Szoboszlai Dominik nem gép vagy rabszolga, hanem ember – magyar férfi

Miután lefújták a meccset, még öt percig ültem a széken, lehajtott fejjel. Érezhet-e az ember valami gyászhoz hasonlót egy játék miatt? Talán a 2002-es választás éjszakája volt hasonló;

De fel kellett állni, mert vendégeink jöttek. Katolikus kisközösségünk 15 éve jár össze, havonta egyszer, és most először toltuk el egy órával a kezdést, a mérkőzés miatt. Persze, nem mindenki követi nyomon az effélét, nekik egy szabadkozó emailben el kellett magyarázni a jelentőségét. Vissza is írták kedvesen, hogy a hosszabbítást már együtt nézzük meg. „Nem lesz hosszabbítás”, válaszoltam bő 24 órával a kezdés előtt, „legfeljebb az a 3-4 perc, amit sérülések, időhúzás és az UEFA magyarellenessége miatt esetleg az írek megsegítésére a bíró megítél.” Feleségem szerint miattam kaptunk ki…

Az Agymanók című rajzfilmben Bánat az az érzés, aki mindenkit irritál, és feleslegesnek, bosszantónak látjuk. De kiderül, hogy a szomorúság megélése is lehet személyiséget erősítő, csapatépítő emóció.

Mindhárom fiam kint volt a Puskásban, tőlük tudom: a játékosok nem jöttek oda a szurkolókhoz a végén a Himnusznál, de aztán végigpacsiztak a táborral. Szoboszlai sírt. Ez a világhírű fiatalember nem gép vagy rabszolga, hanem ember. Magyar férfi. Aki halálra keresi magát, ünnepelt sztár Angliában, Lamborghinivel jár, mindene megvan; felesége, kislánya…

Nem a sportbeli vereség miatt, hiszen hagyta ő már el százszor is vesztesen a pályát, Ausztriától Németországig, számtalan stadionban. A szertefoszló álmok fájnak; hogy nem szerezhet örömet azoknak, akiknek szeretne. De leginkább az igazságtalanság. Amiben mintha több részünk lenne másoknál. Talán túldimenzionáljuk, de mégse tudunk példát olyasmire, mint amit Trianonban műveltek velünk a nyugatiak, cserébe, hogy elvéreztünk értük a törökkel szemben. Ahogy ’56-ban is magunkra hagytak. Ahogy a németek betartanak nekünk hálából az egységükért tett politikai-emberi segítségünkért.

A miniszterelnökről köztudott, hogy nagy futballrajongó, másnap reggel ő sem hagyhatta szó nélkül:

Ezt olvasva talán megértjük, minden sikere és karizmája, különleges képességei dacára miért nem tudnak oly sokan azonosulni vele. Mert nem mindenki ilyen iszonyú koncentrált, feladat- és sikerorientált, munkamániás, az életében rendet tartó véleményvezér. Ez a cselekvésvágy, tökéletesség irritáló azoknak, akiknek nem sikerül minden,

Akik nem tudnak felpattanni, ha elestek, hanem inkább legyintenek, és irigykedve vagy utálattal néznek az után, aki rohan tovább előre.

Valóban, nyavalygással nem megyünk semmire, Orbán Viktor mindig keresi a következő lépést; kreatív, és ezt is várja el a környezetétől, de az emberek jó része nem ilyen. A többség igenis szokott sírni, megkockáztatom, hogy szeret sírni. Nem valamiféle (hajdani) német precizitás, hanem egy sajátságos érzelmi állapot jellemez minket. Amiben a fájdalomnak nagy, már-már identitásteremtő szerepe van. („Népek Krisztusa, Magyarország”) Hogy ez jó szerep vagy rossz, amit magunk mögött kellene hagyni, nem tudom, de ilyenek vagyunk, évszázadok óta az azonosságtudatunk része.

De legszebb irodalmi, művészeti alkotásaink ebből születnek. Egyfajta negatív katarzis. Hungarikum. 

