem a könyvtárszobák csendjében, a vasárnapi ebédek során, meghitt, elmélyült beszélgetéseken, hagyományőrző eseményeken.
Akármilyen is a kampány, a választás a demokrácia ünnepe. Amikor pedig választunk, nem csupán a magunk sorsáról döntünk: a választás morális súlyát éppen az erősíti fel, hogy a voksunkkal a saját boldogulásunkat a közösség erényeivel és stabilitásával, azaz a közjóval azonosítjuk.
A jobboldal meghatározó filozófusa, a múlt században alkotó, kitűnő Michael Oakeshott úgy vélte: konzervatívnak lenni annyi, mint a megszokottat előnyben részesíteni az ismeretlennel szemben, a kipróbáltat a kísérletivel, a végest a végtelennel, a közelit a távolival, a jelenlegi nevetést az utópisztikus boldogsággal szemben. Ez különösen igaznak tűnik kiélezett helyzetekben. A konzervatív realizmus – Burke-től Churchillig – mindig óvott a kalandorságtól.
Aki ma a jobboldalra szavaz, az elsősorban nem ideológiai döntést hoz,
hanem a józan ész jelentette védőbástyák mögött dönt arról, hogy Magyarország sakktáblán feláldozható gyalog lesz a nagyhatalmi játszmákban, vagy olyan szuverén ország, ahol a választói akarat érvényesül, és nem külföldi erőközpontok direktívája.
A választás tétje a jogbiztonság, a határok védelme, békénk és a magyar haza önállóságának megőrzése az Európai Unión belül.
Egy olyan időszakban kell döntenünk, amikor a választás és az erkölcsi döntés – a béke melletti kiállás – egybeesik.
Rákóczi fejedelem jelmondatát, „Istennel a hazáért és a szabadságért!”, most a voksunkkal egészíthetjük ki, s azzal a jó érzéssel, hogy felelős döntésünkkel gyermekeink, unokáink sorsát is jó irányba befolyásolhatjuk.
(Nyitókép: Shutterstock)
A szuverén Magyarországra az Európai Unió jelenti ma a legnagyobb veszélyt. Most egy liberális brüsszeli helytartó kormány lépett hivatalba – írta Orbán Viktor a Fidesz-kongresszus előtt közzétett röpiratában.
Peter Pellegrini a magyar kormányfő „saját magával szomszédos” mondatára reagálva azt mondta: ez nem olyan retorika, amely jószomszédi kapcsolatokhoz vezetne.
Fel is szólította az új kormányt.
Ugyan szigorítottak is némely szabályokon, de a kötelező kvóta intézménye megmaradt a most bevezetendő migrációs paktumban. Magyarország megúszhatja a nehezét – de csak akkor, ha Európa soha többé nem szembesül a 2015-öshöz hasonló migrációs válsággal.
Orbán Viktor, aki bár szánt 10 pontot egy kvázi hibalistára, nyomatékkal csak a szokásos, unásig ismételt, a valósággal kevésbé találkozó témákat beszélte el.
2030-ra végre ne a Fidesz és a zsebnáci segédcsapata legyen az ellenzék Magyarországon, hanem egy tisztességes, hiteles és párbeszédképes politikai oldal!
A visszafogott első félidő után felpörögtek az események Dallasban. A Hollandia–Japán meccs a világbajnokság legjobb félidejét produkálta a szünet után, úgy tűnt, kapufás gólokkal nyer az Oranje, de nem tudta kihúzni a hajrát, az ázsiaiak megmentettek egy pontot.
A külpolitikai siker helyett súlyos presztízsveszteség lett a végeredmény, miután Berlin elbukott az ENSZ Biztonsági Tanácsának választásán.
