Magyarországnak szüksége lesz egy potens királyra – aki lehet a Habsburg házból is

A magyar történelem ötszáz évig elválaszthatatlan volt a Habsburgoktól. Ilyen hosszú és mély kapcsolatban bőven akadt jó és rossz is, kezdve a morvamezei csatától, ahol IV. (Kun) László és Habsburg Rudolf csapatai legyőzték a cseh Ottokárt. 

Noha Rudolf fia még nem lett magyar király, de unokája, Károly Róbert igen, bár őt erre nem ez a rokonság, hanem a Turul nemzetségtől való leányági leszármazása tette méltóvá. 1437-ben aztán Albert házassága jogán – tudjuk, ők ezt így szokták – trónra lépett ugyan, de a fiatalon elhalt V. László után némi Hunyadi- és Jagelló kitérő következett. 

1526-ban immár – ezidáig – véglegesen megszerezték a magyar koronát.

Bocskai, Rákóczi és Kossuth szabadságharcai, a kivégzettek sírkeresztjei Zrínyi Péteréktől a magyar jakobinusokon át az aradiakig és mindenekelőtt az első miniszterelnök Battyányig sötét árnyékot vet rájuk, amit aztán a Kiegyezés utáni virágzó és boldog békeévek – különösen a majdani bukásból visszatekintve – olyan széppé varázsoltak, hogy az egykor mindenkinél gyűlöletesebb Ferenc József arcmása idővel felkerült az otthonok falára Rákóczi és Kossuth mellé.

Ottó aztán lélekben és szavakban mintha valamit visszaadott volna abból, amit ősei elvettek, s bár soha ki nem mondta, nyilván gondolt az elvesztett örökség majdani visszaszerzésére. Nem véletlen, hogy addig nem hagyott békét feleségének, Regina szász-meiningeni hercegnőnek, amíg öt lány után végre egy fiút is szült neki.

Nos, január 14-én e főúri sarj szokatlan élességgel, meggondolatlan elefántként gyalogolt bele a napi politika porcelánboltjába, és durva kirohanást intézett a Patrióták képviselőcsoportja – s így alig burkoltan a magyar miniszterelnök és kormánypártok – ellen, mondván ezek a pártok „nem hazafiak, és egyáltalán nem Európáért vannak”, és céljuk az európai egység megbontása. Vajon hol és miféle európai egységet látunk, és mik is azok a bizonyos közös értékek, amelyeknek védelmében Károly kiáll?

Migránsok az őslakosság helyett, észak-afrikai muszlimok a katolikus olaszok, franciák és bajorok vagy a protestáns hollandok, szászok helyébe?

Történetesen hazafiságból minket magyarokat aligha a Habsburgok oktathatnak ki, nekik inkább a hazafiak hóhérkézre adásában van gyakorlatuk. Azt azonban elismerjük, hogy a Monarchia egyfajta sikeres EU-előkép volt közös valutájával, vámuniójával, sokszínű etnikai viszonyaival. Nyilvánvalóan nem problémamentesen, de azok, akik szétverték, sokkal rosszabbat tákoltak össze helyette, egy második világháborúval, egy hidegháborúval, majd egy ebből kifejlődő arrogáns, öngyilkos ideológiába ájuló Unióval.

Tavaly egyébként az oroszoknak és Putyinnak ment neki, kiállva a korrupt, működésképtelen, sosemvolt Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett, ami, lássuk be, egy Habsburgtól már-már groteszk. (Mintha a magyar államfő érvelne Székelyföld Romániához tartozása érdekében.) „Oroszország hódítással jött létre, és terrorral tartják egyben. Ez a moszkvai gyarmatbirodalom csak két állapotot ismer: a háborút vagy a háború előkészítését”, mondta. 

Én leszek az utolsó, aki kétségbe vonom az orosz imperializmus fölötti pálcatörés jogosságát, bár Ukrajnával (és további hat állammal) ellentétben az oroszok egy talpalatnyi magyar földet sem birtokolnak. Akkor jöttek ide, amikor a dédpapa kedves bátyja behívta őket kezet csókolva Miklós cárnak 1849 tavaszán, majd amikor – a trianoni gazság némi korrekciójáért cserébe – mi mentünk oda, ahol semmi keresnivalónk nem volt, és Sztálinék ennek nyomán – mivel Jaltában az angolszászoktól erre megkapták az áldást – bekebelezték fél Európát.

Ahogy a világ folyásából semmit sem értő, csak a kormány és hívei iránti merő gyűlöletből megszólaló ellenzéki izgágáknál ez szokás, a Hadházy nevű szerzet rögvest a Habsburg mellé állt, és gúnyos lenézéssel kérte számon: „Érdekes, a propagandasajtó mélyen hallgat arról, hogy Habsburg Károly (az utolsó magyar király unokája, a Habsburg ház feje) élesen kritizálta Orbán pártcsaládját azért, mert Putyin ügynökeként próbálják szétverni az EU-t.”

Mások is felcsatlakoztak erre a narratívára, és – mint a Beneš-dekrétumoknál is láttuk –

A jobboldali sajtó valóban nem nagyon reagált; pedig arról volna mit mondani, hogy ki mit gondol Európáról, a Habsburgoknak meg hol ebben a helyük. Azért is érdekes, mert az államforma kérdése még nincs egészen lerendezve, a rendszerváltáskor ez félbemaradt. A Szent Korona rehabilitációja félig-meddig megtörtént, a történelmi elnevezések visszahozatala, a Magyar Köztársaság helyett a Magyarország hivatalos név és általában az idő helyrezökkentése afelé mutat, hogy előbb-utóbb (hacsak nem jön megint valami borzasztó világégés, ahogy az ilyenkor szokott) az elátkozott és csak bajt hozó köztársasági államformát le kell cserélni a királyságra.

Károly már biztosan nem, talán a kisebbik fiú (mint a népmesében), György, vagy még inkább Sóskúton felnőtt gyerekei közül az erre alkalmas és elhivatott megpróbál ringbe szállni, és valamikor élni fog nagybátyja elszalasztott lehetőségével. 

***

(Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt)

***