Délután, aznapi feladataival végezvén (megállapodott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával) a miniszterelnök azért árnyalt a reggeli bejegyzésen:

A futball esetleges sport. A kevés gól miatt aránytalanul nagy a jelentősége egy-egy szerencsés vagy peches mozdulatnak, bírói döntésnek. Persze, vannak okosok, akik már a nagyvenedik percben megmondták, hogy ez lesz a vége (Csernus Imre), de ha húsz másodperccel előbb lefújják, akkor most diadalmámorban úszunk, és ülünk a megérdemelt babérokon.

Ráadásul az írek mindhárom hazai meccsükön emberelőnyben voltak; mindhárom kiállítást törlesztésért ítélték; nyilvánvalóan kiprovokálták őket.

Különös helyzetbe került a Fradi edzője, az egykori ír válogatott Robbie Keane, aki Budapesten honfitársaival együtt látványosan ünnepelt. Kapitalisták és liberálisok, gazdaságelvű materialisták figyelmébe: a gyökerek, a nemzet mindennél fontosabb. Fütyült rá, hogy ő egy magyar csapat alkalmazottja, a beosztottjai (Varga, Dibusz, Tóth Alex, Ötvös) ott ültek szomorúan, magukba zuhanva. A gyökerek verik a munkaadó, a fizetést folyósító iránti lojalitást. Hasonló ez, amikor a marokkói, szíriai vagy bármilyen bevándorló inkább hűséges (egykori) hazájához, hitéhez, mint ahhoz a pénzes európai országhoz, amelyiktől a segélyeket, az orvosi ellátást, az oktatást kapja.

Van persze most is, akit nem érdekel az egész, nem érti, miért kell ezen a hülyeségen bánkódni. Nekik nehéz megmagyarázni. Hiszen van, akinek Trianon se fáj, a választásokkor sem értik, mit veszíthetünk el a rossz ikszeléssel.

A vasárnapi mohács egyfajta generációs élmény lesz. Persze nem túldramatizálva, de sokan sírtak, és sokáig fogják emlegetni. Apámtól gyerekként hallottam Edströmről, aki kifejelt minket az 1974-es vb-ről. (A Népstadionban ő egyenlített 3-3-ra, s így a svédek jutottak tovább, nem mi.)

Van az éremnek másik oldala is: amikor 1997-ben az utolsó pillanatban úgy ejtettük ki a finneket, hogy egy szögletünk után a teljes északi védelem egy flippergépet lemodellezve öngólt rúgott, kikaparva a pótselejtező lehetőségét. Ami aztán a jugoszlávok elleni 1-7-et és 0-5-öt jelentette…

Miközben a fociban messze legeredményesebb kontinensünk aránytalanul kevés kvótát kap, más földrészekről könnyebb a kijutás. (Bolívia például úgy játszhat pótselejtezőt, hogy tíz vereséget szedett össze a kvalifikáció alatt, a megszerezhető pontoknak alig több mint harmadát begyűjtve.) Afrikából kijutott a félmillió lakosú Zöld-foki-Szigetek vagy a vélhetően stílusos és szép focit játszó Kongói Demokratikus Köztársaság, Ázsiából pedig olyan futball nagyhatalmak vesznek részt azon a tornán, amin mi nem, mint:

Ázsiából tehát jó eséllyel könnyebben szereznénk kvótát. Az ázsiai Izrael Európában játszik, ennek nyomán mi csatlakozhatnánk az ázsiai futballszövetséghez. Ott talán jobban is kedvelnének minket. Ha az a házasság nem működik, amikor mi futunk egy szép lány után, aki nagy kegyesen szóba áll velünk, de aztán folyamatosan megaláz és lenéz bennünket, akkor kipróbálhatnánk egy olyan viszonyt, amelyben minket akarnak elcsábítani.

***

(Nyitókép: AFP/Szaniszló Róbert)

***